Hetedik

Egyformák vagyunk, mégsem vagyunk együtt,

Engem ez az időszak egy kissé meggyűrt.

Meggyűrt, és én egyedül voltam,

Egyedül, de ezt sohasem mondtam.

Nem mondtam, mert nem volt rá alkalom,

Ha belekezdtem, remegett az alkarom.

Először az alkarom, aztán a lábaim,

Éjszakánként ettől voltak rémálmaim.

Te ekkor még sehol nem voltál,

Majd beléptél az életembe, mint valami orkán.

Épp annyit tettél, hogy felráztad a por lepte vidéket,

Aztán persze az én szívemet is kitépted.

Kitépted, majd magaddal vitted valahová messze,

Aztán rábíztad egy sárkányra, hogy vissza ne eressze

Hozzám. Azt a lyukas szívet, ami már hat helyen vérzett.

Most meg miért vágsz ilyen fancsali képet,

Ha azt mondom, lehet, te leszel a hetedik személy,

Aki kilyukasztja, miközben társamként üldögél a remény?

Már tudom előre, hogy zuhanni fogok,

Pedig erre még nem adtál okot,

De majd úgyis fogsz, mert tudom és kész,

Pontosan ezért lesz kerek egész

Az én történetem veled. Királyfi, királylány…

„Csak vicceltem, inkább menj világgá!

Nem kellesz te énnekem ÚGY, se AMÚGY.

Én nem szeretlek téged.” Erre mondom: „Au!”

Ez lesz a vége, mint minden mesémnek,

A végéről úgyis elmarad a boldog ének.

Én pedig kifújom a levegőt, majd mélyen beszívom,

Fogok egy tollat és egy papírra leírom,

Hogy már megint milyen naivan azt hittem,

Hogy viszont szeretsz, de nem, ilyen nincsen.

Végül leteszem a tollat, felnézek az égre,

És rájövök, hogy az életnek koránt sincs vége.

Mosollyal az arcomon futok messze hozzád,

És visszaveszem a szívemet, mit a szemétbe dobtál.

Az immáron hét lyukkal büszkélkedő szívemet,

És tovább várom azt az embert, aki egyszer majd így szeret.