A háló, amibe beleszőttek minket

Én is a huszonegyedik század egyik kölke vagyok, mégsem szeretem az internetes szerelmet. Az internetet és a szerelmet külön-külön igen, de így egyben nem igazán mutatnak jól. Ismeretlen emberek tucatjai, akik egy-két jól sikerült kép alapján mondanak véleményt. Bemutatkozásképp leírod az általad legjobbnak vélt oldalad és aztán ülsz meredten bámulva a telefont és várod, hogy hányan kattannak majd éppen rád.

Nyugi, én sem vagyok jobb. Mint említettem az internetet és a szerelmet nagyon is kedvelem és nagyon okosan tudom vegyíteni a kettőt. Például, amikor szeretném, hogy Ő keressen, akkor jobbára olyan dolgokat osztok meg vagy posztolok, amiket ő nagyon is kedvel. Várom a reakciót és, amíg nem kedveli vagy ír hozzászólást az újabb gyámoltalan kis szennyemhez, addig az élet megszűnik létezni. Ülök végeláthatatlanul belesüllyedve a magányos farkas szerepébe és virtuális szívecske csillan fel a szememben, amint meglátom, hogy a tetteim nem voltak hiábavalóak.

Lájkolt.

Kedvelt.

Írt.

Megosztotta.

Hűha.

Nevetett egy jóízűt.

És ezzel egy évre be is raktárazhatok magamnak. Na, persze ez nekem nem elég. Mégis kinek lenne elég egy teljes évre egy „hűha” vagy egy „imádom”? Ezért belecsöppenek ebbe az ördögi körbe, újabb és újabb fantasztikumok kerülnek ki az adatlapomra, a történetembe és a végén azt veszem észre, hogy Ő már saját magát bámulja, amikor a nevemre kattint. Hiszen minden, ami ott szerepel, az nem én vagyok. Persze, van olyan, hogy valamit, amit Ő is szeret, azt már én azelőtt is kedveltem, mielőtt megismertem, de miután eme ismeretség megköttetett, ez az egész vonzalom felerősödött és szinte állandó késztetést éreztem arra, hogy bizony látnia kell, hogy én IGENIS nagyon szeretem ezt és ezt. Ő pedig ezt fogja szeretni bennem, és bumm, van is egy közös pontunk. Bingo.

Szerintetek mióta vagyunk együtt?

Úgy van, mínusz százhuszonöt napja élünk teljes boldogságban. Mivel ezen kívül én más lépést nem ismerek, ezáltal azt sem tudom meg, hogy ő vajon ismer-e, vagy jobban mondva, akar-e más utat ismerni a szívemhez. Így van ez, kérem szépen, ülök a valagamon és nézek ki a fejemből. Kutatok újabb és újabb információk után, hogy vajon internetes énem mennyire fogja majd lenyűgözni a drága Őt?

Az internetes talán lenyűgözi, de a valóságos már nem is emlékszik, hogy ki az, akinek ennyire tetszeleg ezeken a weboldalakon. Néha beugrik neki egy-egy kép, vagy egy-egy pillanat. Egy mosoly, egy kézfogás, félreérthető ölelés, néhány puszi, kedves szavak. Aztán ezek az emlékek egyre fakóbbá válnak. A hang, melyről azt gondoltam, nem felejtem el, kezd halványulni, részletes külső leírást pedig nem tudnék adni, tessék, ott az Instagramja, nézd meg a saját szemeddel! Ja, hogy magáról alig vannak képek? Bocsi, elfelejtettem mondani.

Percek óta bámulom a hívás gombot, de még ez sem megy. Pedig ha megtenném, akkor legalább a hangjára emlékezhetnék. De mégis kit áltatok? Nekem ez nem megy és kész! A valóságos énem inkább megszűnne, hiszen neki minden olyan nehéz, a virtuális énemnek passzolná át a stafétabotot, ha lehetne, de persze, nem lehet.

Hülye, hülye valóságos én! Minek kell létezned? Miért nem tudsz olyan bátor lenni, mint az a bizonyos internetes én? Válaszokat akarok most azonnal!

A fejemet verem a billentyűzetbe, majd oldalra dőlök, így az arcom rásimul az egérre és ennek következtében belájkolom egy régi képét, mert természetesen meg volt nyitva az adatlapja, ráadásul visszagörgettem a legrégebbi bejegyzéséhez. Lesütött szemmel pillantok oldalra és látom, hogy fenn van. Valószínűleg értesítést is kapott előbbi cselekedetemről. Fél percig hezitálok, hogy visszavonjam-e a lájkot vagy sem, majd úgy döntök felesleges. Értesítésem érkezik, Ő is belájkolja a képemet, a legrégebbit. Fáradtan elmosolyodok, hogy minden marad ugyanúgy. Megnyitok egy új ablakot és elkezdek keresni valamit, amivel holnap újra megnyerhetek tőle egy reakciót.

Test és vér

Fájdalmas tekintettel nézek fel rád

És eszembe jut ez a másfél év.

Ahol eddig volt, most nincs többé vár,

Pedig most épült, nem olyan rég.

Külön utakon járunk mi ketten,

Nem köt össze semmi, csak a múlt.

A kukában köt ki az ajándék, amit vettem,

Úgy tűnik, a labirintusból nincs kiút.

Te és én – mi voltunk,

Most már csak te és valahol én.

Egy cigi csikk, amit gyorsan elnyomtunk,

Egy pillanat volt csupán a fény.

Közel vagy, de mégis távol,

Gyűlöllek, és közben szeretlek,

Elindulok, mint valami vándor,

Mert tudom, el kell, engedjelek.

Nyolc hónap: ez a te ajándékod,

Mit nem tőlem, hanem az élettől kapsz.

Remélem, a gyógyulás a szándékod,

És ezek után már gond nélkül adsz

Úgy, ahogyan korábban is tetted.

Szeretet bújik meg a szemedben újból,

Látom előre, én hiszek benned!

Ezen túl ne térj le az útról.

Nagy vihar kering felettünk,

De, mint mindent, ezt is túléljük,

Mert emlékezz arra, mennyit nevettünk

És szerettünk, egymástól nem kellett, féljünk.

Remélem, visszatér az, aki egykor voltál,

Ölelést adsz puszival és mosollyal

Úgy, ahogyan mindig is szoktál,

És végleg leszámolsz a benned élő fogollyal.

Hetedik

Egyformák vagyunk, mégsem vagyunk együtt,

Engem ez az időszak egy kissé meggyűrt.

Meggyűrt, és én egyedül voltam,

Egyedül, de ezt sohasem mondtam.

Nem mondtam, mert nem volt rá alkalom,

Ha belekezdtem, remegett az alkarom.

Először az alkarom, aztán a lábaim,

Éjszakánként ettől voltak rémálmaim.

Te ekkor még sehol nem voltál,

Majd beléptél az életembe, mint valami orkán.

Épp annyit tettél, hogy felráztad a por lepte vidéket,

Aztán persze az én szívemet is kitépted.

Kitépted, majd magaddal vitted valahová messze,

Aztán rábíztad egy sárkányra, hogy vissza ne eressze

Hozzám. Azt a lyukas szívet, ami már hat helyen vérzett.

Most meg miért vágsz ilyen fancsali képet,

Ha azt mondom, lehet, te leszel a hetedik személy,

Aki kilyukasztja, miközben társamként üldögél a remény?

Már tudom előre, hogy zuhanni fogok,

Pedig erre még nem adtál okot,

De majd úgyis fogsz, mert tudom és kész,

Pontosan ezért lesz kerek egész

Az én történetem veled. Királyfi, királylány…

„Csak vicceltem, inkább menj világgá!

Nem kellesz te énnekem ÚGY, se AMÚGY.

Én nem szeretlek téged.” Erre mondom: „Au!”

Ez lesz a vége, mint minden mesémnek,

A végéről úgyis elmarad a boldog ének.

Én pedig kifújom a levegőt, majd mélyen beszívom,

Fogok egy tollat és egy papírra leírom,

Hogy már megint milyen naivan azt hittem,

Hogy viszont szeretsz, de nem, ilyen nincsen.

Végül leteszem a tollat, felnézek az égre,

És rájövök, hogy az életnek koránt sincs vége.

Mosollyal az arcomon futok messze hozzád,

És visszaveszem a szívemet, mit a szemétbe dobtál.

Az immáron hét lyukkal büszkélkedő szívemet,

És tovább várom azt az embert, aki egyszer majd így szeret.

Kérdőjel

Néha csak úgy ülnék az öledben.

Tudván, hogy az megnyugtat.

Hogy az igazi biztonságot nyújt.

Nyilván nem tudom meg sosem, milyen az igazi

Biztonság.

Akármennyit olvasok és írok róla, az nem ugyanolyan.

Én csak vergődöm azzal, ami épp kijön.

Mondhatni, sodródom az árral.

Bort kortyolgatok épp.

Már megint.

Összetörik az üvegpohár.

Kiborul a tartalma.

Fáj.

Fáj a lelkemnek.

Fáj nekem.

Fáj neked.

Újból megtöltöm.

De már csak én iszom.

Senki más, csak én.

Már megint.

Elsírom magam.

Könnyáztatta boros poharamba belekortyolok.

Megint elrévedezek azon, hogy mennyire sokra vihettem volna,

Aztán meglátlak téged és téged.

Ti ketten.

És én egyedül, ahogyan szoktam.

Miért részegültem meg már megint a vágytól?

Inkább leülök csendben és elfogadom, ami vár rám.

Napsugár

       Éppen megyek egy találkozóra, ahová egy órával hamarabb értem oda, mint gondoltam. A fenébe! Már kapom is elő a telefonomat, hogy tárcsázzam a számod és elmondhassam, megint elmértem a távolságot. De mielőtt megnyomnám a gombot, akkor fogom fel, hogy nem tudod felvenni a telefont. Legörbül az ajkam és inkább visszacsúsztatom a zsebembe a készüléket. Szomorkás arckifejezéssel nézek fel az égre, hogy a könnyeim, melyek annyira nagyon jönnének elő rejtekhelyükről, visszakússzanak.

       Tényleg megtörténhet ez? Nem hiszem el, egyszerűen képtelen vagyok rá.

       Az égen egyre szürkébb felhők úsznak, úgy tűnik, az idő is osztozik a keserűségemen. Nincs kivel megbeszélnem a dolgokat, mert anno túl sokat beszéltem, most pedig elég szánalmas módon ahhoz az emberhez fordulok, akihez senki más. Rá várok ennél a hülye lámpaoszlopnál, holott nem is akarok vele lenni.

       Idegesen belerúgok az oszlopba, ami megremeg. A körülöttem bámészkodó emberek egy emberként fordulnak az irányomba, de egy másodpercnél tovább nem tart az egész. Mindenki megy a dolgára. Mély levegő, jó mélyen szívd be, aztán szép lassan fújd ki.

       Egy hónappal ezelőtt még minden rendben volt. Voltak barátaim, akiket meghallgattam, és akik szintén meghallgattak engem. Tetszett egy srác, akinél azt gondoltam, lehet esélyem. Az elmúlt időszakban kialakult rémálom helyzet megoldódni látszott. Aztán egy csapásra, mindössze pár nap leforgása alatt megváltozott minden. Azt mondják, ha ki tudod beszélni magadból a dolgokat, akkor jobb lesz. Nem lett jobb. Egy idő után a barátaim, akármennyire is megértőek voltak, elfordultak tőlem, mert nem volt időm az ő problémáikra is, nekik pedig folyamatosan hallgatniuk kellett engem. Telhetetlen voltam és egyszerűen mindenegyes alkalommal úgy éreztem, hogy még mindig van miről beszélni. A rég eltemetett fájdalmakat újra átéltem, a nyári képzeletbeli barátom visszatért, én pedig benne voltam nyakig.

       Persze, ilyenkor már lehet okos az ember, elvégre most már nagyon jól tudom, hogy mennyivel másképp kellett volna kezelnem a dolgokat. Legszívesebben ordítanék, de már nem akarom magamra vonni az utcán sétáló emberek figyelmét. Megtettem ezt az elmúlt egy hónapban a folyamatos negatív világlátásommal. Nem azért hagytak el, mert lelki teher voltam nekik, hanem azért, mert nem akartam ezen változtatni. Kényelmesen éreztem magam az áldozat szerepében és nem törődtem senki mással.

       Egyetlen ember volt csupán, akire tudtam, hogy alakuljon az életem bárhogy, bármikor és bármiben számíthatok rá. Ez voltál te. Csak az volt a legnagyobb baj, hogy neked nagyobb szükséged lett volna rám, én pedig nem tudtam neked segíteni. Mindig csak útban voltam és hajtogattam a pozitív hülyeségeimet, amikor neked csak egy vállra lett volna szükséged, amin kisírhattad volna magad. Elhittem magamról, hogy én teszem érted a legtöbbet, de ez épp ellenkezőleg történt. Most pedig itt tartunk. Nem hallhatom a hangod, nem tudhatom többé, mi történik veled. Én pedig nem mesélhetek neked.

       Én azt szeretném, ha látnád, ahogy tényleg felnövök. Ha látnád, hogy jönnek az unokák és ott futkároznak az udvarban. Ha látnád, ahogy megtalálom a társamat és lásd milyen megbecsülésben élek, hogy végre ott áll mellettem valaki! Ha látnád, hogy emberré válok, és nem tévedek el útközben. Ha látnád, ahogyan valóra váltom az álmodat, amit megígértem.

       Mit meg nem adnék azért, ha megnézhetnénk együtt még egy hülye romantikus filmet, vagy ha kézen fogva sétálhatnék veled a boltba, ha el tudnád mondani, mi bánt, ha újból összevesznénk azon, amiért már megint nem az időjárásnak megfelelően öltöztem fel. Ha ott állnál a konyhában és hívnál, hogy segítsek főzni, ha a tévében néznénk valami krimisorozatnak a legújabb részét, ha feküdnél a nappaliban a kanapén és abban a pillanatban mosolyogva integetnél, ahogyan belépek a szobába.

       Elsírom magam, eközben az ég is sírni kezd. Az eső esik szakadatlan, a körülöttem lévők mind behúzódnak egy fedettebb helyre, én viszont továbbra is ott maradok a lámpaoszlopnál. Közben az az ember, akit nem is várok, ír egy SMS-t, hogy az idő miatt mégsem jön. Nem különösebben visel meg az üzenet. Ellököm magam az oszloptól és kisírt szemekkel elindulok. Azt, hogy hova megyek, még nem tudom. De ebben a pillanatban csörög a telefonom. Te vagy az. A szám akkora mosolyra húzódik, hogy rá sem fér az arcomra. Egy álomnak gondolom csupán. Zavaromban összevissza bámulok és látom, ahogyan ott állnak a barátaim. Ahol ők állnak, ott süt a nap. Én pedig egy másodperc tört része alatt döntök. Szaladni kezdek hozzájuk és felveszem a telefont.

       Most kezdem megérteni. Nem a barátaim hagytak el engem, hanem én őket. Nem te hagytál el engem, hanem én téged. Ez mind az én döntésem volt. Nem úgy történtek a dolgok, ahogyan eddig gondoltam. Egyszerűen annyira féltem attól, hogy a barátaim terhére vagyok, hogy hiába is kérdeztek, nem akartam beszélni. Te pedig hiába szeretted volna hallani a vidám történeteimet, vagy csak azt, hogy vagyok, nem hívtalak fel, mert féltem, hogy te erről nem akarsz tudni.

       Végre kiléptem az esőből, miközben veled telefonáltam. A körülöttem állók nyakába ugrottam. Kicsit megáztam, amíg odaát voltam, de a napsugarak úgyis megszárítanak majd. Most már itt vagyok köztetek.

Gyerekszáj

Csak ülök csendben és szopom az ujjam.
Ez még megmaradt a gyerekkori tevékenységeim közül.
Azok közül a tevékenységek közül, amelyekkel csillapítani tudom a fájdalmat.
Mostanság nem eresztem szabadjára a hangom, csak némán gyűjtöm a búbánatot egy üvegbe, felteszem az erre kijelölt polcra és amikor újból egyedül maradok, akkor előveszem és belekortyolok.
Manapság így megy ez.
Nincs gyógypuszi, nincsenek hamis ígéretek, kegyes hazugságok, csak a könnyáztatta valóság van.
Az idő telik, a színek kikopnak és már csak a szürke és fekete zsírkrétámat találom.
Abban a hitben kezdek el maszatolni, hogy egyszer újra összeáll minden egy színes egésszé.
Úgy, ahogyan akkoriban.
Csak remélni tudom, hogy a sok legörbülő száj igazából egy tükörkép és valójában az emberek mindig vidáman tekintenek előre.
Miért nem akarom elfogadni, hogy ez náluk nem így megy?
Kicsiként, ha elestem, leporoltam magam, kiáltottam egyet és szaladtam tovább.
Ők meg egy ilyen esésnél meg sem próbálnak felkelni.
Ha ilyen érzés felnőni, akkor köszönöm, de nem!
Egy világban élünk, mégis olyan, mintha fényév távolságra lennénk egymástól.
Nem akarom ezt!
Nem!
Úgyhogy inkább a fejemre húzom a takarót és behunyom a szemem.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy a fejemben visszatérjek oda, ahol a hőseim hatalmas mosollyal az arcukon segítenek nekem.
Egy pillanatra el is hiszem, hogy a világ így működik.
Aztán kinyitom a szemem, de hiába.
Nem látok.
Újból ellepett mindent a sötétség.

Szörnyeteg

            Nem szeretem a tömeget. Akárhányszor emberek között vagyok, érzem a tekintetüket, ahogyan átvájják a bőrömön és belém látnak. Gyűlölöm. Úgy érzem, hogy mindenki tud mindenről, mindenki ismeri a legbelsőbb gondolataimat és mindenki úgy néz rám. Nem akarom, hogy úgy nézzenek! Magányos vagyok így, tudom, hogy mindenki egy fura szerzetnek tart engem, akit nem lehet kiismerni. Aki kiszámíthatatlan, aki bűnös, aki más. Ezért is bámulnak meg, ezért próbálnak beleásni a lelkembe azzal az otromba tekintetükkel.

            Amikor sétálok át a zebrán, velem szemben jön egy hatalmas tömeg. Érzem, ahogyan perzselik a bőrömet a szemükkel, azért, mert én vagyok az egyetlen, aki az árral szemben megy. Mindenki messziről kikerül, amennyire egy zebrán lehetséges és úgy bámulnak. Egy fekete csuklyás ember viszont nem kerül ki. Megáll előttem, elállja az utam. Dühbe gurulok, megszorítom a nyakát, erősen fojtogatom, közben megemelem. Azt akarom, hogy tűnjön a szemem elől, takarodjon az utamból és hagyjon békén! Aztán egyszer csak azt érzem, hogy engem is fojtogat valami. Az erőm hirtelen elhagy, kénytelen vagyok elengedni a csuklyást. Érzem, ahogyan a fejem kékül, végül térdre rogyok és levegőért kapkodok. Aztán óvatosan felnézek és látom, ahogyan a csuklyás kapucnija lehullik a fejéről.

            Aki velem szemben áll, én vagyok.

            A zebra, a dudáló kocsik, a szemükkel fürkésző emberek egyszerre eltűnnek, csak mi ketten maradunk, én és én. Ő ördögien vigyorog rám, úgy méreget engem, én pedig úgy reszketek, mint a nyárfalevél. Szóval ez vagyok én, szóval miatta bámulnak engem. Nem akarom, hogy ő a részem legyen! El akarom őt tűntetni, ezért újból felpattanok és ökölbe szorított kézzel megindulok felé. Ő viszont könnyedén megfogja az öklöm és megszorítja. A dühös könnyek szaporán gördülnek le az arcomon, kiabálok, csapkodok, azt akarom, hogy eresszen el és, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Ő csak vicsorog rám és annyit, mond, hogy ő a múlt. A kitörölhetetlen múlt.

            Ő azokat a tetteket, gondolatokat képviseli, amiket régebben tettem vagy gondoltam. Azokat a döntéseket, amik miatt az emberek szörnyként tekintenek rám. Ő az én részem, amit soha, de soha nem tudok kitörölni. Nem ő a hiba, hanem én vagyok az. Elengedi az öklömet, hátrébb lép, én szintúgy és csak nézünk egymásra. Ő mosolyogva vállat von, majd kikerülve engem, elsétál mellettem. Hirtelen emlékképek hada kezd el kavarogni a fejemben. Az a sok sikoly, könnycsepp, álmatlan éjszaka, vér, izzadság, fájdalom, közömbösség, halovány mosoly és ördögi eufória. Minden emlék egyszerre öntötte el az elmémet. Nem bírtam elviselni őket, ezért a fejemhez kaptam és elordítottam magam. Tényleg egy szörnyeteg vagyok? Tényleg az vagyok, aminek mindenki lát engem?

            Óvatosan hátrapillantottam. A zebra újból megjelent. Mögöttem sötét volt, de így is kivehető volt a fekete csuklyás énem alakja, aki ölbe tett kézzel, vigyorogva bámul. A tekintetével azt sugározza, hogy rajtam áll, hogyan döntök. Ezért aztán előre tekintek. Az út túloldalán világos van. Igaz, ott nem vár senki, de mégis melegséggel tölt el a látvány. Ekkor megértettem a csuklyás üzenetét. Kiegyenesedtem, letöröltem a könnyeimet, majd újból hátranéztem. Bólintottam egyet, hogy felfogja, értem. Határozott léptekkel megindultam előre a fénybe és eldöntöttem, hogy nem leszek szörny. Hanem fény leszek, ami ezen túl beragyogja a világot.