Sorskönyv

Már megszoktam, hogy előttem történik meg minden

Mivel nekem választásom egyáltalán nincsen

A választás joga már rég nem felém billen

Csak olyan választ mindig, kinek ötlete sincsen

Ha kopogtatsz az ajtón, nem hallom én már

Zenghet az egész nap, nem nyílik itt rég zár

Ha a kopogtatás hangja az olyan apró

Kopoghatsz te örökké, ha nem törik be ajtó

Ingadozik a hangulat, nem jók a kedélyek

De hátha van valami jó is, amit ezzel elérek

Ha kapok érte végre rég áhított figyelmet

Az leszek, ki fején aranykoronát viselhet

A személyiségemnek a legnagyobb éke

az, hogy mindenkinek másmilyen a képe

rólam, ugyanis azt mutatom én meg

Hogy milyen ember vagy te tényleg

Úgyhogy úgy vigyázz arra, hogy mit mondasz

vagy mutatsz, nehogy a végén te legyél, ki bontasz

le egy épülő várat, ami akár egy kastély is lehetne

S a tornyában állva nézhetnénk fel az egekbe

Nem várok el semmit se tőled, se senkitől

Régen lemondtam én már itt mindenkiről

De ezt nem lehet megállapítani ennyiből

Mikor az ereimben nem vér folyik, csak meggylikőr

Kibe kapaszkodjak, ha mind belém fúrjátok

hatalmas karmaitok, amivel testem nyúzzátok

A kedvességem néha már csak leginkább egy átok,

Amivel nem segítek, inkább magamnak ártok

Hogyan húzzak határokat, ha elfogyott a krétám

Majd meghúzzátok ti magatok, én meg bólogatok némán

Úgysem tudom milyen az, ha döntéseket hozhatok

Elvégre meghozták már felettem mindet a tolvajok

Égek a vágytól, de a tanult tehetetlenségtől

Sokkal jobban rettegek a lehetetlenségtől

Korlátok közé szorítva élem az életen

Aztán csak elmélázom a suhanó fényéveken

De hiszem, hogy a zabolátlan szívemre nyugalom vár

És a távoli jövőben nem lesz domináns a lomtár

Hogy meg tudjak majd állni a legutolsó kortynál

És az akaraterőm legyen erősebb bármilyen sorsnál

A köztes állapot

 

Egy nosztalgikus álomképből hívott vissza a valóság, ahol minden újra kitavaszodott, virágba borult és ragyogott. Mintha megtorpantam volna a cél előtt és hisztérikusan hátra vetettem volna magamat a salakpályán, úgy kezdett el fojtogatni az elmém. Újra a foglya vagyok, bármennyire is próbálkozom, pár napnál tovább nem ereszti hosszabbra a pórázt. Vigasztalom magam, azonban az egész olyannak hat, mint egy tockos.

Megint kórházi ágyakat látok mindenhol, újra szembejön velem az elmúlás és nézem ahogy minden hipersebességgel fogy el körülöttem. A változás állandó, de én inkább lassítanék, szeretném jobban kiélvezni a tavaszt és nem rögtön azt figyelni, mikor hullajtja el a leveleit az a szerencsétlen, árva fa. Nem tudom, hogyan fejezhetném ki ezen félelmem, hiszen a szavaimat nem követik tettek.

Nem akarok a múltban élni, de a jelenben sem látom magam, mert már előre rettegek a jövőtől. Ha az egyensúly egyszer kibillen, akkor nincs mese, valamelyik irányba dőlök. Mégis olyan, mintha szétszakadnék. Két oldalról cibálnak a kétségek és az aggodalmak, a régi félelmek és az új hiedelmek. Onnan tudom, hogy valami még mindig bánt, hogy egy napon több órára is belefészkeli magát az agyamba. Azt pedig, hogy valami már most bánt – úgy, hogy még el sem kezdődött – pedig onnan tudom, hogy ébren tart éjszaka. Mintha az alvás hiánya megszabadítana a jövő terhétől.

Hiába próbálkozom, a szavak a torkomra forrnak, megbénít a tanult tehetetlenség; így hát egy nagy sóhaj kíséretében lehajtom a laptopom fedelét.

Most akkor ez jó?

 

Mindig ugyanarról írok, ugyanazokkal a motívumokkal, statikusan mondom ki a dolgokat, néha pedig odabiggyesztek a szövegem végére egy-két pozitív lezárást, hogy látszódjon a fejlődés, aztán lefekszem aludni és végül egy szemhunyásnyit sem alszom. A szívem erősen kalapál, úgy érzi, kicsi neki az a hely ott benn. Hiába kapok oda, nem nyugszik, ezáltal én sem nyugszom, majd jöhet az egész éjszakát felölelő forgolódás. Mintha rémes lázálmok kísértenének, nem szabadulok a képektől, a megsárgult emlékektől, a kimondatlan érzésektől, mindnyájan egytől egyig felölelnek és nem eresztenek évek óta. Erről beszélek egyfolytában, de talán olyan halkan, hogy senki sem hallja a hangom. Vagy csak szelektív hallásuk van az embereknek és azt hallják meg, amit szeretnének; az én szenvedéstörténetem pedig – meglepőmódon – nincs a befogadandó témák között.

Végül is, amikor beszélek, akkor se beszélek semmiről és mindezt olyan kimérten teszem, hogy együtt hisszük el, ami a számon kibukfencezik. Aztán persze jöhet a sírás, hogy bármennyire is kiabálok, senki nem hall meg. Nem tudom, hogyan eresszem ki úgy a hangom, hogy ne sértsek meg vele senkit sem és hogyan kérjek úgy másoktól, hogy az ne legyen teher a számukra. Nem akarok többé áldozati szerepben tetszelegni, de nem tudom azt hogy kell, mivel csak ezt láttam eddig. Mintha valami akadály blokkolná az érzelmek jelenlétének elfogadását és csak egyfajta negatív értelmezéssel ruházná fel őket. Mintha minden érzelem rossz lenne és én csak akkor lehetnék jó, ha nem éreznék semmit sem. Ha nem sírnám el magam akkor, amikor valaki más sír a jelenlétemben, mert a vigasztaló nem sírhat ugyebár. Ki mondta ezt a badarságot és én miért hiszem ezt el? Az empátia nem itt kezdődik, nem a hősködéssel, nem a másik problémájának a sajátunkká tételével. Viszont ha ezt tudom, akkor miért nem tudom azokban a helyzetekben?

A kérdés a következő: miért akarok ennyire jó lenni? Főleg úgy, hogy azt se tudom, mit jelent jónak lenni. Például, ha akkor is odaadom a szendvicsem a látszólag éhező ismerősömnek, ha én éhen halok, mert aznap még nem ettem semmit, de ő csak valami uzsonnát akar behajítani. Ez inkább felesleges önfeláldozás, nem? Vagy amikor az utolsó fillérjeimből kifizetem a vacsorát mindenkinek a társaságból csak azért, hogy legyen egy jó estéjük és ezzel is hálálkodjak, majd utána a hónap végéig le legyek égve és ne tudjak venni még egy parizert sem. Talán mindezt azért csinálja az ember, hogy elhiggye ezáltal, hogy jó és a rossz pillantások helyett megkapja a buksisimogatást. De mit érek én néhány simivel? Honnan tudom, hogy valóban megérdemeltem-e azokat az úgynevezett „rossz pillantásokat”?

Mintha semminek sem lenne értelme, de mégis lehet neki keresni, csak sajátosan. Nem tudok úgyse az egész világ kedvére tenni. Mégis, ha ezt tudom, akkor miért nem tudom átpöckölni azt a kapcsolót és bevállalni azt a néhány „rossz pillantást”? Miért jobb az örökös bűntudat a legkisebb dolgoktól is? Persze, ez költői kérdés, elvégre tudom, hogy nem jobb és nem azért érzek bűntudatot, mert jó, hanem mert mindenről, amit teszek azt hiszem, hogy rossz. Minden a megszokásban gyökerezik. Csak most már jó lenne, ha lenne valami, ami feloldaná ezt a sok szokást.

Szégyen

Mit mondhatnék? Már megint azt érzem, hogy minden az arcomra van írva, még az is, ami meg sem történt. Egész egyszerűen nem tudom levakarni róla a gondolataimat. Mintha mindenki ezt olvasná, amikor a szemembe néz. Látnak! Nem mondok hülyeséget, hiszen minden egyes pillantás a gyomrom legmélyéig hatol, ezt pedig nehezen képzelheti be magának az ember. Akármennyire is rázod a fejed, ez a valóság. Ugyan kérlek, ne próbáld az ellenkezőjét állítani, elvégre nagyon is tudom, hogyan működik az emberi tekintet – apránként levetkőztet és a meztelen belsőd felett ítélkezik. Nem én vagyok az, aki ítélkezik, értsd már meg, hanem te! Vagy ti, ha úgy tetszik. Mindenki lát és véleményt alkot, akármit is csinálok, márpedig én aztán elég sok mindent csináltam az életem során. Minek mondjam el? Úgyis tudod, ha rám nézel, hiszen mind tudjátok.

Hogyan írjam neked körül ezt az érzést, ami ilyenkor átjár? Szavakkal elég nehéz lesz, de hát nincs másom. Ez az egész olyan, mint amikor az árnyék megül a válladon és folyamatosan asszisztál ahhoz, hogy elhidd, már megint veled van a baj, te vagy mindennek az okozója. Ilyenkor ugyanez történik, csak az emberek tekintete ül az árnyék helyett a válladon és nem tudsz tőlük szabadulni, még akkor sem, ha becsukod a szemed és bedugod a füled. Addigra már beléd láttak mindannyian. Ijesztő, mi? Most aztán képzelheted, mit élek át nap mint nap! Ezek szerint nem érted, hogy miről beszélek. Sebaj, nem mindenkinek lehet jó a felfogása, de… Mit nem lehet ezen érteni? Nem, a tekintetek és az árnyék nem ugyanaz, csak hasonló mechanizmussal működnek, de semmiféleképpen nem ugyanaz a kettő eset!

Emlékszel arra az éjszakára, amikor végigüvöltöttem veled az utat hazáig, csak azért, mert rajtad töltöttem ki a dühömet; és még hány száz ilyen eset volt csak más-más emberrel. Nem emlékszel? Pedig iszonyú hangos voltam, csak úgy ömlött a számból a moslék és olyanokat mondtam neked, hogy „te idióta senkiházi, honnan tudnád, hogy nekem mi a jó, amikor még te magadnak sem tudod?”. Nem rémlik? Volt durvább is, amit a képedbe mondtam, lehet, ha azt idézném fel, akkor rögtön eszedbe jutna, hogy… Nem érdekel? Miért? Oké, hét éve volt, de volt jelentősége. Akkor. Azt akarod mondani, hogy most már nincs? Akkor a többi száz meg száz esetnek sincs? Szerinted vezekeltem eleget?

Nem tudom, most mit gondoljak. Elvégre eddig abban a tudatban éltem, hogy egyszerűen csak felelősséget vállalok a tetteimért, aminek következménye van. Ez pedig egyenlő a büntetéssel, amit nekem kell megszabnom magamnak. Hű, talán mégiscsak én vagyok az a sok tekintet. Vagyis inkább egy-egy emlékfoszlány, amit még mindig cipelek magammal, mert azt hiszem, jelent valamit. Mintha arra várnék, hogy mikor érkezik meg az igazi büntetés és mindaz, amit adok magamnak az csak egy felkészülés a valódira. Ugyanakkor egész életemben kergethetem ezt a valódit, nem igaz? Aztán a valódi büntetés mindig bővül még egy valódival, aztán még eggyel és még eggyel… Viszont sosem fogynak el, mert az a büntetés, amit én úgy várok és minden cselekedetemmel teret adok neki sosem jön el. Így csak a lista bővül, a vállamon pihenő emlékfoszlányok és tekintetek szintén. Van ennek így értelme egyáltalán?

Persze, tudom, nincsen. Mégsem tudom, hogyan vethetnék véget ennek az önmarcangolásnak. Tudod, én azt az elvet vallom, hogyha engem nem érnek utol, de a sánta kutyát igen, akkor lábon lövöm magam és megállok, hogy még véletlenül se menekülhessek el a tettem következménye elől. Itt nem csak és kizárólag a hazugságról van szó. Mindenről. De persze utána kikerülnek, ügyet sem vetnek rám, aztán ott maradok sántán. Szóval ezt akartad velem kimondatni? Tessék, rávezettél, kimondtam. Viszont nem nyertél vele semmit, mert megint érzem idebent, hogy erősödik a jól ismert érzés és szétárad a testemben, majd szorongatni kezd. Hogy miért? Hogyhogy miért? Amiért magamtól nem jöttem rá erre! Ó… Végül is, ha úgy vesszük, akkor mindenre én jöttem rá, meg aztán én mondtam ki mindent. Talán így egy kicsit kevésbé szégyellem magam. Nem csak e miatt. Minden miatt.

Ez olyan cinikus

 

Pár napja megint nem eszem semmit, de nem is hiányzik semminek az íze. Az étvágyam se hiányzik annyira, pedig egészen más érzés visszagondolni arra a pár hónappal ezelőtti énemre, aki vígan falta fel a világot. De nem, most nem eszem, mert valami bajom van, mert kell, hogy legyen valami bajom, nem lehet minden rendben. Egész nap fekszek a szobámban, nincs kedvem senkihez és semmihez, de azért pörgetem a netet, keresem az ingereket és álmodozom a motivációról. „Milyen jó lenne, ha…” – mondogatom, de érdemben nem teszek érte semmit, mert amint a gondolatból cselekvés válhatna, megszűnik a vágy. Onnan tudom, hogy valami nincs rendben, ha folyton találok kifogást, ha mindent kétszáz százalékban elviccelek és elkerülöm azokat, akikkel foglalkozni akarok. Inkább nem írom meg azt az üzenetet, inkább nem hívom fel azt az embert, inkább hanyatt fekszem az ágyamon és nem csinálok semmit, hogy utána elöntsön a bűntudat. Sajnálom magam és kreálok mellé egy áldozatot is. Újabb kifogás.

Egyszerre vagyok felnőtt és gyerek, aki a köztes úton nem találja magát. Mintha sehova se tartoznék igazán. Ezért könnyű visszanyúlni a régi bevett szokásokhoz, várni a sült galambot, feladni mindent, ha nehézség jön. Nem kérni és nem elfogadni a segítséget, de közben várni a Messiást. Majd úgyis lesz valahogy, majd úgyis megoldom valahogy, ezt tanultam, ebből vagyok. Kötöm valamihez a szeretetet, hálásnak kell lennem, ha valaki kedvel, mert olyan nincs – az én fejemben legalábbis –, hogy egy személy csak úgy kedveljen. Amikor ezt először kimondja előttem valaki, kiguvadt szemekkel pislogok kettőt és értetlenül állok a dolog előtt. Magam elé emelem a Himalája méretű elvárásokat, aztán csodálkozom, ha nem tudom (és nem is akarom) megmászni, helyette elszívok inkább egy doboz Lucky Strike-ot és megiszok hat sört. Ha dicsérnek, akkor újfent keresek valami kifogást, nehogy már meg kelljen köszönni, el kelljen fogadni, hogy valaki dicséretre méltónak talál. Be kell teljesülnie annak az önigazolásnak, miszerint nem vagyok elég. Pont. Sem elég jó, sem elég rossz – semmi. Ebbe az ördögi gondolat spirálba kerülök, amíg újra meg nem unom. Nehéz türelmesnek lenni magammal, hogy olykor a hegycsúcs helyett a völgyben találom magamat. Nem tudok mindig a szépre koncentrálni, csak akkor, ha már eléggé fáj. Nem tudni, mikor jön el az a pont, senki sem tudja. Személyenként eltér, hogy kinek merre van az arany középút, ennek ellenére hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz.

Könnyebb kizárni a megérzéseinket is, mert akkor nem kell megmagyarázni őket. Mert az senkinek sem elfogadható válasz, hogy „azért, mert így érzem”. Mindig mindenki mindenben keresi a logikát, de az embernek van szíve is, időnként fel kell, hagyni a racionalizmussal és hagyni, hogy a szív vezessen mindenféle észérv nélkül. Csak hát az ember fél attól, hogy pofára esik. Meg amúgy is – az ember fél. Jobb félni, mint megijedni. Valóban igaz ez minden helyzetre? Nyilván nem. Félni attól, hogy kiderül, most éppen nem vagy olyan jól, mint ahogyan kellene lenned. Félni attól, hogy vannak érzéseid, pozitívak, negatívak egyaránt. Nem kezdeni velük semmit, elfojtani őket, mert az a könnyebb út. Atyám, de kellemetlen ez!

Ha vérciki, ha nem, akkor is kimondom ezeket a dolgokat. Hátha később megbánom, hogy így próbáltam megint letudni a munka részét. De ha meg most nem mondanám ki, akkor azt bánnám meg, hogy már megint nem figyeltem az akkori (azaz a jelenlegi) érzéseimre. Most akkor hogy is van ez? Teljesen össze vagyok zavarodva, nem tudom mit kéne tennem. Pánik helyett viszont nem marad más, csak az örökös szemforgatás és az „én ezt feladom” arckifejezés. Néha talán pont arra van szükség, hogy egy kicsit feladjuk a dolgokat. Néha talán tényleg az kell, hogy egy kicsit várjuk a sült galambot, nem? Mindegy is, nekem ez túlságosan magas. Inkább megyek és panaszkodom másnak, mert ebben éppenséggel elég jó vagyok.

Egy felháborodott levél

 

Tisztelt Cím!

Először is hadd kezdjem azzal, hogy kifejezetten felháborítónak tartom, hogy írnom kell maguknak. Miért? Azért, mert szerintem ezt az egész szituációt meg lehetne oldani holmi levelezgetés nélkül is. Mégis hogyan? Hát úgy, kérem, hogyha leülünk a problémával, ülünk rajta egy darabig és hagyjuk, hogy mélyen átjárjon az a sok rossz érzés, amit mind idáig elfojtottunk magunkban. Mégis milyen világban élünk, hogy arra kell vetemedjek, hogy levelet írjak maguknak, hogy végre komolyan vegyenek. Csak néhány mély levegőre meg egy nagy adag türelemre lenne szükség, nem pedig folytonos pocskondiára, dühös reakciókra és állandó sértegetésre. Csak üljenek le a problémával, ízlelgessék, kóstolgassák a negatív érzésekkel együtt és utána rájönnek, hogy annyira nem is szörnyű a helyzet, mint amilyennek látszik. Nem utazgatni meg bulizgatni kell, hanem megülni a seggükön, kérem! Mert én tudom ám, hogy ezt teszik, de attól a probléma még ott van, létezik, nem szívódott fel bármennyire is ezt szeretnék. Nálam ki ne akarná jobban, hogy ne legyen probléma? Maguknak is jó lenne, nekem is jó lenne – de ehhez idő, türelem és kedvesség kell, márpedig maguk aztán kétségkívül híján vannak mindből. Állandóan csak rohannak, folyton folyvást csak elégedetlenkednek, se ez nem jó, se az nem jó… Én pedig nem győzök rohanni maguk után, csak kapkodom a fejem, hogy akkor most éppen mi a teendő? Mintha állandóan előre kellene gondolkodnom, egy lépéssel maguk előtt kellene járnom. Fárasztó ez ám. Én pedig most fáradtam el. Ideje, hogy kicsit csihadjanak és lejjebb vegyenek abból a temérdek elvárásból, amelyet rám aggatnak. Mi vagyok én, valami robot, aki egy csettintésre megváltja a világot is, ha arra kérik? No, kérem, én aztán nem. Én a magam ura vagyok, engem aztán nem tarthatnak sakkban néhány elvárással! Kipurcannak az idegeim a folyamatos „Jó ez így? Csináljam másképp? Elég lesz? Elég leszek?” kérdéskörtől, amit lefolytatok magukkal. És mi a hála az erőlködésemért? Semmi. Csak az örökös kákán is csomó keresés, a sok megvető, szégyenteljes pillantás és megjegyzés, hogy lehetett volna még egy kicsit. De mennyi az a kicsi? Vagy inkább: mennyi az a még egy kicsi? Az állandó panaszolkodás, az megy, de az, hogy megálljanak és örüljenek annak, ami a jelen pillanatban történik – na, az hiányzik. Mindig csak a törekvés, de igazából ez is csak szóban történik meg, mögöttes tartalom nincs. Akkor meg minek, hogy utána maguk helyett is én szégyelljem magam? Nem akarok több szégyenkezést, remegő kezeket, lábakat, elcsukló hangot és agyvérzést. Az a gally akarok lenni a patakban, amit sodor az ár és néha nekiütközik egy-egy sziklának, lezuhan, ha olykor vízeséshez ér, de utána mindig megy tovább. Se nem lassan, se nem gyorsan, hanem a maga tempójában. Mi lenne, ha maguk is felvennék egy kicsit ezt a mentalitást és csak akkor noszogatnának, ha van már végre valami a háttérben, ami segíti a munkát, mert az elvárások növelése az csak teherként nehezedik a vállamra.

Kicsit bő lére eresztettem a mondandómat, de remélem, célba ér és több levelet, felszólítást a jövőben már nem kell írnom. A válaszukból pedig nem kérek, köszönöm! Nincs szükségem további magyarázatokra és kifogásokra.

Legnagyobb tisztelettel,

jómagam

Mamánál

 

Jaj, édes fiam, de jó, hogy itt vagy! Vegyél a káposztás lepényből, ottan van az asztalon, ni, aztán csüccs le ide mellém! Tudod te, hogy van az, nem hallok és nem is látok én mán jól, de hát olyan ritkán gyüssz hozzám, mint a fehér holló. No, de mesélek én neked olyat, hogy utána megint nem gyüssz legalább egy évig, ha nem többig.

Tudod, vót a tatának az a nagy komája, a Berényi Pista. Na, őtet elvitte tegnap a mentő. Ismered, nem? Tudod, vót itt mán nálunk, amikor tatáék főzték a pálinkát; ottan fogócskáztál a szomszéd kisjánnyal, a Szilvikével. Jut eszembe, Szilvikéék meg elköltöztek – mán annak is fél éve. Úgyhogy itt vagyok egymagamba’. No, de! Vissza a Berényi Pistára. Annak a szíve mán rég nem működött jól, osztán nézd meg, mi lett vele. Azér’ a pálinkát azt tudta inni, de még hogy! Jaj, fiam, ha egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor akart elvinni a Pista a bálba anno. Mit mondhatnék, teljesen belém vót bolondulva. Lehet, emiatt romlott el a szíve. Ismerem én Berényi Pistát, mint a rossz pénzt, ugyanis kisjány koromban itten lakott, ebbe’ az utcába, ni. Mit mondhatnék? Eléggé pucuta gyerek vót. Úgy képzeld el, még az anyja is mondta neki, hogy „ne légy ilyen pucuta, dugd mán be a derekad édes fiam, mer’ nyakon váglak”. De az nem dugta be, úgy kolbászolt éjjel-nappal, osztán baszkurálta a jányok haját, azok meg acsítottak egyfolytában. Persze, az enyimét is, de én nem acsítottam, hanem lekevertem neki egy akkorát, hogy utána egy hétig nem mert a közelembe gyünni. Tán ezér’ is fájhatott az ő szíve értem, de hát nem kell nekem pucuta ember. Vegyél a káposztás lepényből, mielőtt még kihűlik!

Tata az bezzeg nem vót pucuta, de tarandálni, no, azt tudott. Őtet csak később ismertem meg, amikor a kisboltba mentem kenyeret meg tejet venni. Már akkor is tette nekem a szépet, tajápált ő mindenfélét, nem is foglalkoztam én vele. Aztán egy nap, amikor édesapám nem adott pénzt csokira, amire már hetek óta ácsingóztam, akkor tatád ott termett és megvette nekem. De hogy honnan tudta meg, azt a mai napig nem tudnám megmondani. Valahogyan kifutyikálta, de azt ne kérdezd hogyan. Attól a naptól fogva, másképp tekintettem őrá. Nem hívott el a bálba, mint a Pista, nem is csapta úgy a szelet, mint a Pista, de mégis éreztem, hogy ez más. Jaj, édes fiam, ha te tudnád, milyen szerelembe estünk mi egymással. A Pista utána meg is orrolt énrám, még levelet sem küldött, miután besorozták. Bezzeg tatád! Őtőle akkor is gyütt a levél, amikor a legjobban kustolt a hó.

Nemcsak a Pista haragudott, hanem a Gizike is. Tudod, fiam, ő vót az én nagy barátosném. Szegénynek úgy hullottak kisjány korában a tejfogai, hogy mindenki visította neki, hogy „csorbacsík”. De én aztán nem! Én kitartottam mellette jóban-rosszban. Csak hát megismertem a tatát, akibe – mint később kiderült – a Gizike is szerelmes vót. Édes fiam, nem tehetek róla, én azt se tudtam, hogy ezek ketten ismerik egymást, nemhogy az egyik szerelmes a másikba. Én csak lementem a boltba, ő meg tarandált nekem. Minden csak gyütt magától. De Gizike is hamar elfeledkezett róla, mer’ ő meg összeszűrte a levet az Öcsinek a fiával. Tudod, annak az Öcsinek a fiával, aki itten lakik az utca sarkán. Utána mán nem nézett levegőnek, mán nem acsarkodott velem, ha meglátott az utcán.

Látom, nem fogy ez a lepény. Tán nem vagy éhes? No, azér’! Aztán itt a szalvéta, törülgesd meg jól a szád, nehogy oda legyen. Vagy legközelebb csináljak inkább herőcét? Azt tudom, hogy szereted – jó porcukrosan. Levest ennél? Csináljak jó csigalevest? Az bezzeg nem kell. Nem esztek ti semmit se. Ezér’ is vagy te ilyen egyszálbélű. Jó kifogás az, hogy nem érsz rá enni, mer’ be vagy bontva. Ne hülyéskedj! Csak a komákkal jársz el szórakozni, mi? Nekem nyugodtan elmondhatod. Én meg tudom, hogy a káposztás lepény a legjobb a macskajajra – meg persze a csigaleves. Te csak vizet lőtyölsz ilyenkor, hát megáll az eszem. Ahelyett, hogy gyünné’ ide a nagyanyádhoz, osztán hagynád, hogy kigyógyítson. No, ne kalamoljál, mer’ mindjárt levered azt a pohár vizet az asztalról. Édes fiam, most már csak azt mondd meg énnekem, hogy mikor gyüssz legközelebb? Csak azér’, mer’ akkor mire gyüssz, akkorra lesz herőce. Tudom, tudom, a porcukor! A világért se felejteném el.