„Na, megint kezdődik!” – mondom, majd betömöm a számba a tenyeremnél is nagyobb mennyiségű csipszet. Mogorván ülök az ágyamon terpesz ülésben, miközben egy olyan sorozatot bámulok, amelyen nem kell gondolkodni. Persze, mindezt azért, hogy közben a saját kis hülyeségeimen agyalhassak. A szívem erőteljesen kalapál, majd’ kiugrik a helyéről; a légzésem abszolúte nem egyenletes, meg merem kockáztatni, hogy sípoló hangot is hallat – no persze ez megeshet az utóbbi hetekben igencsak nagy mennyiségben elfogyasztott dohányterméktől is. Mindez azonban már egy cseppet sem izgat, ugyanis előbb-utóbb az ember hozzászokik. Eleinte elviselhetetlen, aztán egyre könnyebben mondok le dolgokról. Mondhatni én magam párnázom ki a ketrecemet.
Mindig lépek egyet előre, aztán ötöt hátra, amikor úrrá lesz rajtam a pánik és nem ereszt el akkor sem, ha üvöltve kapálózok. Mindent meg tudok magyarázni, de tényleg mindent. Egy idő után így adom át magam a félelemnek. Szükségtelenné válik a kapálózás, szükségtelenné válik az üvöltözés, elvégre minden meg van magyarázva. A ketrec már kényelmes, még a lábamat is ki tudom nyújtani benne, minek kellene odakintre mennem, ahol még párna sincsen? Az emberek meg néznek, mint a vásári majmot a rácson keresztül. Ilyenkor pedig mit lehet tenni? Jól vissza kell bámulni, hogy lássák, bizony nem tévedtek. Pontosan olyan vagyok, mint egy vásári majom, a kényelem és a húgy meleg híve, aki néha odaböfög valami vicceset a népnek, aztán visszabújik a párnák mögé.
Tudom, hogy lépni kéne előre, de erre a gondolatra a szívem csak jobban ver, majd verejtékezni kezdek és idegesen tekergetni kezdem a zsíros kezemmel az aktuális epizódot. Hiába keresek még csipszet a zacskóban, egy darab sem akad benne. Feleslegesen csörgök az üres zacskóval, csak azért, hogy végre ne halljam a fejemben zakatoló gondolatokat. Természetesen ez nem segít a helyzeten, de igazán nem tudom, mit kellene tennem. Talán meg kellene nyugodnom. Remek gondolat! De hogyan? Kezdetnek elengedhetném azt a zacskót. Jó, rendben, legyen így. Ekkor viszont élesen belenyilall a fülembe a csend, majd mindezt kitölti az összes megfogant gondolat. Nem bírom tovább! Kiszöknek az első könnycseppek, majd arra eszmélek, hogy az egész arcom és a pulóverem tiszta takony meg könny. Hang nem jön ki a torkomon, csak szipogok csendben.
Így ülök percekig és egész egyszerűen nem tudom abbahagyni, amíg nem nyílik az ajtó és farkasszemet nem nézünk. Nos, nem sokat látok belőled, csak halovány foltokat és csak odaképzelem, hogy milyen fejet vághatsz, hogy így látsz. Talán jobb, ha nem tudom. Hiába léptél be a szobába, még mindig képtelen vagyok abbahagyni a sírást, csak azt várom, hogy végre magamra hagyj, hogy kitalálhassam, mi legyen a következő lépés: merre tovább? Előre vagy hátra? Ellenben te nem mész el, hanem leülsz az ágy sarkára és óvatosan simogatni kezded a lábfejem. Mondanám, hogy ez egyébként milyen aranyos, de éppen bömbölök, úgyhogy elég nehéz lenne bármit is mondanom, hiszen levegőt is alig kapok. Te nem tágítasz, tovább simogatsz és szép lassan oldódni kezd a folytonos zokogás. Egyre tisztábban látok, az arcomon és a pulcsimon lévő foltok elkezdenek száradni. Lehetséges volna, hogy akire mindig is szükségem volt az előrelépésben pontosan így ült itt előttem, mint ahogyan te is, csak nem akartam észrevenni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése