A háló, amibe beleszőttek minket

Én is a huszonegyedik század egyik kölke vagyok, mégsem szeretem az internetes szerelmet. Az internetet és a szerelmet külön-külön igen, de így egyben nem igazán mutatnak jól. Ismeretlen emberek tucatjai, akik egy-két jól sikerült kép alapján mondanak véleményt. Bemutatkozásképp leírod az általad legjobbnak vélt oldalad és aztán ülsz meredten bámulva a telefont és várod, hogy hányan kattannak majd éppen rád.

Nyugi, én sem vagyok jobb. Mint említettem az internetet és a szerelmet nagyon is kedvelem és nagyon okosan tudom vegyíteni a kettőt. Például, amikor szeretném, hogy Ő keressen, akkor jobbára olyan dolgokat osztok meg vagy posztolok, amiket ő nagyon is kedvel. Várom a reakciót és, amíg nem kedveli vagy ír hozzászólást az újabb gyámoltalan kis szennyemhez, addig az élet megszűnik létezni. Ülök végeláthatatlanul belesüllyedve a magányos farkas szerepébe és virtuális szívecske csillan fel a szememben, amint meglátom, hogy a tetteim nem voltak hiábavalóak.

Lájkolt.

Kedvelt.

Írt.

Megosztotta.

Hűha.

Nevetett egy jóízűt.

És ezzel egy évre be is raktárazhatok magamnak. Na, persze ez nekem nem elég. Mégis kinek lenne elég egy teljes évre egy „hűha” vagy egy „imádom”? Ezért belecsöppenek ebbe az ördögi körbe, újabb és újabb fantasztikumok kerülnek ki az adatlapomra, a történetembe és a végén azt veszem észre, hogy Ő már saját magát bámulja, amikor a nevemre kattint. Hiszen minden, ami ott szerepel, az nem én vagyok. Persze, van olyan, hogy valamit, amit Ő is szeret, azt már én azelőtt is kedveltem, mielőtt megismertem, de miután eme ismeretség megköttetett, ez az egész vonzalom felerősödött és szinte állandó késztetést éreztem arra, hogy bizony látnia kell, hogy én IGENIS nagyon szeretem ezt és ezt. Ő pedig ezt fogja szeretni bennem, és bumm, van is egy közös pontunk. Bingo.

Szerintetek mióta vagyunk együtt?

Úgy van, mínusz százhuszonöt napja élünk teljes boldogságban. Mivel ezen kívül én más lépést nem ismerek, ezáltal azt sem tudom meg, hogy ő vajon ismer-e, vagy jobban mondva, akar-e más utat ismerni a szívemhez. Így van ez, kérem szépen, ülök a valagamon és nézek ki a fejemből. Kutatok újabb és újabb információk után, hogy vajon internetes énem mennyire fogja majd lenyűgözni a drága Őt?

Az internetes talán lenyűgözi, de a valóságos már nem is emlékszik, hogy ki az, akinek ennyire tetszeleg ezeken a weboldalakon. Néha beugrik neki egy-egy kép, vagy egy-egy pillanat. Egy mosoly, egy kézfogás, félreérthető ölelés, néhány puszi, kedves szavak. Aztán ezek az emlékek egyre fakóbbá válnak. A hang, melyről azt gondoltam, nem felejtem el, kezd halványulni, részletes külső leírást pedig nem tudnék adni, tessék, ott az Instagramja, nézd meg a saját szemeddel! Ja, hogy magáról alig vannak képek? Bocsi, elfelejtettem mondani.

Percek óta bámulom a hívás gombot, de még ez sem megy. Pedig ha megtenném, akkor legalább a hangjára emlékezhetnék. De mégis kit áltatok? Nekem ez nem megy és kész! A valóságos énem inkább megszűnne, hiszen neki minden olyan nehéz, a virtuális énemnek passzolná át a stafétabotot, ha lehetne, de persze, nem lehet.

Hülye, hülye valóságos én! Minek kell létezned? Miért nem tudsz olyan bátor lenni, mint az a bizonyos internetes én? Válaszokat akarok most azonnal!

A fejemet verem a billentyűzetbe, majd oldalra dőlök, így az arcom rásimul az egérre és ennek következtében belájkolom egy régi képét, mert természetesen meg volt nyitva az adatlapja, ráadásul visszagörgettem a legrégebbi bejegyzéséhez. Lesütött szemmel pillantok oldalra és látom, hogy fenn van. Valószínűleg értesítést is kapott előbbi cselekedetemről. Fél percig hezitálok, hogy visszavonjam-e a lájkot vagy sem, majd úgy döntök felesleges. Értesítésem érkezik, Ő is belájkolja a képemet, a legrégebbit. Fáradtan elmosolyodok, hogy minden marad ugyanúgy. Megnyitok egy új ablakot és elkezdek keresni valamit, amivel holnap újra megnyerhetek tőle egy reakciót.