Gyűjtögető

 

A szívem már megint hevesebben ver annál, mint ahogyan kellene, hiába fekszem és szívom magamba annak a meditációs videónak a tartalmát, aminek el kellene lazítania. Nem megy a relaxáció, gondolatok sokasága cikázik át az agyamon, kérdések tömkelege vetekszik egymással. Így telik el egy nap – így telik el egy élet. Akárcsak egy növekvő babszem a búra alatt, úgy növekszik a tudás, de már nem fér el több, a búra pedig nem mozdul. Felesleges begyűjteni az újat, ha a sok régiből nem tudok szelektálni, mert azt hiszem, hogy bármikor hasznomra válhat az egyik. A babszem pedig inkább felveszi a búra alakját, minthogy áttörje azt.

A küszöbön álló bámészkodókat, katasztrófaturistákat kitessékelem a magánszférámból, ugyanis nincs szükségem arra, hogy olyanok lássanak rám, akik csak a maguk kontójára akarnak megismerni. Az izoláció nem megoldás, de a fájdalom elkerülésének legegyszerűbb és legközismertebb módja. Kapcsolatokban sérülünk, majd kapcsolatokban gyógyulunk; mégis mintha nem állnék készen arra, hogy befogadjalak. Azt gondoltam, ha ennek a tengernyi tudásnak a birtokába kerülök, akkor az elég lesz ahhoz, hogy áttörjem a búrát, de mégis mintha az utolsó pillanatban valami visszarántana. Még mindig nem ösztönös a közeledés. Bár hogyan is közeledhetnék egy olyan illető felé, aki maga is ugyanazt a körtáncot járja, mint én? Talán el kéne engednem az álhűséget, hogy valaki olyanra várok, aki ugyanattól szenved, mint jómagam. Magunkat zárjuk börtönbe és a rácsokon keresztül próbálunk meg egymásba kapaszkodni.

Vajon mikor növök túl az ősök okozta traumákon? Túlnövök-e egyáltalán? Vagy csak szép lassan leképezek egy olyan alternatívát az elmémmel, ami kitörli ennek a múltnak a fájdalmát. Amikor változás előtt áll az ember, akkor tűnik minden a legszebbnek. Még a legrosszabb rémálmok is kedves simogatásokká szelídülnek a változás hajnalán. Belenyugszom a szóban meghozott döntéseimbe, cselekvéssel pedig nem támasztom alá őket. Új kép szövődik elmém hálóján, nem szolgál magyarázatra, elvégre ismerős minden egyes eleme. Mert amiért annyit küzdöttem titokban, foltozgattam, gondját viseltem, imádkoztam hozzá, annak az eszmei értéke felfoghatatlanná válik, nem hozza őt vissza semmi már, ha könnyűszerrel eldobom. Még akkor is ápolom, ha halott, csak ne kelljen szembesülni a tényekkel.

Saját világot építek, amire képzeletben teszek egy láthatatlan ajtót úgy, hogy ne láthassa meg senki. Ha szerencséd van, betérhetsz rajta. Ellenben ebben a világban én hozok döntéseket, így ha sokat húzogatod az oroszlán bajszát, akkor kirakom a szűrödet. Felcsattanok, őrült haragra gerjedek, ha az igazsággal fenyegetsz, úgyhogy jól gondold meg, érdemes-e mondanod bármit is. Mert ilyenek vagyunk mi, építészek, az új tudás begyűjtői, kik kényünk-kedvünk szerint alakítjuk a határainkat és elhintjük annak az ígéretét, hogy másnak is van beleszólása az életünkbe. Csak azt nem vesszük észre, hogy miért éppen úgy építkezünk ahogy. Pont amiatt a más miatt. Többek között ezért nem állok én még készen rád. Pedig annyira szeretnék. Megvársz? Megvárjuk egymást?

Sorskönyv

Már megszoktam, hogy előttem történik meg minden

Mivel nekem választásom egyáltalán nincsen

A választás joga már rég nem felém billen

Csak olyan választ mindig, kinek ötlete sincsen

Ha kopogtatsz az ajtón, nem hallom én már

Zenghet az egész nap, nem nyílik itt rég zár

Ha a kopogtatás hangja az olyan apró

Kopoghatsz te örökké, ha nem törik be ajtó

Ingadozik a hangulat, nem jók a kedélyek

De hátha van valami jó is, amit ezzel elérek

Ha kapok érte végre rég áhított figyelmet

Az leszek, ki fején aranykoronát viselhet

A személyiségemnek a legnagyobb éke

az, hogy mindenkinek másmilyen a képe

rólam, ugyanis azt mutatom én meg

Hogy milyen ember vagy te tényleg

Úgyhogy úgy vigyázz arra, hogy mit mondasz

vagy mutatsz, nehogy a végén te legyél, ki bontasz

le egy épülő várat, ami akár egy kastély is lehetne

S a tornyában állva nézhetnénk fel az egekbe

Nem várok el semmit se tőled, se senkitől

Régen lemondtam én már itt mindenkiről

De ezt nem lehet megállapítani ennyiből

Mikor az ereimben nem vér folyik, csak meggylikőr

Kibe kapaszkodjak, ha mind belém fúrjátok

hatalmas karmaitok, amivel testem nyúzzátok

A kedvességem néha már csak leginkább egy átok,

Amivel nem segítek, inkább magamnak ártok

Hogyan húzzak határokat, ha elfogyott a krétám

Majd meghúzzátok ti magatok, én meg bólogatok némán

Úgysem tudom milyen az, ha döntéseket hozhatok

Elvégre meghozták már felettem mindet a tolvajok

Égek a vágytól, de a tanult tehetetlenségtől

Sokkal jobban rettegek a lehetetlenségtől

Korlátok közé szorítva élem az életen

Aztán csak elmélázom a suhanó fényéveken

De hiszem, hogy a zabolátlan szívemre nyugalom vár

És a távoli jövőben nem lesz domináns a lomtár

Hogy meg tudjak majd állni a legutolsó kortynál

És az akaraterőm legyen erősebb bármilyen sorsnál

A köztes állapot

 

Egy nosztalgikus álomképből hívott vissza a valóság, ahol minden újra kitavaszodott, virágba borult és ragyogott. Mintha megtorpantam volna a cél előtt és hisztérikusan hátra vetettem volna magamat a salakpályán, úgy kezdett el fojtogatni az elmém. Újra a foglya vagyok, bármennyire is próbálkozom, pár napnál tovább nem ereszti hosszabbra a pórázt. Vigasztalom magam, azonban az egész olyannak hat, mint egy tockos.

Megint kórházi ágyakat látok mindenhol, újra szembejön velem az elmúlás és nézem ahogy minden hipersebességgel fogy el körülöttem. A változás állandó, de én inkább lassítanék, szeretném jobban kiélvezni a tavaszt és nem rögtön azt figyelni, mikor hullajtja el a leveleit az a szerencsétlen, árva fa. Nem tudom, hogyan fejezhetném ki ezen félelmem, hiszen a szavaimat nem követik tettek.

Nem akarok a múltban élni, de a jelenben sem látom magam, mert már előre rettegek a jövőtől. Ha az egyensúly egyszer kibillen, akkor nincs mese, valamelyik irányba dőlök. Mégis olyan, mintha szétszakadnék. Két oldalról cibálnak a kétségek és az aggodalmak, a régi félelmek és az új hiedelmek. Onnan tudom, hogy valami még mindig bánt, hogy egy napon több órára is belefészkeli magát az agyamba. Azt pedig, hogy valami már most bánt – úgy, hogy még el sem kezdődött – pedig onnan tudom, hogy ébren tart éjszaka. Mintha az alvás hiánya megszabadítana a jövő terhétől.

Hiába próbálkozom, a szavak a torkomra forrnak, megbénít a tanult tehetetlenség; így hát egy nagy sóhaj kíséretében lehajtom a laptopom fedelét.

Most akkor ez jó?

 

Mindig ugyanarról írok, ugyanazokkal a motívumokkal, statikusan mondom ki a dolgokat, néha pedig odabiggyesztek a szövegem végére egy-két pozitív lezárást, hogy látszódjon a fejlődés, aztán lefekszem aludni és végül egy szemhunyásnyit sem alszom. A szívem erősen kalapál, úgy érzi, kicsi neki az a hely ott benn. Hiába kapok oda, nem nyugszik, ezáltal én sem nyugszom, majd jöhet az egész éjszakát felölelő forgolódás. Mintha rémes lázálmok kísértenének, nem szabadulok a képektől, a megsárgult emlékektől, a kimondatlan érzésektől, mindnyájan egytől egyig felölelnek és nem eresztenek évek óta. Erről beszélek egyfolytában, de talán olyan halkan, hogy senki sem hallja a hangom. Vagy csak szelektív hallásuk van az embereknek és azt hallják meg, amit szeretnének; az én szenvedéstörténetem pedig – meglepőmódon – nincs a befogadandó témák között.

Végül is, amikor beszélek, akkor se beszélek semmiről és mindezt olyan kimérten teszem, hogy együtt hisszük el, ami a számon kibukfencezik. Aztán persze jöhet a sírás, hogy bármennyire is kiabálok, senki nem hall meg. Nem tudom, hogyan eresszem ki úgy a hangom, hogy ne sértsek meg vele senkit sem és hogyan kérjek úgy másoktól, hogy az ne legyen teher a számukra. Nem akarok többé áldozati szerepben tetszelegni, de nem tudom azt hogy kell, mivel csak ezt láttam eddig. Mintha valami akadály blokkolná az érzelmek jelenlétének elfogadását és csak egyfajta negatív értelmezéssel ruházná fel őket. Mintha minden érzelem rossz lenne és én csak akkor lehetnék jó, ha nem éreznék semmit sem. Ha nem sírnám el magam akkor, amikor valaki más sír a jelenlétemben, mert a vigasztaló nem sírhat ugyebár. Ki mondta ezt a badarságot és én miért hiszem ezt el? Az empátia nem itt kezdődik, nem a hősködéssel, nem a másik problémájának a sajátunkká tételével. Viszont ha ezt tudom, akkor miért nem tudom azokban a helyzetekben?

A kérdés a következő: miért akarok ennyire jó lenni? Főleg úgy, hogy azt se tudom, mit jelent jónak lenni. Például, ha akkor is odaadom a szendvicsem a látszólag éhező ismerősömnek, ha én éhen halok, mert aznap még nem ettem semmit, de ő csak valami uzsonnát akar behajítani. Ez inkább felesleges önfeláldozás, nem? Vagy amikor az utolsó fillérjeimből kifizetem a vacsorát mindenkinek a társaságból csak azért, hogy legyen egy jó estéjük és ezzel is hálálkodjak, majd utána a hónap végéig le legyek égve és ne tudjak venni még egy parizert sem. Talán mindezt azért csinálja az ember, hogy elhiggye ezáltal, hogy jó és a rossz pillantások helyett megkapja a buksisimogatást. De mit érek én néhány simivel? Honnan tudom, hogy valóban megérdemeltem-e azokat az úgynevezett „rossz pillantásokat”?

Mintha semminek sem lenne értelme, de mégis lehet neki keresni, csak sajátosan. Nem tudok úgyse az egész világ kedvére tenni. Mégis, ha ezt tudom, akkor miért nem tudom átpöckölni azt a kapcsolót és bevállalni azt a néhány „rossz pillantást”? Miért jobb az örökös bűntudat a legkisebb dolgoktól is? Persze, ez költői kérdés, elvégre tudom, hogy nem jobb és nem azért érzek bűntudatot, mert jó, hanem mert mindenről, amit teszek azt hiszem, hogy rossz. Minden a megszokásban gyökerezik. Csak most már jó lenne, ha lenne valami, ami feloldaná ezt a sok szokást.

Szégyen

Mit mondhatnék? Már megint azt érzem, hogy minden az arcomra van írva, még az is, ami meg sem történt. Egész egyszerűen nem tudom levakarni róla a gondolataimat. Mintha mindenki ezt olvasná, amikor a szemembe néz. Látnak! Nem mondok hülyeséget, hiszen minden egyes pillantás a gyomrom legmélyéig hatol, ezt pedig nehezen képzelheti be magának az ember. Akármennyire is rázod a fejed, ez a valóság. Ugyan kérlek, ne próbáld az ellenkezőjét állítani, elvégre nagyon is tudom, hogyan működik az emberi tekintet – apránként levetkőztet és a meztelen belsőd felett ítélkezik. Nem én vagyok az, aki ítélkezik, értsd már meg, hanem te! Vagy ti, ha úgy tetszik. Mindenki lát és véleményt alkot, akármit is csinálok, márpedig én aztán elég sok mindent csináltam az életem során. Minek mondjam el? Úgyis tudod, ha rám nézel, hiszen mind tudjátok.

Hogyan írjam neked körül ezt az érzést, ami ilyenkor átjár? Szavakkal elég nehéz lesz, de hát nincs másom. Ez az egész olyan, mint amikor az árnyék megül a válladon és folyamatosan asszisztál ahhoz, hogy elhidd, már megint veled van a baj, te vagy mindennek az okozója. Ilyenkor ugyanez történik, csak az emberek tekintete ül az árnyék helyett a válladon és nem tudsz tőlük szabadulni, még akkor sem, ha becsukod a szemed és bedugod a füled. Addigra már beléd láttak mindannyian. Ijesztő, mi? Most aztán képzelheted, mit élek át nap mint nap! Ezek szerint nem érted, hogy miről beszélek. Sebaj, nem mindenkinek lehet jó a felfogása, de… Mit nem lehet ezen érteni? Nem, a tekintetek és az árnyék nem ugyanaz, csak hasonló mechanizmussal működnek, de semmiféleképpen nem ugyanaz a kettő eset!

Emlékszel arra az éjszakára, amikor végigüvöltöttem veled az utat hazáig, csak azért, mert rajtad töltöttem ki a dühömet; és még hány száz ilyen eset volt csak más-más emberrel. Nem emlékszel? Pedig iszonyú hangos voltam, csak úgy ömlött a számból a moslék és olyanokat mondtam neked, hogy „te idióta senkiházi, honnan tudnád, hogy nekem mi a jó, amikor még te magadnak sem tudod?”. Nem rémlik? Volt durvább is, amit a képedbe mondtam, lehet, ha azt idézném fel, akkor rögtön eszedbe jutna, hogy… Nem érdekel? Miért? Oké, hét éve volt, de volt jelentősége. Akkor. Azt akarod mondani, hogy most már nincs? Akkor a többi száz meg száz esetnek sincs? Szerinted vezekeltem eleget?

Nem tudom, most mit gondoljak. Elvégre eddig abban a tudatban éltem, hogy egyszerűen csak felelősséget vállalok a tetteimért, aminek következménye van. Ez pedig egyenlő a büntetéssel, amit nekem kell megszabnom magamnak. Hű, talán mégiscsak én vagyok az a sok tekintet. Vagyis inkább egy-egy emlékfoszlány, amit még mindig cipelek magammal, mert azt hiszem, jelent valamit. Mintha arra várnék, hogy mikor érkezik meg az igazi büntetés és mindaz, amit adok magamnak az csak egy felkészülés a valódira. Ugyanakkor egész életemben kergethetem ezt a valódit, nem igaz? Aztán a valódi büntetés mindig bővül még egy valódival, aztán még eggyel és még eggyel… Viszont sosem fogynak el, mert az a büntetés, amit én úgy várok és minden cselekedetemmel teret adok neki sosem jön el. Így csak a lista bővül, a vállamon pihenő emlékfoszlányok és tekintetek szintén. Van ennek így értelme egyáltalán?

Persze, tudom, nincsen. Mégsem tudom, hogyan vethetnék véget ennek az önmarcangolásnak. Tudod, én azt az elvet vallom, hogyha engem nem érnek utol, de a sánta kutyát igen, akkor lábon lövöm magam és megállok, hogy még véletlenül se menekülhessek el a tettem következménye elől. Itt nem csak és kizárólag a hazugságról van szó. Mindenről. De persze utána kikerülnek, ügyet sem vetnek rám, aztán ott maradok sántán. Szóval ezt akartad velem kimondatni? Tessék, rávezettél, kimondtam. Viszont nem nyertél vele semmit, mert megint érzem idebent, hogy erősödik a jól ismert érzés és szétárad a testemben, majd szorongatni kezd. Hogy miért? Hogyhogy miért? Amiért magamtól nem jöttem rá erre! Ó… Végül is, ha úgy vesszük, akkor mindenre én jöttem rá, meg aztán én mondtam ki mindent. Talán így egy kicsit kevésbé szégyellem magam. Nem csak e miatt. Minden miatt.

Ez olyan cinikus

 

Pár napja megint nem eszem semmit, de nem is hiányzik semminek az íze. Az étvágyam se hiányzik annyira, pedig egészen más érzés visszagondolni arra a pár hónappal ezelőtti énemre, aki vígan falta fel a világot. De nem, most nem eszem, mert valami bajom van, mert kell, hogy legyen valami bajom, nem lehet minden rendben. Egész nap fekszek a szobámban, nincs kedvem senkihez és semmihez, de azért pörgetem a netet, keresem az ingereket és álmodozom a motivációról. „Milyen jó lenne, ha…” – mondogatom, de érdemben nem teszek érte semmit, mert amint a gondolatból cselekvés válhatna, megszűnik a vágy. Onnan tudom, hogy valami nincs rendben, ha folyton találok kifogást, ha mindent kétszáz százalékban elviccelek és elkerülöm azokat, akikkel foglalkozni akarok. Inkább nem írom meg azt az üzenetet, inkább nem hívom fel azt az embert, inkább hanyatt fekszem az ágyamon és nem csinálok semmit, hogy utána elöntsön a bűntudat. Sajnálom magam és kreálok mellé egy áldozatot is. Újabb kifogás.

Egyszerre vagyok felnőtt és gyerek, aki a köztes úton nem találja magát. Mintha sehova se tartoznék igazán. Ezért könnyű visszanyúlni a régi bevett szokásokhoz, várni a sült galambot, feladni mindent, ha nehézség jön. Nem kérni és nem elfogadni a segítséget, de közben várni a Messiást. Majd úgyis lesz valahogy, majd úgyis megoldom valahogy, ezt tanultam, ebből vagyok. Kötöm valamihez a szeretetet, hálásnak kell lennem, ha valaki kedvel, mert olyan nincs – az én fejemben legalábbis –, hogy egy személy csak úgy kedveljen. Amikor ezt először kimondja előttem valaki, kiguvadt szemekkel pislogok kettőt és értetlenül állok a dolog előtt. Magam elé emelem a Himalája méretű elvárásokat, aztán csodálkozom, ha nem tudom (és nem is akarom) megmászni, helyette elszívok inkább egy doboz Lucky Strike-ot és megiszok hat sört. Ha dicsérnek, akkor újfent keresek valami kifogást, nehogy már meg kelljen köszönni, el kelljen fogadni, hogy valaki dicséretre méltónak talál. Be kell teljesülnie annak az önigazolásnak, miszerint nem vagyok elég. Pont. Sem elég jó, sem elég rossz – semmi. Ebbe az ördögi gondolat spirálba kerülök, amíg újra meg nem unom. Nehéz türelmesnek lenni magammal, hogy olykor a hegycsúcs helyett a völgyben találom magamat. Nem tudok mindig a szépre koncentrálni, csak akkor, ha már eléggé fáj. Nem tudni, mikor jön el az a pont, senki sem tudja. Személyenként eltér, hogy kinek merre van az arany középút, ennek ellenére hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz.

Könnyebb kizárni a megérzéseinket is, mert akkor nem kell megmagyarázni őket. Mert az senkinek sem elfogadható válasz, hogy „azért, mert így érzem”. Mindig mindenki mindenben keresi a logikát, de az embernek van szíve is, időnként fel kell, hagyni a racionalizmussal és hagyni, hogy a szív vezessen mindenféle észérv nélkül. Csak hát az ember fél attól, hogy pofára esik. Meg amúgy is – az ember fél. Jobb félni, mint megijedni. Valóban igaz ez minden helyzetre? Nyilván nem. Félni attól, hogy kiderül, most éppen nem vagy olyan jól, mint ahogyan kellene lenned. Félni attól, hogy vannak érzéseid, pozitívak, negatívak egyaránt. Nem kezdeni velük semmit, elfojtani őket, mert az a könnyebb út. Atyám, de kellemetlen ez!

Ha vérciki, ha nem, akkor is kimondom ezeket a dolgokat. Hátha később megbánom, hogy így próbáltam megint letudni a munka részét. De ha meg most nem mondanám ki, akkor azt bánnám meg, hogy már megint nem figyeltem az akkori (azaz a jelenlegi) érzéseimre. Most akkor hogy is van ez? Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom mit kéne tennem. Pánik helyett viszont nem marad más, csak az örökös szemforgatás és az „én ezt feladom” arckifejezés. Néha talán pont arra van szükség, hogy egy kicsit feladjuk a dolgokat. Néha talán tényleg az kell, hogy egy kicsit várjuk a sült galambot, nem? Mindegy is, nekem ez túlságosan magas. Inkább megyek és panaszkodom másnak, mert ebben éppenséggel elég jó vagyok.

Egy felháborodott levél

 

Tisztelt Cím!

Először is hadd kezdjem azzal, hogy kifejezetten felháborítónak tartom, hogy írnom kell maguknak. Miért? Azért, mert szerintem ezt az egész szituációt meg lehetne oldani holmi levelezgetés nélkül is. Mégis hogyan? Hát úgy, kérem, hogyha leülünk a problémával, ülünk rajta egy darabig és hagyjuk, hogy mélyen átjárjon az a sok rossz érzés, amit mind idáig elfojtottunk magunkban. Mégis milyen világban élünk, hogy arra kell vetemedjek, hogy levelet írjak maguknak, hogy végre komolyan vegyenek. Csak néhány mély levegőre meg egy nagy adag türelemre lenne szükség, nem pedig folytonos pocskondiára, dühös reakciókra és állandó sértegetésre. Csak üljenek le a problémával, ízlelgessék, kóstolgassák a negatív érzésekkel együtt és utána rájönnek, hogy annyira nem is szörnyű a helyzet, mint amilyennek látszik. Nem utazgatni meg bulizgatni kell, hanem megülni a seggükön, kérem! Mert én tudom ám, hogy ezt teszik, de attól a probléma még ott van, létezik, nem szívódott fel bármennyire is ezt szeretnék. Nálam ki ne akarná jobban, hogy ne legyen probléma? Maguknak is jó lenne, nekem is jó lenne – de ehhez idő, türelem és kedvesség kell, márpedig maguk aztán kétségkívül híján vannak mindből. Állandóan csak rohannak, folyton folyvást csak elégedetlenkednek, se ez nem jó, se az nem jó… Én pedig nem győzök rohanni maguk után, csak kapkodom a fejem, hogy akkor most éppen mi a teendő? Mintha állandóan előre kellene gondolkodnom, egy lépéssel maguk előtt kellene járnom. Fárasztó ez ám. Én pedig most fáradtam el. Ideje, hogy kicsit csihadjanak és lejjebb vegyenek abból a temérdek elvárásból, amelyet rám aggatnak. Mi vagyok én, valami robot, aki egy csettintésre megváltja a világot is, ha arra kérik? No, kérem, én aztán nem. Én a magam ura vagyok, engem aztán nem tarthatnak sakkban néhány elvárással! Kipurcannak az idegeim a folyamatos „Jó ez így? Csináljam másképp? Elég lesz? Elég leszek?” kérdéskörtől, amit lefolytatok magukkal. És mi a hála az erőlködésemért? Semmi. Csak az örökös kákán is csomó keresés, a sok megvető, szégyenteljes pillantás és megjegyzés, hogy lehetett volna még egy kicsit. De mennyi az a kicsi? Vagy inkább: mennyi az a még egy kicsi? Az állandó panaszolkodás, az megy, de az, hogy megálljanak és örüljenek annak, ami a jelen pillanatban történik – na, az hiányzik. Mindig csak a törekvés, de igazából ez is csak szóban történik meg, mögöttes tartalom nincs. Akkor meg minek, hogy utána maguk helyett is én szégyelljem magam? Nem akarok több szégyenkezést, remegő kezeket, lábakat, elcsukló hangot és agyvérzést. Az a gally akarok lenni a patakban, amit sodor az ár és néha nekiütközik egy-egy sziklának, lezuhan, ha olykor vízeséshez ér, de utána mindig megy tovább. Se nem lassan, se nem gyorsan, hanem a maga tempójában. Mi lenne, ha maguk is felvennék egy kicsit ezt a mentalitást és csak akkor noszogatnának, ha van már végre valami a háttérben, ami segíti a munkát, mert az elvárások növelése az csak teherként nehezedik a vállamra.

Kicsit bő lére eresztettem a mondandómat, de remélem, célba ér és több levelet, felszólítást a jövőben már nem kell írnom. A válaszukból pedig nem kérek, köszönöm! Nincs szükségem további magyarázatokra és kifogásokra.

Legnagyobb tisztelettel,

jómagam

Mamánál

 

Jaj, édes fiam, de jó, hogy itt vagy! Vegyél a káposztás lepényből, ottan van az asztalon, ni, aztán csüccs le ide mellém! Tudod te, hogy van az, nem hallok és nem is látok én mán jól, de hát olyan ritkán gyüssz hozzám, mint a fehér holló. No, de mesélek én neked olyat, hogy utána megint nem gyüssz legalább egy évig, ha nem többig.

Tudod, vót a tatának az a nagy komája, a Berényi Pista. Na, őtet elvitte tegnap a mentő. Ismered, nem? Tudod, vót itt mán nálunk, amikor tatáék főzték a pálinkát; ottan fogócskáztál a szomszéd kisjánnyal, a Szilvikével. Jut eszembe, Szilvikéék meg elköltöztek – mán annak is fél éve. Úgyhogy itt vagyok egymagamba’. No, de! Vissza a Berényi Pistára. Annak a szíve mán rég nem működött jól, osztán nézd meg, mi lett vele. Azér’ a pálinkát azt tudta inni, de még hogy! Jaj, fiam, ha egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor akart elvinni a Pista a bálba anno. Mit mondhatnék, teljesen belém vót bolondulva. Lehet, emiatt romlott el a szíve. Ismerem én Berényi Pistát, mint a rossz pénzt, ugyanis kisjány koromban itten lakott, ebbe’ az utcába, ni. Mit mondhatnék? Eléggé pucuta gyerek vót. Úgy képzeld el, még az anyja is mondta neki, hogy „ne légy ilyen pucuta, dugd mán be a derekad édes fiam, mer’ nyakon váglak”. De az nem dugta be, úgy kolbászolt éjjel-nappal, osztán baszkurálta a jányok haját, azok meg acsítottak egyfolytában. Persze, az enyimét is, de én nem acsítottam, hanem lekevertem neki egy akkorát, hogy utána egy hétig nem mert a közelembe gyünni. Tán ezér’ is fájhatott az ő szíve értem, de hát nem kell nekem pucuta ember. Vegyél a káposztás lepényből, mielőtt még kihűlik!

Tata az bezzeg nem vót pucuta, de tarandálni, no, azt tudott. Őtet csak később ismertem meg, amikor a kisboltba mentem kenyeret meg tejet venni. Már akkor is tette nekem a szépet, tajápált ő mindenfélét, nem is foglalkoztam én vele. Aztán egy nap, amikor édesapám nem adott pénzt csokira, amire már hetek óta ácsingóztam, akkor tatád ott termett és megvette nekem. De hogy honnan tudta meg, azt a mai napig nem tudnám megmondani. Valahogyan kifutyikálta, de azt ne kérdezd hogyan. Attól a naptól fogva, másképp tekintettem őrá. Nem hívott el a bálba, mint a Pista, nem is csapta úgy a szelet, mint a Pista, de mégis éreztem, hogy ez más. Jaj, édes fiam, ha te tudnád, milyen szerelembe estünk mi egymással. A Pista utána meg is orrolt énrám, még levelet sem küldött, miután besorozták. Bezzeg tatád! Őtőle akkor is gyütt a levél, amikor a legjobban kustolt a hó.

Nemcsak a Pista haragudott, hanem a Gizike is. Tudod, fiam, ő vót az én nagy barátosném. Szegénynek úgy hullottak kisjány korában a tejfogai, hogy mindenki visította neki, hogy „csorbacsík”. De én aztán nem! Én kitartottam mellette jóban-rosszban. Csak hát megismertem a tatát, akibe – mint később kiderült – a Gizike is szerelmes vót. Édes fiam, nem tehetek róla, én azt se tudtam, hogy ezek ketten ismerik egymást, nemhogy az egyik szerelmes a másikba. Én csak lementem a boltba, ő meg tarandált nekem. Minden csak gyütt magától. De Gizike is hamar elfeledkezett róla, mer’ ő meg összeszűrte a levet az Öcsinek a fiával. Tudod, annak az Öcsinek a fiával, aki itten lakik az utca sarkán. Utána mán nem nézett levegőnek, mán nem acsarkodott velem, ha meglátott az utcán.

Látom, nem fogy ez a lepény. Tán nem vagy éhes? No, azér’! Aztán itt a szalvéta, törülgesd meg jól a szád, nehogy oda legyen. Vagy legközelebb csináljak inkább herőcét? Azt tudom, hogy szereted – jó porcukrosan. Levest ennél? Csináljak jó csigalevest? Az bezzeg nem kell. Nem esztek ti semmit se. Ezér’ is vagy te ilyen egyszálbélű. Jó kifogás az, hogy nem érsz rá enni, mer’ be vagy bontva. Ne hülyéskedj! Csak a komákkal jársz el szórakozni, mi? Nekem nyugodtan elmondhatod. Én meg tudom, hogy a káposztás lepény a legjobb a macskajajra – meg persze a csigaleves. Te csak vizet lőtyölsz ilyenkor, hát megáll az eszem. Ahelyett, hogy gyünné’ ide a nagyanyádhoz, osztán hagynád, hogy kigyógyítson. No, ne kalamoljál, mer’ mindjárt levered azt a pohár vizet az asztalról. Édes fiam, most már csak azt mondd meg énnekem, hogy mikor gyüssz legközelebb? Csak azér’, mer’ akkor mire gyüssz, akkorra lesz herőce. Tudom, tudom, a porcukor! A világért se felejteném el.

Tisztul

 

Rohanok a szakadó esőben, teljesen bőrig áztam, a piros nyári ruhám és a hajam is úgy tapadnak hozzám, mintha az eső odaragasztotta volna őket. Ekkor végre nagy nehezen találok egy járda középig belógó tetőt, ahová behúzódok. Milyen érdekes, ahogyan kiürül a város egyetlen zivatar miatt. Éppen ezen morfondírozom, amikor lehúzódik a padkához egy taxi, amiből kiszállsz, az arcod elé fekete színű esernyőt tartva. Ekkor még nem ismerlek meg. Aztán, ahogyan intesz a sofőrnek és a fejed felé emeled az ernyőt, akkor találkozik a tekintetünk. Nem olvasok ki belőle semmit, mégis olyan érzés, mintha mindent elmondanál – éppenséggel meglehet, elvégre nincs mit mondanod. Már nincs. Beszaladsz a tető alá, de az esernyőt a fejed felett felejted. Így állsz mellettem, büszkén kihúzod magad, de rám se nézel a továbbiakban, mert olyannak akarsz tűnni, mint akit nem érdekel ez az egész, ami az imént történik. Épphogy ezzel árulod el magad. A szám sarka ösztönösen felfelé görbül, amikor eszedbe jut a fekete ernyő és zavartan, a pillanatnyi szégyentől elpirulva engeded le magad mellé. Szürke inged egy számmal nagyobb a méretednél, fekete nadrágodat is egy sötét színű öv tartja rajtad. Nagyobbnak akarsz tűnni, de számomra olyan, mintha inkább az ellenkező hatást érnéd el. Nem a méretet figyelem, hanem a színeket. Elmosta őket az eső – veled együtt. Rápillantasz a telefonod kijelzőjére és abban a pillanatban kiesik a kezedből az esernyő, majd nagy csattanással ér földet. Annyira megijedsz, hogy miközben utána kapsz, elejted a telefonodat is és szitkozódva, a tűznél is vörösebb arccal szeded össze az elejtett holmijaidat. Én a fülem botját se mozdítom azért, hogy segítsek neked, te pedig olyan fejjel nézel rám egy pillanatra, mintha ez az egész, ami az előbb történt az én hibám lenne. Pedig te jöttél ide, te álltál be mellém ez alá a tető alá, senki nem kényszerített rá, hogy ide gyere. Nem nevetek rajtad, még csak el sem mosolyodom, a tekintetemet nem emelem el az utca túloldalán lévő épületről. Mindig is akkor voltál lenyűgöző, amikor nem akartál lenyűgözni. Most pedig beletörlöd a mobilodat a szürke ingedbe, feloldod a képernyőt és rögtön pötyögni kezdesz. A szemed sarkából engem figyelsz, hogy vajon látom-e, vajon látlak-e. A válaszom: nem. Már nem látlak. Régóta nem látlak és azt sem tudom, láttalak-e valaha egyáltalán. Enyhül a zuhogás, de még azért szemerkél az eső. Pont megfelelő alkalom arra, hogy elinduljak, úgyhogy sarkon fordulok és kilépek a tető alól. Te a hirtelen mozdulattól meglepetten fordulsz utánam és az ernyődet lengeted, hogy kölcsönadd. Nincs rá szükségem, amúgy is eláztam, a te fekete színű ernyőd pedig nem tűnik megbízhatónak, főleg nem azok után, hogy leejtetted és az egészet rám fogtad. Nekem jó így esernyő nélkül is. Főleg a tied nélkül. Te pedig ácsorogj csak továbbra is a tető alatt a telefonodat nyomkodva és nehogy elindulj, ha csak egy napsugár is előbújik a csúnya felhők mögül, mert talán megperzseli hamuszürke bőrödet.

A zárt ajtó

 

Hirtelen kifordulsz a szobából, miközben a másik próbálja továbbvinni a beszélgetést, majd értetlenül néz utánad és azon gondolkozik, hogy vajon ő mondott-e valami rosszat. Te pedig egy másik szobában elbújva, heves szívdobogással realizálod, hogy nem megy az ilyesfajta kapcsolódás. Vele nem. Nincs ővele semmi baj, pont az okozza a problémát, hogy nincs probléma, ezért fejben minden eshetőségre felkészülsz, minden apró mozdulatban, szóban gyanakodsz, nehogy megint elronts valamit, mint annyiszor korábban. Ez pedig kikészít téged, hiszen azt hitted, már rég máshol jársz, már nem akarsz bujkálni, készen állsz arra, hogy befogadj másokat. Ellenben megint mi marad? A remegés a testedben, a fullasztó mellkasi nyomás és az, hogy a szíved majd’ ki akar ugrani a helyéről. Aztán ott maradsz a szobában és magadat hibáztatod, hogy nem adtál esélyt.

Eszedbe jut, amikor a világ leggyönyörűbb részén kaptad azt a csúf hírt és úgy tettél, mintha nem fájna, aztán csak hátat fordítottál mindenkinek és elcsukló hangon közölted, hogy ideje ajándékok után nézni. Könnyen hozzászoksz a túléléshez, de élni nem tudsz úgy igazán. Minden átcsap ingerkeresésbe, ami kitölti az űrt, amit mások hagytak. Ez a lyuk azonban sosem töltődik fel igazán, csak ideig-óráig fog el a teltségérzet, aztán újra minden szertefoszlik.

Elcsepegtetsz egy-két információt, de mindenkinek mást és mást, hadd lássanak valamilyennek, de sose olyannak, mint amilyen vagy. A csend gyilkos, ezért is készülsz ki annyira, amikor vele vagy és egy hang sem hagyja el a szádat. Ismerjen meg mindenki, de senki se egészen, hogy egy részed örökké láthatatlan maradjon, mert ehhez szoktál hozzá. Szerencsédre senki sem akar jobban megismerni, így könnyű dolgod van – ellenben ez a tény is félelemmel tölt el. Pontosan mit is akarsz? Annyi álmod volt másokról és másokkal, de mostanra megbarátkoztál a gondolattal, hogy talán csak te akarsz tervezni saját magaddal.

Még mindig ott állsz abban a szobában, a heves szívdobogás csillapodik, a fátyolos tekintet pedig úgy tűnik el, mintha sohasem létezett volna. Kilépsz a szobából, kihúzod magad és úgy sétálsz el mellette, mint aki tényleg nem akart volna többet mondani annál, mint ami elhangzott köztetek. Nem érdekel a kedvenc színe, a hobbijai, a családi háttere, nem érdekel az élete – nem érdekel ő maga sem. Legalábbis ez van az arcodra írva, de a szíved egészen mást diktál. Az önszabotázs, mint valami régi ismerős, úgy köszön be hozzád és be kell látnod, hogy ezt a legnehezebb letenned a régóta cipelt terhek közül.

Szerelem

 

A szív és az ész küzdelme állandó a folyamatosan változó világban. Amikor az agyaddal látod, de a szíveddel nem érzed azt, amit érezned kellene. Ebben a helyzetben találom magam újfent, bármennyire is szerettem volna elkerülni ezt a csatát. Alaposan át lett beszélve, meg lett magyarázva, miért nem vagy hozzám való; egy darabig el is hittem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy kitöröljön egy érzést, ugyanakkor rájöttem, hogy nem akarlak kitörölni innen bentről. A legnehezebb eltüntetni a semmit, a nem létező emlékeket, amiket az elmém generált. Viszont te mindig is valós voltál. A nem létező emlékek – az a fejezet, ami a „mi lett volna, ha” után kezdődik. Lépni sosem mertem, egyszerűbb volt a saját történetem külső szemlélőjeként vizsgálni az eseményeket.

Mindig is szerettem volna közel kerülni hozzád, belátni a páncélod mögé, a hibáiddal együtt szeretni téged. Azonban nemcsak a páncélod jelentett gondot, hanem az a mélységes szakadék is, amit én generáltam. Féltelek szeretni, mert féltem, hogy nem leszünk egálban, hogy valamelyikünk jobban vagy éppen kevésbé fogja szeretni a másikat. Egyszerűbb hinni másoknak, mint a szívünk dobbanásának. Eltávolodni attól, akit szeretünk csak azért, hogy önigazolást nyerjünk – pazarlás.

Titok romantikus – amikor szeretnénk megőrizni másokban a rólunk kialakult képet azáltal, hogy nem mesélünk a szerelemről szőtt álmainkról. Csak várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb, aztán pedig csalódunk. Nem beszélni a semmiről, csak a mindenről és várni, mikor fordít hátat a másik. Elveszni egymás tekintetében, hogy aztán odébb pillantsunk és izguljunk azon, vajon ő mit látott. Ezért marad a távolság, a szakadék, a páncél. Mert szeretni én csak így tudok: távolról, leírt szavakkal. Szeretném, hogy érezz, de ne érezz soknak. Ezért a sok hűhó, ezért a sok küzdelem, hogy a végén a köztünk lévő tyúklépés fényévnyi hosszúságúra nyúljon.

Az ember azért kerüli azt, akit a legjobban szeret, hogy megóvja magát a fájdalomtól. Mert szeret mindig a legrosszabbra gondolni, attól tartani. Megtanulni blokkolni az agyadnak azon részét, amivel ezt az érzést szabályozod csak azért, hogy megvédd magad a kíntól. Csak azt nem értem, miért tekintünk rögtön kínként a szerelemre. Mint holmi nyűg, úgy cipeljük a vállunkon, meg akarunk tőle szabadulni és addig hurcoljuk a nehéz érzelmeket, amíg végül nem bírjuk tovább. Ettől félünk a legjobban, mégis úgy alakítjuk, hogy a végén a félelemnek legyen igaza. Többé nem akarom, hogy a szerelem mázsás súlyként nehezedjen rám.

Lassan szerettem beléd. Ahogyan kibontakoztál előttem, mint a virágba boruló fák tavasszal, annál jobban. Mint az évszakok váltakozása, úgy ismertem meg egyre több oldalad. Nem voltál mindig szép, de ez nem számított, hiszen én szépnek láttalak. Egyre jobban tisztult ki a kép. Minden mozzanatod, szavad és arcmimikád értelmet nyert a számomra. Egyesek szerint azt látok bele, amit szeretnék és talán túl sokat is képzelek, de a továbbiakban nem akarok az árral szemben úszni; csak hagyom, hogy sodorjon hozzád. Miért hitessem el magammal, hogy nem szeretlek? Miért tagadjam meg a vágyat? Ez nem egy nyáresti fellángolás, ami az ősz beköszöntével csillapodik. Ugyanakkor honnan is tudhatnám, mi ez, ha sohasem hagytam magamnak, hogy megéljem ezt az érzést?

Vészesen fogynak a szavak, vészesen fogy a távolság. Nem tudom, mi tévő legyek, hogyan ne hagyjam a múltnak, hogy tovább kísértsen. Mások vállára mindig könnyebben tettem a kezem, mint a tiedre. Talán ez volt az oka annak, hogy azután tudtad meg, mit érzek, miután már nem számított. Honnan is tudhatnám, hogy mi számít és mi nem, ha a generált emlékeimben élsz csupán, a szakadék másik oldalán, a páncél mögött. Hiszem, hogy két szív nem hiába fonódik össze a másodperc tört része alatt. Ez a kötelék pedig életünk végéig elkísér.

2024

Búvóhely

 

„Na, megint kezdődik!” – mondom, majd betömöm a számba a tenyeremnél is nagyobb mennyiségű csipszet. Mogorván ülök az ágyamon terpesz ülésben, miközben egy olyan sorozatot bámulok, amelyen nem kell gondolkodni. Persze, mindezt azért, hogy közben a saját kis hülyeségeimen agyalhassak. A szívem erőteljesen kalapál, majd’ kiugrik a helyéről; a légzésem abszolúte nem egyenletes, meg merem kockáztatni, hogy sípoló hangot is hallat – no persze ez megeshet az utóbbi hetekben igencsak nagy mennyiségben elfogyasztott dohányterméktől is. Mindez azonban már egy cseppet sem izgat, ugyanis előbb-utóbb az ember hozzászokik. Eleinte elviselhetetlen, aztán egyre könnyebben mondok le dolgokról. Mondhatni én magam párnázom ki a ketrecemet.

Mindig lépek egyet előre, aztán ötöt hátra, amikor úrrá lesz rajtam a pánik és nem ereszt el akkor sem, ha üvöltve kapálózok. Mindent meg tudok magyarázni, de tényleg mindent. Egy idő után így adom át magam a félelemnek. Szükségtelenné válik a kapálózás, szükségtelenné válik az üvöltözés, elvégre minden meg van magyarázva. A ketrec már kényelmes, még a lábamat is ki tudom nyújtani benne, minek kellene odakintre mennem, ahol még párna sincsen? Az emberek meg néznek, mint a vásári majmot a rácson keresztül. Ilyenkor pedig mit lehet tenni? Jól vissza kell bámulni, hogy lássák, bizony nem tévedtek. Pontosan olyan vagyok, mint egy vásári majom, a kényelem és a húgy meleg híve, aki néha odaböfög valami vicceset a népnek, aztán visszabújik a párnák mögé.

Tudom, hogy lépni kéne előre, de erre a gondolatra a szívem csak jobban ver, majd verejtékezni kezdek és idegesen tekergetni kezdem a zsíros kezemmel az aktuális epizódot. Hiába keresek még csipszet a zacskóban, egy darab sem akad benne. Feleslegesen csörgök az üres zacskóval, csak azért, hogy végre ne halljam a fejemben zakatoló gondolatokat. Természetesen ez nem segít a helyzeten, de igazán nem tudom, mit kellene tennem. Talán meg kellene nyugodnom. Remek gondolat! De hogyan? Kezdetnek elengedhetném azt a zacskót. Jó, rendben, legyen így. Ekkor viszont élesen belenyilall a fülembe a csend, majd mindezt kitölti az összes megfogant gondolat. Nem bírom tovább! Kiszöknek az első könnycseppek, majd arra eszmélek, hogy az egész arcom és a pulóverem tiszta takony meg könny. Hang nem jön ki a torkomon, csak szipogok csendben.

Így ülök percekig és egész egyszerűen nem tudom abbahagyni, amíg nem nyílik az ajtó és farkasszemet nem nézünk. Nos, nem sokat látok belőled, csak halovány foltokat és csak odaképzelem, hogy milyen fejet vághatsz, hogy így látsz. Talán jobb, ha nem tudom. Hiába léptél be a szobába, még mindig képtelen vagyok abbahagyni a sírást, csak azt várom, hogy végre magamra hagyj, hogy kitalálhassam, mi legyen a következő lépés: merre tovább? Előre vagy hátra? Ellenben te nem mész el, hanem leülsz az ágy sarkára és óvatosan simogatni kezded a lábfejem. Mondanám, hogy ez egyébként milyen aranyos, de éppen bömbölök, úgyhogy elég nehéz lenne bármit is mondanom, hiszen levegőt is alig kapok. Te nem tágítasz, tovább simogatsz és szép lassan oldódni kezd a folytonos zokogás. Egyre tisztábban látok, az arcomon és a pulcsimon lévő foltok elkezdenek száradni. Lehetséges volna, hogy akire mindig is szükségem volt az előrelépésben pontosan így ült itt előttem, mint ahogyan te is, csak nem akartam észrevenni?

Falak mögött

 

Mit reméljen az, kitől elvették a gyászt?

Vesse be majd most is az aduászt?

Legyen könyörtelen, érzéketlen ember,

Ki a nehéz helyzetekben is csenddel ver?

Mit reméljen az, ki egyfolytában magányos?

Ki csak saját árnyékától remélhet barátot.

De az árnyék túl nagy, megváltozott arányok,

A sötét szív nem húz a gazdájára kabátot.

Ami már elmúlt azt minek játsszam vissza

Újra meg újra, hogy a kép maradjon tiszta?

Ami nem történik meg azt meg miért látom?

Sosem lesz semmi úgy, ahogy én azt várom.

A menekülésre ugyan mindig ott az inger,

Ha más nem, akkor majd hajt a kényszer.

Addig futok, amíg már nem fáj eléggé,

Amíg a teher nem válik nehézzé.

A szó, ha kiengedik

 

Január harmadik szombatja. A nap, amelyiken megállt az idő. Búskomor hangulatú fák, búskomor hangulatú ég, búskomor hangulatú én. Azon tűnődöm két szál cigaretta között, hogy vajon milyen érzés, amikor kialszik belőlünk a fény. Amikor minden szín egyre fakóbbá válik, amikor minden arcon átsuhanó érzelem csak egy torzulás. Mintha a valóság is ugyanilyen búskomor és fakó lenne. Végtelenbe nyúló árnyék kísér az utamon, akárhová is megyek, nem hagy el. Végül is jobb, mintha egyedül lennék, nem igaz? Ezzel nyugtatom magam, holott az igazság teljesen más.

Már csak a képek mondják el, milyen voltál; már csak az emlékeim színeznek ki téged újra. Bár fizikálisan nem vagy jelen, de mégis életben tartalak téged valahogyan. Ha felnézek az égre, a te tekintetedet keresem. Vajon mit gondolsz most, hogy már nem vagy? Mit látsz a világból öt év távlatából? Mit látsz belőlem? Mit látsz belőlünk?

Már nem várok választ, csak keresem a napfényt. Nem hiszek a teljes szürkeségben, sose hittem benne igazán. Már nem úgy tekintek a történtekre, mintha örökre megpecsételték volna a sorsomat. Itt az ideje letenni az évek óta cipelt terheket. Mégis benne élsz minden történetben, minden zenében és minden mozdulatban. A nevetésekben és az ölelésekben. A néma sírásokban és gyengéd érintésekben. A cinizmusban és a ridegségben. Nem múlsz el, nem tudsz elmúlni, mert ha ez megtörténne, akkor az azt jelentené, hogy sohasem léteztél.

A te álmaidat nem vihetem tovább, úgyhogy sajátot kovácsolok magamnak. Kissé félve pillantok fel az égre, ami ugyanolyan szürkén fest, mint eddig. Ebből arra következtetek, hogy nagyon is jól tudod, hogy nem lehetek te. Senki sem lehet te. Mindenki másért van jelen az életemben, az esetleges hiányuk nem pótolható, így a tied sem. Nem akarok pótlékot, de veled kibékülnék – erre nincs már esély, nem igaz?

Így mutattad meg nekem, hogy ki vagyok én nélküled. Már csak azt nem értem, hogy miért így kellett megmutatnod? Lassú léptekkel távolodtál, egyre kevesebbé váltál és hiába tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, mégsem akartam elhinni. Nem tudom, jobb lett-e volna, ha hirtelen mész el, hogy a vasaló még be van dugva a konnektorba, a tévében pedig megy a várva várt kézilabda meccs – de a vasalót már nem te húzod ki, a meccset pedig nem te nézed. Tudod, mit? Maradjunk annyiban, hogy mindkettő borzasztó. Maga a tény, hogy elmentél borzasztó. Ráadásul ennek már öt éve!

Mégis azt érzem, hogy már másképp őrizlek, mint eddig. Nem olyan mohón, fojtogatón, mint aki még mindig meg akar tartani magának, hanem épp ellenkezőleg. Talán itt volt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, hogy elfogadjam végre, én is ember vagyok – hibákkal. Ember, akit elhagynak és aki elhagy másokat. Aki néha kívülálló lesz, néha pedig ugyanolyan, mint mindenki más. Az éremnek mindig két oldala van, azonban nem lehet minden esetben lavírozni a kettő között. Azt hiszem, most már látom, hogy mi az, amit helyetted kell megtanulnom.

Még utoljára azért leírom: köszönöm, hogy voltál és hogy őrizhetlek!

Elég

 

Fú bazdmeg, asszem én most nem is tudom megmondani, hogy mi van, csak valami van és az minden, csak nem jó. Valami itt, tudod, úgy nagyon fáj. Persze, hogy hülyeség az egész! Szerinted akarom, hogy fájjon? Dehogy akarom, de a mellkasom csakúgy nyeli el ezt a sok szart, én pedig nem tudok mit tenni. Azt mondják, ha beszélek róla, akkor enyhül a fájdalom. Hát én már ódákat zengek, de esküszöm erre a tetves életre, hogy semmit sem enyhült az egész! A mellkasom ugyanúgy hullámzik, az agyam ugyanúgy kattog és hopp, megint ugyanott tartok. Az örök második hely az én otthonom, az egyedüllét jó barátomként mutatkozik be mindenkinek.

Egyszer vagyok, a következő pillanatban pedig nem. Na, ezt döntsd el te nagyokos, hogy most éppen melyik van! Jó, bocs, nem neked szól ez a maszlag, csak már unom magamnak elmondani ugyanazt, így hát elmondom neked is. Nyilván már ezt is unom, de mindegy, mert már belekezdtem, szóval akkor már végigmondom. Igen, akkor is, ha nem érdekel, mert jogodban áll úgy dönteni, hogy itt hagysz te is, ki vagyok én, hogy itt tartsalak? Nem voltam az a küzdőfajta, inkább elengedtem a dolgokat, mert ugyan, minek tartogassam őket, ha úgyse nyerhetek? Fú, mit bánom én, ha az idegeidre megyek, ilyen vagyok és kész!

Utálok ilyen lenni, de egész egyszerűen nem tudok nem ilyen lenni. Szinte égek a vágytól, hogy valaki figyeljen rám, de tök mindegy, mekkora figyelmet kapok, senki nem lesz elég nekem. Nem ellened szól, de sajnos a te figyelmed sem lesz elég, mert majd idővel ezt is szépen bekebelezi az a fekete lyuk, ami a szívem legmélyén van.

Nagyon kérlek, soha ne mondd vagy mutasd, hogy szeretsz, mert sosem tudod elégszer mondani és sosem tudod bizonyítani sem. Úgysem fogok hinni neked. Egy magányra ítélt senki vagyok, aki úgy akar valaki lenni, hogy közben nem is próbálkozik. Olyan vagyok, mint a tiszavirágzás, azon az egy napon fogadlak be, utána hiába is próbálkozol. Na, látod már végre, hogy mi fán termek? Olyan, mintha az egész csak egy paradoxon volna: te próbálkozol, de sohasem annyira, hogy az nekem elég legyen. Úgyhogy most megyek is, mielőtt még te elmennél.

Sapiens

 

Gyűrögeted a ruhád ujját, miután megszólal a fülhallgatódból a My Chemical Romance Cancer című száma. Azóta nem hallgattad, mióta négy évvel ezelőtt elénekelted, utána pedig pár évre rá végignézted valaki küzdelmét a rákkal. A sors fintora ez – mondod keserűen, majd úgy döntesz, hogy most az egyszer végighallgatod ezt a dalt. Nem sokkal később felelevenedik az a Karinthy novella, amelyiknek a végén az áll, hogy „nem tudok beszélni”. Emlékszel, hányszor, de hányszor adtad elő? Rengetegszer játszottad el, hogy nem tudsz beszélni, aztán amikor anyád mondta ugyanezt, akkor csak némán hallgattad, ahogyan egyre kevesebbet mond. Eloszlatod a gondolatot, hogy kötelet képzelj oda, ahol nincs, nem kell jelentőséget tulajdonítani a láthatatlan dolgoknak.

Mert az van, amit látunk, a többi az csupán képzeletünk szüleménye. Bár jól látod a dolgokat, semmi nem igazolja azt, hogy azok úgy vannak. El kell fogadnod, hogy néha elég az, ha csak azt veszed észre, ami a szemed előtt történik. Csak a fájdalomtól óvod meg magad és a csalódottságtól, amit az okoz, hogy mégse az történik, amit várnál. Vajon képes vagy-e kilépni a valóságba azért, hogy végre úgy élj, ahogyan azt már annyiszor elképzelted?

Az érzéseidet gondolatok formájába öntöd, hogy ne kelljen megismerned őket. Sok sebből vérzik ez, de inkább csak ráteszel egy ragtapaszt és mit sem törődsz az alóla csordogáló vérrel. Ezt jelenti, ha mindig csak gondolsz, de érezni sosem érzel. Átvenni mások érzéseit mindig könnyebb, mint szembenézni a sajátjaiddal. Aztán persze ott ülsz a kanapén üresen. Semmit sem érzel, mert azt nem tudod, hogy kell, ezért inkább újra és újra lejátszod a fejedben az emlékeidet és a vágyaidat. Kiszipolyozták belőled azt a szemernyi életerőt és te inkább ülsz a kanapén és elfogadod. Elfogadod, hogy neked ennyi jutott, aztán már megint a tükörképeddel veszekszel úgy, hogy közben nem nézel a szemébe.

Szomorúság és szomorúság közt is van különbség. Az előbbi az a fajta, amiről, ha nem veszel tudomást sem tűnik el, hiába tereled el a gondolataidat, továbbra is ott lebeg körülötted és arra vár, hogy végre érezd őt. Az utóbbi az, amit érzel és ezáltal túl tudsz rajta lépni. Akkor érted meg igazán a különbséget, amikor már mindkettőt érezted. Ugyanez fut át rajtad a gondoskodás kapcsán is. Amikor azért adsz, hogy szeressenek és nem azért, mert szeretsz.

Lassú folyamat felfedezni, mennyi érzés lapul benned, erőszakkal nem tudod őket előhívni. Hála istennek van rá egy egész életed, hogy érezd és megéld mindegyiket, hogy aztán elmondhasd: éltem.

Adiectio

 

Nem szeretem a nyarat, ilyenkor nem tudom eltakarni mindazt, ami a testemre van írva. Mindig rövid ruhákban járok, mert különben kiizzadnám, ami bennem van és én azt egyáltalán nem akarom. Pedig néha jobb lenne. Persze, inkább szorgosan tartogatom magamban a ki nem mondott szavakat, a be nem tartott ígéretek emlékét és ezáltal egy hatalmas támadófelületet hagyok mindennek és mindenkinek. Minél kevesebb a ruha, annál nagyobb a felület.

Amikor felhívlak, újból lezavarod egy fél perc alatt a beszélgetést, amíg elmondod, veled mi van, aztán, amikor én kerülnék sorra, akkor azzal jössz, hogy nálad hamarabb megy le a nap, dolgod van. Talán azért kapom ezt, mert amikor te sírtál pár évvel ezelőtt, akkor könnyek nélkül néztem a halott szemébe, akivel jól megértettük egymást, de téged már nem tudtalak megvigasztalni. Úgy érzem, sosem tudtuk egymást úgy igazán elérni, ez a telefonhívás pedig az ékes bizonyítéka annak, hogy soha nem is fogjuk. Bár nem hiszek a sohákban és az örökkékben, ennek ellenére mégis előszeretettel használom őket, amikor rólad vagy róla van szó. Amikor ültünk a kanapén azután a film után, amit én választottam, te pedig zokogva mondtad, hogy soha többé ne válasszak ilyet, amikor neked ennyire fáj. Soha többé nem választottam filmet.

Amikor róla van szó, akkor inkább az örökké a gyakoribb – képletesen, persze. Ugyanis sosem mondom ki, mégis minden alkalommal adok még neki valamennyit magamból. Ez így megy örökké, ha egyszer csak az álmaim nem nőnek túl rajta. Vagy inkább én. Lehet, nekem kellene túlnőnöm rajta.

Amikor mindenki szemében a szánalmat keresem, akkor tudom, hogy valójában mennyire el akarok tűnni. Utálom feladni, de ragaszkodni se szeretnék én már semmihez se. Mit ér az érzés, ha nem érezhetek? Aztán majd akkor robban minden, amikor már engem se érdekel, csak valami ürügyet keresek arra, hogy sírjak, amiért egész életemben nem tudtam igazán.

Mélyen legbelül

 

Érezni a semmit és érteni a mindent. Talán ezért nem működik bennem az egyensúly, mert nem engedem magamnak, hogy működjön. Amikor ülök a domboldalon és hallgatom a csendet, figyelem a lemenő nap sugarait, akkor jövök rá, hogy amit valójában érzek azt sosem érezhetem igazán. Azt tanultam, hogy a józan észnek mindig felül kell kerekednie a szív vágyain, érintéssel nem lehet kifejezni semmit sem úgy, mint szavakkal. Most pedig itt állok veletek szemben és egy szó sem hagyja el a szám, ugyanis nem tudom, mit mondhatnék. Az eszem meggátolja a tetteket, mert fél, hogy valaki hátbaszúr ölelés közben. Engedem hát, hogy a szavak beszéljenek helyettem, mint ahogyan eddig is.

Mikor kezdhettem el egyre kevesebbet érezni? Mikor váltotta fel a cselekedeteimet a beszéd? Minden, ami bennem van az itt marad, semmit sem eresztek el, így belülről kezd el felemészteni. Nem tudok elmélyülni semmiben sem, csak a gondolataimban, amelyek sokszor hazudnak nekem, nem bízhatok bennük. Mégis inkább elfogadom, amit mondanak, hogy legalább sugározhassak valamit kifelé is, ha már a szívem kulcsát elvesztettem. Azt hittem, másnál megtalálom, azonban a kulcs nem az utcán veszett el, hanem mélyen bennem.

A legszigorúbb velem én magam vagyok, nem engedem a henyélést, ezért mégis halogatok. Mindig minden fontosabb annál a háborúnál, ami bennem dúl, ezért nem ások mélyebbre. Ezáltal a büntetésem az, hogy semmiben sem tudok mélyebbre ásni. Ezen a legerősebb ásó sem segítene, hiszen magában nem tud ásni, kell hozzá valaki – mondjuk én.

Tétova

 

Leírnám neked, hogy szeretlek, de nem tudnám megmondani, pontosan kinek is írom. Éppen ezért nem írok semmit soha senkinek. Nem tudom, mikor kell ölelni pacsi helyett és mikor adjak csókot szavak helyett. Soha nem tudom, hogy mikor minek jön el az ideje, mikor kell túllépni dolgokon és meddig kell ragaszkodni valakihez. Mennyi az optimális ideje a szeretet kialakulásának és mennyi idő alatt múlik el a szerelem?

Nap mint nap új arcokkal találom szembe magam, mégsem emlékszem egyik ember arcára sem, a tied viszont rögtön a szemembe ég és onnantól kezdve benne élsz az álmaimban. Valakivel elég két alkalommal is találkozni, hogy valami oknál fogva beleragadjon a tudatunkba, a másikkal pedig egy év is kevés, hogy nyomot hagyjon. Egy elhagyott hatósági igazolványon lévő születési dátum – ez is hamarabb eszembe jut, mint annak a születésnapja, akinek éveken át eljártam a bulijaira.

Ösztön, amikor azzal akarok figyelmet kiváltani belőled, hogy élek és a következő pillanatban már nem. Látni akarom, melyiket veszed észre hamarabb. Mi van akkor, ha valaki más is észreveszi, nemcsak te? Aztán a végén még kiderülne, hogy az egész nem is a figyelmedért van, hanem csak önigazolás.

Talán, ha nem tennék mindig kérdőjelet oda, ahová már rég pontot kellett volna, akkor közelebb lennék a megoldáshoz.

Annyiminden

 

Amikor elmegyek egy ismeretlen helyre és zavartan motyogok az orrom alá, akkor jövök rá, hogy valójában rég nem vagyok már az a gyermek, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Talán, ha megöleltem volna magam akkor, amikor senki más nem tette, nem lenne ilyen nehéz minden egyes alkalom az ismeretlenben. Attól még, mert valamit nem ismerek, nem kellene félnem tőle – bezzeg, amit ismerek és tudom, hogy rossz, na, arra nem fújok, csak lubickolok benne türelmesen. Ilyenkor elképzelem, hogy valami egészen más helyen vagyok és valaki egészen más tart a karjaiban. Sokkal egyszerűbb az elménkkel átírni a dolgokat, mintsem tenni ellenük.

Ha te sem a fejedben élnél állandóan, akkor nem fájna ennyire, amikor arcul csap a valóság. Tényleg magányos vagy, vagy csak egyedül akarsz lenni, hogy azt hidd magadról? Talán te is csak elképzeled, milyen a magány, ezáltal átformálod a valóságot. Nem nehéz benne ragadni az általunk szőtt mesékben, legyenek azok akármilyen jók vagy rosszak. Még a rossz is jobb a semminél – ez lehet a te igazságod, amely szerint a mérlegnek mindig billennie kell valamerre.

Mi az igazságod és mi az enyém? Létezik olyan, hogy a miénk? Vagy ami már egyszer a tiéd, az sosem lehet egészen az enyém is? Minden ember másképp birtokol, hiába van szó ugyanarról. De vajon mi késztet arra, hogy birtokoljunk és miért vágyunk néha arra, hogy birtokoljanak bennünket? Van, akinek az ölelése azt az érzetet kelti, hogy itt van mellettem, van, akié pedig azt, hogy felettem áll. Nem tudom, melyikre vágyom jobban, mindig az adott helyzet dönti el. Ezek is csak annak a kíváncsi gyermeknek a gondolatai, aki már sosem fog többé megszólalni. Eltemettem. Veled együtt. A „veled” mögött nincsen senki, csak az, akit éppen odaképzelek. Talán ezt nevezik magánynak, de nem tudnám megmondani biztosan, hiszen valahol ez egyfajta szabadság, márpedig a szabadság nem egyenlő a magánnyal.

Egymásra hányt mondatok – ez vagyok én, amikor elönt a gondolat, amiből nem tudom, hogyan vezethetném ki magam. Belső monológok egészéből állok csupán, nem számít a minőségük. Az örökös bizonytalanságomtól azonban kiver a víz. A mérleghinta is dől valamerre, de én nem tudok egy irányba hajolni, még akkor sem, ha fizikálisan csak ez az egy opció létezik. Éppen ezért sosem jönnek a szavak a nyelvemre, amelyeket döntéshelyzetben kellene kituszkolni magamból. Nagyot akarok mondani, de nem tudom, hogyan kell, ezért csak a mások által kimondott szavak maradnak nekem. Emiatt irigykedem azokra az ötvenes nőkre és elképzelem, mi lett volna, ha legalább tíz évvel korábban születek. Talán akkor az én igazságom tükröződne vissza az arcodon, nem pedig fordítva.

Amikor minden gondolatomnak jelentőséget tulajdonítok, akkor tudom, hogy egyiknek sincs értelme, csak el akarom velük fedni a határozatlanságomat. Mintha alkotnék valamit, miközben nyúznak, holott ezzel az egésszel csak saját magamat kínzom. Jó lenne, ha nem egyedüli elszenvedője lennék ennek a gondolatnyílnak, amikor eltalál, viszont először mindig csak egy valakit találhat el ez a nyíl. Ha magamat célzom vele, akkor örökösen én maradok az áldozat.

Most, hogy az akkumulátor lemerült, leírom, hogy mennyivel jobb érzés kifújni az évek óta benntartott levegőt.