Mit reméljen az, kitől elvették a gyászt?
Vesse be majd most is az aduászt?
Legyen könyörtelen, érzéketlen ember,
Ki a nehéz helyzetekben is csenddel ver?
Mit reméljen az, ki egyfolytában magányos?
Ki csak saját árnyékától remélhet barátot.
De az árnyék túl nagy, megváltozott arányok,
A sötét szív nem húz a gazdájára kabátot.
Ami már elmúlt azt minek játsszam vissza
Újra meg újra, hogy a kép maradjon tiszta?
Ami nem történik meg azt meg miért látom?
Sosem lesz semmi úgy, ahogy én azt várom.
A menekülésre ugyan mindig ott az inger,
Ha más nem, akkor majd hajt a kényszer.
Addig futok, amíg már nem fáj eléggé,
Amíg a teher nem válik nehézzé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése