Szörnyeteg

            Nem szeretem a tömeget. Akárhányszor emberek között vagyok, érzem a tekintetüket, ahogyan átvájják a bőrömön és belém látnak. Gyűlölöm. Úgy érzem, hogy mindenki tud mindenről, mindenki ismeri a legbelsőbb gondolataimat és mindenki úgy néz rám. Nem akarom, hogy úgy nézzenek! Magányos vagyok így, tudom, hogy mindenki egy fura szerzetnek tart engem, akit nem lehet kiismerni. Aki kiszámíthatatlan, aki bűnös, aki más. Ezért is bámulnak meg, ezért próbálnak beleásni a lelkembe azzal az otromba tekintetükkel.

            Amikor sétálok át a zebrán, velem szemben jön egy hatalmas tömeg. Érzem, ahogyan perzselik a bőrömet a szemükkel, azért, mert én vagyok az egyetlen, aki az árral szemben megy. Mindenki messziről kikerül, amennyire egy zebrán lehetséges és úgy bámulnak. Egy fekete csuklyás ember viszont nem kerül ki. Megáll előttem, elállja az utam. Dühbe gurulok, megszorítom a nyakát, erősen fojtogatom, közben megemelem. Azt akarom, hogy tűnjön a szemem elől, takarodjon az utamból és hagyjon békén! Aztán egyszer csak azt érzem, hogy engem is fojtogat valami. Az erőm hirtelen elhagy, kénytelen vagyok elengedni a csuklyást. Érzem, ahogyan a fejem kékül, végül térdre rogyok és levegőért kapkodok. Aztán óvatosan felnézek és látom, ahogyan a csuklyás kapucnija lehullik a fejéről.

            Aki velem szemben áll, én vagyok.

            A zebra, a dudáló kocsik, a szemükkel fürkésző emberek egyszerre eltűnnek, csak mi ketten maradunk, én és én. Ő ördögien vigyorog rám, úgy méreget engem, én pedig úgy reszketek, mint a nyárfalevél. Szóval ez vagyok én, szóval miatta bámulnak engem. Nem akarom, hogy ő a részem legyen! El akarom őt tűntetni, ezért újból felpattanok és ökölbe szorított kézzel megindulok felé. Ő viszont könnyedén megfogja az öklöm és megszorítja. A dühös könnyek szaporán gördülnek le az arcomon, kiabálok, csapkodok, azt akarom, hogy eresszen el és, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Ő csak vicsorog rám és annyit, mond, hogy ő a múlt. A kitörölhetetlen múlt.

            Ő azokat a tetteket, gondolatokat képviseli, amiket régebben tettem vagy gondoltam. Azokat a döntéseket, amik miatt az emberek szörnyként tekintenek rám. Ő az én részem, amit soha, de soha nem tudok kitörölni. Nem ő a hiba, hanem én vagyok az. Elengedi az öklömet, hátrébb lép, én szintúgy és csak nézünk egymásra. Ő mosolyogva vállat von, majd kikerülve engem, elsétál mellettem. Hirtelen emlékképek hada kezd el kavarogni a fejemben. Az a sok sikoly, könnycsepp, álmatlan éjszaka, vér, izzadság, fájdalom, közömbösség, halovány mosoly és ördögi eufória. Minden emlék egyszerre öntötte el az elmémet. Nem bírtam elviselni őket, ezért a fejemhez kaptam és elordítottam magam. Tényleg egy szörnyeteg vagyok? Tényleg az vagyok, aminek mindenki lát engem?

            Óvatosan hátrapillantottam. A zebra újból megjelent. Mögöttem sötét volt, de így is kivehető volt a fekete csuklyás énem alakja, aki ölbe tett kézzel, vigyorogva bámul. A tekintetével azt sugározza, hogy rajtam áll, hogyan döntök. Ezért aztán előre tekintek. Az út túloldalán világos van. Igaz, ott nem vár senki, de mégis melegséggel tölt el a látvány. Ekkor megértettem a csuklyás üzenetét. Kiegyenesedtem, letöröltem a könnyeimet, majd újból hátranéztem. Bólintottam egyet, hogy felfogja, értem. Határozott léptekkel megindultam előre a fénybe és eldöntöttem, hogy nem leszek szörny. Hanem fény leszek, ami ezen túl beragyogja a világot.