Gyerekszáj

Csak ülök csendben és szopom az ujjam.
Ez még megmaradt a gyerekkori tevékenységeim közül.
Azok közül a tevékenységek közül, amelyekkel csillapítani tudom a fájdalmat.
Mostanság nem eresztem szabadjára a hangom, csak némán gyűjtöm a búbánatot egy üvegbe, felteszem az erre kijelölt polcra és amikor újból egyedül maradok, akkor előveszem és belekortyolok.
Manapság így megy ez.
Nincs gyógypuszi, nincsenek hamis ígéretek, kegyes hazugságok, csak a könnyáztatta valóság van.
Az idő telik, a színek kikopnak és már csak a szürke és fekete zsírkrétámat találom.
Abban a hitben kezdek el maszatolni, hogy egyszer újra összeáll minden egy színes egésszé.
Úgy, ahogyan akkoriban.
Csak remélni tudom, hogy a sok legörbülő száj igazából egy tükörkép és valójában az emberek mindig vidáman tekintenek előre.
Miért nem akarom elfogadni, hogy ez náluk nem így megy?
Kicsiként, ha elestem, leporoltam magam, kiáltottam egyet és szaladtam tovább.
Ők meg egy ilyen esésnél meg sem próbálnak felkelni.
Ha ilyen érzés felnőni, akkor köszönöm, de nem!
Egy világban élünk, mégis olyan, mintha fényév távolságra lennénk egymástól.
Nem akarom ezt!
Nem!
Úgyhogy inkább a fejemre húzom a takarót és behunyom a szemem.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy a fejemben visszatérjek oda, ahol a hőseim hatalmas mosollyal az arcukon segítenek nekem.
Egy pillanatra el is hiszem, hogy a világ így működik.
Aztán kinyitom a szemem, de hiába.
Nem látok.
Újból ellepett mindent a sötétség.