Sorskönyv

Már megszoktam, hogy előttem történik meg minden

Mivel nekem választásom egyáltalán nincsen

A választás joga már rég nem felém billen

Csak olyan választ mindig, kinek ötlete sincsen

Ha kopogtatsz az ajtón, nem hallom én már

Zenghet az egész nap, nem nyílik itt rég zár

Ha a kopogtatás hangja az olyan apró

Kopoghatsz te örökké, ha nem törik be ajtó

Ingadozik a hangulat, nem jók a kedélyek

De hátha van valami jó is, amit ezzel elérek

Ha kapok érte végre rég áhított figyelmet

Az leszek, ki fején aranykoronát viselhet

A személyiségemnek a legnagyobb éke

az, hogy mindenkinek másmilyen a képe

rólam, ugyanis azt mutatom én meg

Hogy milyen ember vagy te tényleg

Úgyhogy úgy vigyázz arra, hogy mit mondasz

vagy mutatsz, nehogy a végén te legyél, ki bontasz

le egy épülő várat, ami akár egy kastély is lehetne

S a tornyában állva nézhetnénk fel az egekbe

Nem várok el semmit se tőled, se senkitől

Régen lemondtam én már itt mindenkiről

De ezt nem lehet megállapítani ennyiből

Mikor az ereimben nem vér folyik, csak meggylikőr

Kibe kapaszkodjak, ha mind belém fúrjátok

hatalmas karmaitok, amivel testem nyúzzátok

A kedvességem néha már csak leginkább egy átok,

Amivel nem segítek, inkább magamnak ártok

Hogyan húzzak határokat, ha elfogyott a krétám

Majd meghúzzátok ti magatok, én meg bólogatok némán

Úgysem tudom milyen az, ha döntéseket hozhatok

Elvégre meghozták már felettem mindet a tolvajok

Égek a vágytól, de a tanult tehetetlenségtől

Sokkal jobban rettegek a lehetetlenségtől

Korlátok közé szorítva élem az életen

Aztán csak elmélázom a suhanó fényéveken

De hiszem, hogy a zabolátlan szívemre nyugalom vár

És a távoli jövőben nem lesz domináns a lomtár

Hogy meg tudjak majd állni a legutolsó kortynál

És az akaraterőm legyen erősebb bármilyen sorsnál

A köztes állapot

 

Egy nosztalgikus álomképből hívott vissza a valóság, ahol minden újra kitavaszodott, virágba borult és ragyogott. Mintha megtorpantam volna a cél előtt és hisztérikusan hátra vetettem volna magamat a salakpályán, úgy kezdett el fojtogatni az elmém. Újra a foglya vagyok, bármennyire is próbálkozom, pár napnál tovább nem ereszti hosszabbra a pórázt. Vigasztalom magam, azonban az egész olyannak hat, mint egy tockos.

Megint kórházi ágyakat látok mindenhol, újra szembejön velem az elmúlás és nézem ahogy minden hipersebességgel fogy el körülöttem. A változás állandó, de én inkább lassítanék, szeretném jobban kiélvezni a tavaszt és nem rögtön azt figyelni, mikor hullajtja el a leveleit az a szerencsétlen, árva fa. Nem tudom, hogyan fejezhetném ki ezen félelmem, hiszen a szavaimat nem követik tettek.

Nem akarok a múltban élni, de a jelenben sem látom magam, mert már előre rettegek a jövőtől. Ha az egyensúly egyszer kibillen, akkor nincs mese, valamelyik irányba dőlök. Mégis olyan, mintha szétszakadnék. Két oldalról cibálnak a kétségek és az aggodalmak, a régi félelmek és az új hiedelmek. Onnan tudom, hogy valami még mindig bánt, hogy egy napon több órára is belefészkeli magát az agyamba. Azt pedig, hogy valami már most bánt – úgy, hogy még el sem kezdődött – pedig onnan tudom, hogy ébren tart éjszaka. Mintha az alvás hiánya megszabadítana a jövő terhétől.

Hiába próbálkozom, a szavak a torkomra forrnak, megbénít a tanult tehetetlenség; így hát egy nagy sóhaj kíséretében lehajtom a laptopom fedelét.

Most akkor ez jó?

 

Mindig ugyanarról írok, ugyanazokkal a motívumokkal, statikusan mondom ki a dolgokat, néha pedig odabiggyesztek a szövegem végére egy-két pozitív lezárást, hogy látszódjon a fejlődés, aztán lefekszem aludni és végül egy szemhunyásnyit sem alszom. A szívem erősen kalapál, úgy érzi, kicsi neki az a hely ott benn. Hiába kapok oda, nem nyugszik, ezáltal én sem nyugszom, majd jöhet az egész éjszakát felölelő forgolódás. Mintha rémes lázálmok kísértenének, nem szabadulok a képektől, a megsárgult emlékektől, a kimondatlan érzésektől, mindnyájan egytől egyig felölelnek és nem eresztenek évek óta. Erről beszélek egyfolytában, de talán olyan halkan, hogy senki sem hallja a hangom. Vagy csak szelektív hallásuk van az embereknek és azt hallják meg, amit szeretnének; az én szenvedéstörténetem pedig – meglepőmódon – nincs a befogadandó témák között.

Végül is, amikor beszélek, akkor se beszélek semmiről és mindezt olyan kimérten teszem, hogy együtt hisszük el, ami a számon kibukfencezik. Aztán persze jöhet a sírás, hogy bármennyire is kiabálok, senki nem hall meg. Nem tudom, hogyan eresszem ki úgy a hangom, hogy ne sértsek meg vele senkit sem és hogyan kérjek úgy másoktól, hogy az ne legyen teher a számukra. Nem akarok többé áldozati szerepben tetszelegni, de nem tudom azt hogy kell, mivel csak ezt láttam eddig. Mintha valami akadály blokkolná az érzelmek jelenlétének elfogadását és csak egyfajta negatív értelmezéssel ruházná fel őket. Mintha minden érzelem rossz lenne és én csak akkor lehetnék jó, ha nem éreznék semmit sem. Ha nem sírnám el magam akkor, amikor valaki más sír a jelenlétemben, mert a vigasztaló nem sírhat ugyebár. Ki mondta ezt a badarságot és én miért hiszem ezt el? Az empátia nem itt kezdődik, nem a hősködéssel, nem a másik problémájának a sajátunkká tételével. Viszont ha ezt tudom, akkor miért nem tudom azokban a helyzetekben?

A kérdés a következő: miért akarok ennyire jó lenni? Főleg úgy, hogy azt se tudom, mit jelent jónak lenni. Például, ha akkor is odaadom a szendvicsem a látszólag éhező ismerősömnek, ha én éhen halok, mert aznap még nem ettem semmit, de ő csak valami uzsonnát akar behajítani. Ez inkább felesleges önfeláldozás, nem? Vagy amikor az utolsó fillérjeimből kifizetem a vacsorát mindenkinek a társaságból csak azért, hogy legyen egy jó estéjük és ezzel is hálálkodjak, majd utána a hónap végéig le legyek égve és ne tudjak venni még egy parizert sem. Talán mindezt azért csinálja az ember, hogy elhiggye ezáltal, hogy jó és a rossz pillantások helyett megkapja a buksisimogatást. De mit érek én néhány simivel? Honnan tudom, hogy valóban megérdemeltem-e azokat az úgynevezett „rossz pillantásokat”?

Mintha semminek sem lenne értelme, de mégis lehet neki keresni, csak sajátosan. Nem tudok úgyse az egész világ kedvére tenni. Mégis, ha ezt tudom, akkor miért nem tudom átpöckölni azt a kapcsolót és bevállalni azt a néhány „rossz pillantást”? Miért jobb az örökös bűntudat a legkisebb dolgoktól is? Persze, ez költői kérdés, elvégre tudom, hogy nem jobb és nem azért érzek bűntudatot, mert jó, hanem mert mindenről, amit teszek azt hiszem, hogy rossz. Minden a megszokásban gyökerezik. Csak most már jó lenne, ha lenne valami, ami feloldaná ezt a sok szokást.