Nem szeretem a nyarat, ilyenkor nem tudom eltakarni mindazt, ami a testemre van írva. Mindig rövid ruhákban járok, mert különben kiizzadnám, ami bennem van és én azt egyáltalán nem akarom. Pedig néha jobb lenne. Persze, inkább szorgosan tartogatom magamban a ki nem mondott szavakat, a be nem tartott ígéretek emlékét és ezáltal egy hatalmas támadófelületet hagyok mindennek és mindenkinek. Minél kevesebb a ruha, annál nagyobb a felület.
Amikor felhívlak, újból lezavarod egy fél perc alatt a beszélgetést, amíg elmondod, veled mi van, aztán, amikor én kerülnék sorra, akkor azzal jössz, hogy nálad hamarabb megy le a nap, dolgod van. Talán azért kapom ezt, mert amikor te sírtál pár évvel ezelőtt, akkor könnyek nélkül néztem a halott szemébe, akivel jól megértettük egymást, de téged már nem tudtalak megvigasztalni. Úgy érzem, sosem tudtuk egymást úgy igazán elérni, ez a telefonhívás pedig az ékes bizonyítéka annak, hogy soha nem is fogjuk. Bár nem hiszek a sohákban és az örökkékben, ennek ellenére mégis előszeretettel használom őket, amikor rólad vagy róla van szó. Amikor ültünk a kanapén azután a film után, amit én választottam, te pedig zokogva mondtad, hogy soha többé ne válasszak ilyet, amikor neked ennyire fáj. Soha többé nem választottam filmet.
Amikor róla van szó, akkor inkább az örökké a gyakoribb – képletesen, persze. Ugyanis sosem mondom ki, mégis minden alkalommal adok még neki valamennyit magamból. Ez így megy örökké, ha egyszer csak az álmaim nem nőnek túl rajta. Vagy inkább én. Lehet, nekem kellene túlnőnöm rajta.
Amikor mindenki szemében a szánalmat keresem, akkor tudom, hogy valójában mennyire el akarok tűnni. Utálom feladni, de ragaszkodni se szeretnék én már semmihez se. Mit ér az érzés, ha nem érezhetek? Aztán majd akkor robban minden, amikor már engem se érdekel, csak valami ürügyet keresek arra, hogy sírjak, amiért egész életemben nem tudtam igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése