Már megszoktam, hogy előttem történik meg minden
Mivel nekem választásom egyáltalán nincsen
A választás joga már rég nem felém billen
Csak olyan választ mindig, kinek ötlete sincsen
Ha kopogtatsz az ajtón, nem hallom én már
Zenghet az egész nap, nem nyílik itt rég zár
Ha a kopogtatás hangja az olyan apró
Kopoghatsz te örökké, ha nem törik be ajtó
Ingadozik a hangulat, nem jók a kedélyek
De hátha van valami jó is, amit ezzel elérek
Ha kapok érte végre rég áhított figyelmet
Az leszek, ki fején aranykoronát viselhet
A személyiségemnek a legnagyobb éke
az, hogy mindenkinek másmilyen a képe
rólam, ugyanis azt mutatom én meg
Hogy milyen ember vagy te tényleg
Úgyhogy úgy vigyázz arra, hogy mit mondasz
vagy mutatsz, nehogy a végén te legyél, ki bontasz
le egy épülő várat, ami akár egy kastély is lehetne
S a tornyában állva nézhetnénk fel az egekbe
Nem várok el semmit se tőled, se senkitől
Régen lemondtam én már itt mindenkiről
De ezt nem lehet megállapítani ennyiből
Mikor az ereimben nem vér folyik, csak meggylikőr
Kibe kapaszkodjak, ha mind belém fúrjátok
hatalmas karmaitok, amivel testem nyúzzátok
A kedvességem néha már csak leginkább egy átok,
Amivel nem segítek, inkább magamnak ártok
Hogyan húzzak határokat, ha elfogyott a krétám
Majd meghúzzátok ti magatok, én meg bólogatok némán
Úgysem tudom milyen az, ha döntéseket hozhatok
Elvégre meghozták már felettem mindet a tolvajok
Égek a vágytól, de a tanult tehetetlenségtől
Sokkal jobban rettegek a lehetetlenségtől
Korlátok közé szorítva élem az életen
Aztán csak elmélázom a suhanó fényéveken
De hiszem, hogy a zabolátlan szívemre nyugalom vár
És a távoli jövőben nem lesz domináns a lomtár
Hogy meg tudjak majd állni a legutolsó kortynál
És az akaraterőm legyen erősebb bármilyen sorsnál
