Annyiminden

 

Amikor elmegyek egy ismeretlen helyre és zavartan motyogok az orrom alá, akkor jövök rá, hogy valójában rég nem vagyok már az a gyermek, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Talán, ha megöleltem volna magam akkor, amikor senki más nem tette, nem lenne ilyen nehéz minden egyes alkalom az ismeretlenben. Attól még, mert valamit nem ismerek, nem kellene félnem tőle – bezzeg, amit ismerek és tudom, hogy rossz, na, arra nem fújok, csak lubickolok benne türelmesen. Ilyenkor elképzelem, hogy valami egészen más helyen vagyok és valaki egészen más tart a karjaiban. Sokkal egyszerűbb az elménkkel átírni a dolgokat, mintsem tenni ellenük.

Ha te sem a fejedben élnél állandóan, akkor nem fájna ennyire, amikor arcul csap a valóság. Tényleg magányos vagy, vagy csak egyedül akarsz lenni, hogy azt hidd magadról? Talán te is csak elképzeled, milyen a magány, ezáltal átformálod a valóságot. Nem nehéz benne ragadni az általunk szőtt mesékben, legyenek azok akármilyen jók vagy rosszak. Még a rossz is jobb a semminél – ez lehet a te igazságod, amely szerint a mérlegnek mindig billennie kell valamerre.

Mi az igazságod és mi az enyém? Létezik olyan, hogy a miénk? Vagy ami már egyszer a tiéd, az sosem lehet egészen az enyém is? Minden ember másképp birtokol, hiába van szó ugyanarról. De vajon mi késztet arra, hogy birtokoljunk és miért vágyunk néha arra, hogy birtokoljanak bennünket? Van, akinek az ölelése azt az érzetet kelti, hogy itt van mellettem, van, akié pedig azt, hogy felettem áll. Nem tudom, melyikre vágyom jobban, mindig az adott helyzet dönti el. Ezek is csak annak a kíváncsi gyermeknek a gondolatai, aki már sosem fog többé megszólalni. Eltemettem. Veled együtt. A „veled” mögött nincsen senki, csak az, akit éppen odaképzelek. Talán ezt nevezik magánynak, de nem tudnám megmondani biztosan, hiszen valahol ez egyfajta szabadság, márpedig a szabadság nem egyenlő a magánnyal.

Egymásra hányt mondatok – ez vagyok én, amikor elönt a gondolat, amiből nem tudom, hogyan vezethetném ki magam. Belső monológok egészéből állok csupán, nem számít a minőségük. Az örökös bizonytalanságomtól azonban kiver a víz. A mérleghinta is dől valamerre, de én nem tudok egy irányba hajolni, még akkor sem, ha fizikálisan csak ez az egy opció létezik. Éppen ezért sosem jönnek a szavak a nyelvemre, amelyeket döntéshelyzetben kellene kituszkolni magamból. Nagyot akarok mondani, de nem tudom, hogyan kell, ezért csak a mások által kimondott szavak maradnak nekem. Emiatt irigykedem azokra az ötvenes nőkre és elképzelem, mi lett volna, ha legalább tíz évvel korábban születek. Talán akkor az én igazságom tükröződne vissza az arcodon, nem pedig fordítva.

Amikor minden gondolatomnak jelentőséget tulajdonítok, akkor tudom, hogy egyiknek sincs értelme, csak el akarom velük fedni a határozatlanságomat. Mintha alkotnék valamit, miközben nyúznak, holott ezzel az egésszel csak saját magamat kínzom. Jó lenne, ha nem egyedüli elszenvedője lennék ennek a gondolatnyílnak, amikor eltalál, viszont először mindig csak egy valakit találhat el ez a nyíl. Ha magamat célzom vele, akkor örökösen én maradok az áldozat.

Most, hogy az akkumulátor lemerült, leírom, hogy mennyivel jobb érzés kifújni az évek óta benntartott levegőt.