Sorskönyv

Már megszoktam, hogy előttem történik meg minden

Mivel nekem választásom egyáltalán nincsen

A választás joga már rég nem felém billen

Csak olyan választ mindig, kinek ötlete sincsen

Ha kopogtatsz az ajtón, nem hallom én már

Zenghet az egész nap, nem nyílik itt rég zár

Ha a kopogtatás hangja az olyan apró

Kopoghatsz te örökké, ha nem törik be ajtó

Ingadozik a hangulat, nem jók a kedélyek

De hátha van valami jó is, amit ezzel elérek

Ha kapok érte végre rég áhított figyelmet

Az leszek, ki fején aranykoronát viselhet

A személyiségemnek a legnagyobb éke

az, hogy mindenkinek másmilyen a képe

rólam, ugyanis azt mutatom én meg

Hogy milyen ember vagy te tényleg

Úgyhogy úgy vigyázz arra, hogy mit mondasz

vagy mutatsz, nehogy a végén te legyél, ki bontasz

le egy épülő várat, ami akár egy kastély is lehetne

S a tornyában állva nézhetnénk fel az egekbe

Nem várok el semmit se tőled, se senkitől

Régen lemondtam én már itt mindenkiről

De ezt nem lehet megállapítani ennyiből

Mikor az ereimben nem vér folyik, csak meggylikőr

Kibe kapaszkodjak, ha mind belém fúrjátok

hatalmas karmaitok, amivel testem nyúzzátok

A kedvességem néha már csak leginkább egy átok,

Amivel nem segítek, inkább magamnak ártok

Hogyan húzzak határokat, ha elfogyott a krétám

Majd meghúzzátok ti magatok, én meg bólogatok némán

Úgysem tudom milyen az, ha döntéseket hozhatok

Elvégre meghozták már felettem mindet a tolvajok

Égek a vágytól, de a tanult tehetetlenségtől

Sokkal jobban rettegek a lehetetlenségtől

Korlátok közé szorítva élem az életen

Aztán csak elmélázom a suhanó fényéveken

De hiszem, hogy a zabolátlan szívemre nyugalom vár

És a távoli jövőben nem lesz domináns a lomtár

Hogy meg tudjak majd állni a legutolsó kortynál

És az akaraterőm legyen erősebb bármilyen sorsnál