Mindig ugyanarról írok, ugyanazokkal a motívumokkal, statikusan mondom ki a dolgokat, néha pedig odabiggyesztek a szövegem végére egy-két pozitív lezárást, hogy látszódjon a fejlődés, aztán lefekszem aludni és végül egy szemhunyásnyit sem alszom. A szívem erősen kalapál, úgy érzi, kicsi neki az a hely ott benn. Hiába kapok oda, nem nyugszik, ezáltal én sem nyugszom, majd jöhet az egész éjszakát felölelő forgolódás. Mintha rémes lázálmok kísértenének, nem szabadulok a képektől, a megsárgult emlékektől, a kimondatlan érzésektől, mindnyájan egytől egyig felölelnek és nem eresztenek évek óta. Erről beszélek egyfolytában, de talán olyan halkan, hogy senki sem hallja a hangom. Vagy csak szelektív hallásuk van az embereknek és azt hallják meg, amit szeretnének; az én szenvedéstörténetem pedig – meglepőmódon – nincs a befogadandó témák között.
Végül is, amikor beszélek, akkor se beszélek semmiről és mindezt olyan kimérten teszem, hogy együtt hisszük el, ami a számon kibukfencezik. Aztán persze jöhet a sírás, hogy bármennyire is kiabálok, senki nem hall meg. Nem tudom, hogyan eresszem ki úgy a hangom, hogy ne sértsek meg vele senkit sem és hogyan kérjek úgy másoktól, hogy az ne legyen teher a számukra. Nem akarok többé áldozati szerepben tetszelegni, de nem tudom azt hogy kell, mivel csak ezt láttam eddig. Mintha valami akadály blokkolná az érzelmek jelenlétének elfogadását és csak egyfajta negatív értelmezéssel ruházná fel őket. Mintha minden érzelem rossz lenne és én csak akkor lehetnék jó, ha nem éreznék semmit sem. Ha nem sírnám el magam akkor, amikor valaki más sír a jelenlétemben, mert a vigasztaló nem sírhat ugyebár. Ki mondta ezt a badarságot és én miért hiszem ezt el? Az empátia nem itt kezdődik, nem a hősködéssel, nem a másik problémájának a sajátunkká tételével. Viszont ha ezt tudom, akkor miért nem tudom azokban a helyzetekben?
A kérdés a következő: miért akarok ennyire jó lenni? Főleg úgy, hogy azt se tudom, mit jelent jónak lenni. Például, ha akkor is odaadom a szendvicsem a látszólag éhező ismerősömnek, ha én éhen halok, mert aznap még nem ettem semmit, de ő csak valami uzsonnát akar behajítani. Ez inkább felesleges önfeláldozás, nem? Vagy amikor az utolsó fillérjeimből kifizetem a vacsorát mindenkinek a társaságból csak azért, hogy legyen egy jó estéjük és ezzel is hálálkodjak, majd utána a hónap végéig le legyek égve és ne tudjak venni még egy parizert sem. Talán mindezt azért csinálja az ember, hogy elhiggye ezáltal, hogy jó és a rossz pillantások helyett megkapja a buksisimogatást. De mit érek én néhány simivel? Honnan tudom, hogy valóban megérdemeltem-e azokat az úgynevezett „rossz pillantásokat”?
Mintha semminek sem lenne értelme, de mégis lehet neki keresni, csak sajátosan. Nem tudok úgyse az egész világ kedvére tenni. Mégis, ha ezt tudom, akkor miért nem tudom átpöckölni azt a kapcsolót és bevállalni azt a néhány „rossz pillantást”? Miért jobb az örökös bűntudat a legkisebb dolgoktól is? Persze, ez költői kérdés, elvégre tudom, hogy nem jobb és nem azért érzek bűntudatot, mert jó, hanem mert mindenről, amit teszek azt hiszem, hogy rossz. Minden a megszokásban gyökerezik. Csak most már jó lenne, ha lenne valami, ami feloldaná ezt a sok szokást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése