Egy nosztalgikus álomképből hívott vissza a valóság, ahol minden újra kitavaszodott, virágba borult és ragyogott. Mintha megtorpantam volna a cél előtt és hisztérikusan hátra vetettem volna magamat a salakpályán, úgy kezdett el fojtogatni az elmém. Újra a foglya vagyok, bármennyire is próbálkozom, pár napnál tovább nem ereszti hosszabbra a pórázt. Vigasztalom magam, azonban az egész olyannak hat, mint egy tockos.
Megint kórházi ágyakat látok mindenhol, újra szembejön velem az elmúlás és nézem ahogy minden hipersebességgel fogy el körülöttem. A változás állandó, de én inkább lassítanék, szeretném jobban kiélvezni a tavaszt és nem rögtön azt figyelni, mikor hullajtja el a leveleit az a szerencsétlen, árva fa. Nem tudom, hogyan fejezhetném ki ezen félelmem, hiszen a szavaimat nem követik tettek.
Nem akarok a múltban élni, de a jelenben sem látom magam, mert már előre rettegek a jövőtől. Ha az egyensúly egyszer kibillen, akkor nincs mese, valamelyik irányba dőlök. Mégis olyan, mintha szétszakadnék. Két oldalról cibálnak a kétségek és az aggodalmak, a régi félelmek és az új hiedelmek. Onnan tudom, hogy valami még mindig bánt, hogy egy napon több órára is belefészkeli magát az agyamba. Azt pedig, hogy valami már most bánt – úgy, hogy még el sem kezdődött – pedig onnan tudom, hogy ébren tart éjszaka. Mintha az alvás hiánya megszabadítana a jövő terhétől.
Hiába próbálkozom, a szavak a torkomra forrnak, megbénít a tanult tehetetlenség; így hát egy nagy sóhaj kíséretében lehajtom a laptopom fedelét.
