Rohanok a szakadó esőben, teljesen bőrig áztam, a piros nyári ruhám és a hajam is úgy tapadnak hozzám, mintha az eső odaragasztotta volna őket. Ekkor végre nagy nehezen találok egy járda középig belógó tetőt, ahová behúzódok. Milyen érdekes, ahogyan kiürül a város egyetlen zivatar miatt. Éppen ezen morfondírozom, amikor lehúzódik a padkához egy taxi, amiből kiszállsz, az arcod elé fekete színű esernyőt tartva. Ekkor még nem ismerlek meg. Aztán, ahogyan intesz a sofőrnek és a fejed felé emeled az ernyőt, akkor találkozik a tekintetünk. Nem olvasok ki belőle semmit, mégis olyan érzés, mintha mindent elmondanál – éppenséggel meglehet, elvégre nincs mit mondanod. Már nincs. Beszaladsz a tető alá, de az esernyőt a fejed felett felejted. Így állsz mellettem, büszkén kihúzod magad, de rám se nézel a továbbiakban, mert olyannak akarsz tűnni, mint akit nem érdekel ez az egész, ami az imént történik. Épphogy ezzel árulod el magad. A szám sarka ösztönösen felfelé görbül, amikor eszedbe jut a fekete ernyő és zavartan, a pillanatnyi szégyentől elpirulva engeded le magad mellé. Szürke inged egy számmal nagyobb a méretednél, fekete nadrágodat is egy sötét színű öv tartja rajtad. Nagyobbnak akarsz tűnni, de számomra olyan, mintha inkább az ellenkező hatást érnéd el. Nem a méretet figyelem, hanem a színeket. Elmosta őket az eső – veled együtt. Rápillantasz a telefonod kijelzőjére és abban a pillanatban kiesik a kezedből az esernyő, majd nagy csattanással ér földet. Annyira megijedsz, hogy miközben utána kapsz, elejted a telefonodat is és szitkozódva, a tűznél is vörösebb arccal szeded össze az elejtett holmijaidat. Én a fülem botját se mozdítom azért, hogy segítsek neked, te pedig olyan fejjel nézel rám egy pillanatra, mintha ez az egész, ami az előbb történt az én hibám lenne. Pedig te jöttél ide, te álltál be mellém ez alá a tető alá, senki nem kényszerített rá, hogy ide gyere. Nem nevetek rajtad, még csak el sem mosolyodom, a tekintetemet nem emelem el az utca túloldalán lévő épületről. Mindig is akkor voltál lenyűgöző, amikor nem akartál lenyűgözni. Most pedig beletörlöd a mobilodat a szürke ingedbe, feloldod a képernyőt és rögtön pötyögni kezdesz. A szemed sarkából engem figyelsz, hogy vajon látom-e, vajon látlak-e. A válaszom: nem. Már nem látlak. Régóta nem látlak és azt sem tudom, láttalak-e valaha egyáltalán. Enyhül a zuhogás, de még azért szemerkél az eső. Pont megfelelő alkalom arra, hogy elinduljak, úgyhogy sarkon fordulok és kilépek a tető alól. Te a hirtelen mozdulattól meglepetten fordulsz utánam és az ernyődet lengeted, hogy kölcsönadd. Nincs rá szükségem, amúgy is eláztam, a te fekete színű ernyőd pedig nem tűnik megbízhatónak, főleg nem azok után, hogy leejtetted és az egészet rám fogtad. Nekem jó így esernyő nélkül is. Főleg a tied nélkül. Te pedig ácsorogj csak továbbra is a tető alatt a telefonodat nyomkodva és nehogy elindulj, ha csak egy napsugár is előbújik a csúnya felhők mögül, mert talán megperzseli hamuszürke bőrödet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése