Adiectio

 

Nem szeretem a nyarat, ilyenkor nem tudom eltakarni mindazt, ami a testemre van írva. Mindig rövid ruhákban járok, mert különben kiizzadnám, ami bennem van és én azt egyáltalán nem akarom. Pedig néha jobb lenne. Persze, inkább szorgosan tartogatom magamban a ki nem mondott szavakat, a be nem tartott ígéretek emlékét és ezáltal egy hatalmas támadófelületet hagyok mindennek és mindenkinek. Minél kevesebb a ruha, annál nagyobb a felület.

Amikor felhívlak, újból lezavarod egy fél perc alatt a beszélgetést, amíg elmondod, veled mi van, aztán, amikor én kerülnék sorra, akkor azzal jössz, hogy nálad hamarabb megy le a nap, dolgod van. Talán azért kapom ezt, mert amikor te sírtál pár évvel ezelőtt, akkor könnyek nélkül néztem a halott szemébe, akivel jól megértettük egymást, de téged már nem tudtalak megvigasztalni. Úgy érzem, sosem tudtuk egymást úgy igazán elérni, ez a telefonhívás pedig az ékes bizonyítéka annak, hogy soha nem is fogjuk. Bár nem hiszek a sohákban és az örökkékben, ennek ellenére mégis előszeretettel használom őket, amikor rólad vagy róla van szó. Amikor ültünk a kanapén azután a film után, amit én választottam, te pedig zokogva mondtad, hogy soha többé ne válasszak ilyet, amikor neked ennyire fáj. Soha többé nem választottam filmet.

Amikor róla van szó, akkor inkább az örökké a gyakoribb – képletesen, persze. Ugyanis sosem mondom ki, mégis minden alkalommal adok még neki valamennyit magamból. Ez így megy örökké, ha egyszer csak az álmaim nem nőnek túl rajta. Vagy inkább én. Lehet, nekem kellene túlnőnöm rajta.

Amikor mindenki szemében a szánalmat keresem, akkor tudom, hogy valójában mennyire el akarok tűnni. Utálom feladni, de ragaszkodni se szeretnék én már semmihez se. Mit ér az érzés, ha nem érezhetek? Aztán majd akkor robban minden, amikor már engem se érdekel, csak valami ürügyet keresek arra, hogy sírjak, amiért egész életemben nem tudtam igazán.

Mélyen legbelül

 

Érezni a semmit és érteni a mindent. Talán ezért nem működik bennem az egyensúly, mert nem engedem magamnak, hogy működjön. Amikor ülök a domboldalon és hallgatom a csendet, figyelem a lemenő nap sugarait, akkor jövök rá, hogy amit valójában érzek azt sosem érezhetem igazán. Azt tanultam, hogy a józan észnek mindig felül kell kerekednie a szív vágyain, érintéssel nem lehet kifejezni semmit sem úgy, mint szavakkal. Most pedig itt állok veletek szemben és egy szó sem hagyja el a szám, ugyanis nem tudom, mit mondhatnék. Az eszem meggátolja a tetteket, mert fél, hogy valaki hátbaszúr ölelés közben. Engedem hát, hogy a szavak beszéljenek helyettem, mint ahogyan eddig is.

Mikor kezdhettem el egyre kevesebbet érezni? Mikor váltotta fel a cselekedeteimet a beszéd? Minden, ami bennem van az itt marad, semmit sem eresztek el, így belülről kezd el felemészteni. Nem tudok elmélyülni semmiben sem, csak a gondolataimban, amelyek sokszor hazudnak nekem, nem bízhatok bennük. Mégis inkább elfogadom, amit mondanak, hogy legalább sugározhassak valamit kifelé is, ha már a szívem kulcsát elvesztettem. Azt hittem, másnál megtalálom, azonban a kulcs nem az utcán veszett el, hanem mélyen bennem.

A legszigorúbb velem én magam vagyok, nem engedem a henyélést, ezért mégis halogatok. Mindig minden fontosabb annál a háborúnál, ami bennem dúl, ezért nem ások mélyebbre. Ezáltal a büntetésem az, hogy semmiben sem tudok mélyebbre ásni. Ezen a legerősebb ásó sem segítene, hiszen magában nem tud ásni, kell hozzá valaki – mondjuk én.

Tétova

 

Leírnám neked, hogy szeretlek, de nem tudnám megmondani, pontosan kinek is írom. Éppen ezért nem írok semmit soha senkinek. Nem tudom, mikor kell ölelni pacsi helyett és mikor adjak csókot szavak helyett. Soha nem tudom, hogy mikor minek jön el az ideje, mikor kell túllépni dolgokon és meddig kell ragaszkodni valakihez. Mennyi az optimális ideje a szeretet kialakulásának és mennyi idő alatt múlik el a szerelem?

Nap mint nap új arcokkal találom szembe magam, mégsem emlékszem egyik ember arcára sem, a tied viszont rögtön a szemembe ég és onnantól kezdve benne élsz az álmaimban. Valakivel elég két alkalommal is találkozni, hogy valami oknál fogva beleragadjon a tudatunkba, a másikkal pedig egy év is kevés, hogy nyomot hagyjon. Egy elhagyott hatósági igazolványon lévő születési dátum – ez is hamarabb eszembe jut, mint annak a születésnapja, akinek éveken át eljártam a bulijaira.

Ösztön, amikor azzal akarok figyelmet kiváltani belőled, hogy élek és a következő pillanatban már nem. Látni akarom, melyiket veszed észre hamarabb. Mi van akkor, ha valaki más is észreveszi, nemcsak te? Aztán a végén még kiderülne, hogy az egész nem is a figyelmedért van, hanem csak önigazolás.

Talán, ha nem tennék mindig kérdőjelet oda, ahová már rég pontot kellett volna, akkor közelebb lennék a megoldáshoz.

Annyiminden

 

Amikor elmegyek egy ismeretlen helyre és zavartan motyogok az orrom alá, akkor jövök rá, hogy valójában rég nem vagyok már az a gyermek, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Talán, ha megöleltem volna magam akkor, amikor senki más nem tette, nem lenne ilyen nehéz minden egyes alkalom az ismeretlenben. Attól még, mert valamit nem ismerek, nem kellene félnem tőle – bezzeg, amit ismerek és tudom, hogy rossz, na, arra nem fújok, csak lubickolok benne türelmesen. Ilyenkor elképzelem, hogy valami egészen más helyen vagyok és valaki egészen más tart a karjaiban. Sokkal egyszerűbb az elménkkel átírni a dolgokat, mintsem tenni ellenük.

Ha te sem a fejedben élnél állandóan, akkor nem fájna ennyire, amikor arcul csap a valóság. Tényleg magányos vagy, vagy csak egyedül akarsz lenni, hogy azt hidd magadról? Talán te is csak elképzeled, milyen a magány, ezáltal átformálod a valóságot. Nem nehéz benne ragadni az általunk szőtt mesékben, legyenek azok akármilyen jók vagy rosszak. Még a rossz is jobb a semminél – ez lehet a te igazságod, amely szerint a mérlegnek mindig billennie kell valamerre.

Mi az igazságod és mi az enyém? Létezik olyan, hogy a miénk? Vagy ami már egyszer a tiéd, az sosem lehet egészen az enyém is? Minden ember másképp birtokol, hiába van szó ugyanarról. De vajon mi késztet arra, hogy birtokoljunk és miért vágyunk néha arra, hogy birtokoljanak bennünket? Van, akinek az ölelése azt az érzetet kelti, hogy itt van mellettem, van, akié pedig azt, hogy felettem áll. Nem tudom, melyikre vágyom jobban, mindig az adott helyzet dönti el. Ezek is csak annak a kíváncsi gyermeknek a gondolatai, aki már sosem fog többé megszólalni. Eltemettem. Veled együtt. A „veled” mögött nincsen senki, csak az, akit éppen odaképzelek. Talán ezt nevezik magánynak, de nem tudnám megmondani biztosan, hiszen valahol ez egyfajta szabadság, márpedig a szabadság nem egyenlő a magánnyal.

Egymásra hányt mondatok – ez vagyok én, amikor elönt a gondolat, amiből nem tudom, hogyan vezethetném ki magam. Belső monológok egészéből állok csupán, nem számít a minőségük. Az örökös bizonytalanságomtól azonban kiver a víz. A mérleghinta is dől valamerre, de én nem tudok egy irányba hajolni, még akkor sem, ha fizikálisan csak ez az egy opció létezik. Éppen ezért sosem jönnek a szavak a nyelvemre, amelyeket döntéshelyzetben kellene kituszkolni magamból. Nagyot akarok mondani, de nem tudom, hogyan kell, ezért csak a mások által kimondott szavak maradnak nekem. Emiatt irigykedem azokra az ötvenes nőkre és elképzelem, mi lett volna, ha legalább tíz évvel korábban születek. Talán akkor az én igazságom tükröződne vissza az arcodon, nem pedig fordítva.

Amikor minden gondolatomnak jelentőséget tulajdonítok, akkor tudom, hogy egyiknek sincs értelme, csak el akarom velük fedni a határozatlanságomat. Mintha alkotnék valamit, miközben nyúznak, holott ezzel az egésszel csak saját magamat kínzom. Jó lenne, ha nem egyedüli elszenvedője lennék ennek a gondolatnyílnak, amikor eltalál, viszont először mindig csak egy valakit találhat el ez a nyíl. Ha magamat célzom vele, akkor örökösen én maradok az áldozat.

Most, hogy az akkumulátor lemerült, leírom, hogy mennyivel jobb érzés kifújni az évek óta benntartott levegőt.

Ne haragudjak

 

Nos, kedves Te!

Nem igazán tudom, milyen megszólítást írhatnék, semmi sem jut az eszembe. Legalábbis semmi olyan, aminek biztosan örülnél, és ami őszintén hangzana. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy én tényleg szeretnélek szeretni téged. Valahol szeretlek is, csak egész egyszerűen elhiszem azt a sok baromságot, amit hiszek, hogy gondolok rólad.

Ne haragudj, hogy a legnehezebb pillanataidban cserbenhagytalak és inkább fokoztam a fájdalmadat, mintsem hogy véget vetettem volna neki. Csak lesújtó, degradáló címkéket aggattam rád, hogy úgy érezd, megérdemled a büntetést ahelyett, hogy öleltelek volna. Engedtem, hogy mások szeretetére vágyakozz, de nem hagytam, hogy megkapd azt a szeretetet. A legszomorúbb az egészben az, hogy a legkézenfekvőbb helyről nem érkezett a segítség.

Ne haragudj, hogy a szerethetőségedet valamihez kötöttem és nem foglalkoztam a valós igényeiddel. Ha nem értél el valamit, rögtön büntettelek érte, jobban kínoztalak, mint bárki más. Belezavartalak az állandó önsajnálatba és a bűnbakkeresésbe – ami szinte minden helyzetben te voltál. Sosem engedtem, hogy bárminek is tiszta szívből örülj, mindig kétséget kellett, hogy ébresszek benned.

Nekem kellett volna a legnagyobb támogatódnak lennem, ehelyett én váltam a legnagyobb ellenségeddé. Én akadályoztam meg a legtöbbször a boldogságod. Mindig csak arra gondoltam, hogy éljük túl valahogy, ahelyett, hogy éljünk. Otthagytalak abban az erődben, amit még régen építettünk fel, hogy megvédjen téged minden rossztól. Csakhogy ez az erőd már a jótól is megvéd, nem enged be egy árva lelket sem.

Ne haragudj, amiért azért kell félned az elhagyatottságtól, mert én is elhagytalak. Megértem, hogy félsz kapcsolódni, ha egyszer a legnagyobb szövetségesed is ellened fordult. Most azonban úgy döntöttem, hogy megtanulom, hogyan tudnálak szeretni. Minden nappal egyre jobban. Szeretném, hogy olyan csodával tekinthessek rád, mint ahogyan azok az emberek, akiket csak akkor veszel észre, ha más szemével méregeted magad. Ezt az érzést szeretném magamban táplálni én is.

Egy dolgot azonban már most megígérek neked: többé nem kell, hogy a valótlant szeresd mindenáron. Mostantól a szeretet kézzel foghatóvá válik a számodra. Még ha döcögősen is haladunk majd, minden nappal újból közelebb kerülünk egymáshoz. Végül, amikor majd a tükörbe nézünk, az az ember fog visszaköszönni nekünk, akit mindketten mások szemein keresztül látunk.

Szeretettel és odaadással,

Á.

Ne haragudj

 

Kedvesem!

Már nem üzenhetek neked semmi egyebet erről a helyről, hiszen a hangomat sem hallod, bár tudom, sokszor elképzeled, milyen lenne, ha megbeszélnéd velem mindazt, ami végbemegy benned. Azért nem kérhetek bocsánatot, amiért már nem vagyok ott, de mindazért igen, amitől nem védtelek meg, amíg ott voltam.

Ne haragudj, amiért inkább a házimunkával törődtem, nem pedig azzal, hogy megtanítsalak biciklizni, így hát neked kellett ezt megtenned egyedül, mert senki sem volt rá hajlandó. Te sem szóltál senkinek sem, mert ezt tanultad tőlem. Majd megoldom egyedül – ez vált a te mottóddá is, rosszul érezted magad, ha segítséget kellett kérned.

Ne haragudj rám, amiért elvárásokat raktam a nyakadba. Csupán azt szerettem volna, hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Bár, akkoriban még nem ez motivált, hanem inkább az, hogy túlszárnyalj engem és légy a legjobb, ha már én nem lehettem elég senkinek, de még magamnak sem. Ezzel pontosan abba az irányba tereltelek, amerre nem szerettelek volna, mivel nem kezeltem megfelelően a saját feldolgozatlan sérelmeimet.

Arra tanítottalak, hogy tarts ki az elveid mellett a végsőkig – még akkor is, ha azok igazából már nem is szolgálják a javadat. Én még akkor is ezeket a fene elveket szolgáltam, amikor már rég másról kellett volna szóljon minden. Úgy veszem észre, hogy neked sikerült erre rájönnöd, csak még időre van szükséged, hogy mindent át tudj gondolni.

Ha hiszel valamiben, ha mélyen legbelül tudod és érzed, hogy azt kell tenned, az lesz a te utad, akkor úgysem fog semmi sem eltántorítani. Most már én is tudom. Köszönöm neked, hogy erre megtanítottál így utólag is! Ismerlek elég jól, de ezt te is tudod. Azt látom, hogy bármennyire is sokszor saját magad szabotálod, mégis ott bent tudod te is, hogy mit szeretnél – és azt is, hogy hogyan fogod elérni azt.

Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak, és amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, akkor ölelés helyett csak hidegen odamondtam egy-két mondatot. Én annyira szerettelek volna megölelni a szavak helyett, de a saját fel nem dolgozott traumáim és tapasztalataim utat törtek maguknak és nem hagyták, hogy így tegyek. Tudom, már nem haragszol érte és sosem haragudtál rám eléggé, de most mondom neked, hogy véletlenül se bagatellizáld el ezt az egészet! Ne nézd le magad, mert ugyanolyan értékes vagy, mint bárki más és megérdemled, hogy megöleljenek, amikor szükséged van rá, ezt ne vond meg magadtól! Nem kell erősnek mutatnod magad minden helyzetben, mert valamikor ahhoz kell erő, hogy kimondd, mire van szükséged. Én ezt sosem tudtam megtenni igazán, ennek pedig az lett az ára, hogy már nem lehetek ott veled.

Szeretném, hogy tudd, szerettelek téged még akkor is, amikor ez nem úgy tűnt. Tudom, mára már rájöttél erre, de jó ötletnek gondoltam ezt megerősíteni ebben a levélben is.

Tudod, mi a dolgod és te ismered a legjobban saját magad. Éppen ezért kérj bocsánatot te is attól a lélektől, mint ahogyan én tettem az imént.

A legnagyobb szeretettel, puszival és öleléssel,

A.

Miről beszélek, amikor öngyűlöletről beszélek

 

Kezdjük azzal, hogy van egy test, amiben van egy lélek. Ez a kettő nagyon szeretne kapcsolódni, de bizonyos gondolatok és érzések megakadályozzák ezt az összhangot. Amikor a deperszonalizáció tűnik az egyetlen mentsvárnak, hogy külső szemmel is szemlélhesd magad. Amikor ebben az állapotban vagyok, akkor látom, hogy ki is vagyok és egyszerűen nem értem az ellenem irányuló utálatot. Csak egy egyszerű embert látok, aki ugyanúgy megérdemelné a szeretetet, mint bárki más, mégis a legnagyobb ellenségem a világon az én magam vagyok.

Büntetni magamat nem egyszerű, mivel a vélt hibának megfelelő büntetést kell kiszabni. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megvonom magamtól az ételt vagy a szeretetet. Nem kell látványos adagokra gondolni, csak mondjuk fél napra, amíg egy falatot sem kapok be, vagy nagy ritkán egy egész huszonnégy órára. A lényeg az, hogy addig éhezzek, amíg már nem bírom, vagy éppen nem kívánom az ételt. Az utóbbi azért jobb, mert még ad plusz időt a kínból, amit el kell viselnem. Nem öröm ez nekem, de sajnos úgy hiszem, ebből fogok tanulni.

A következő büntetés az a szexualitás és a mások szeretetének megtagadása. Itt a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet alkalmazom, ugyanis azzal büntetem magam, hogy a vágyakozást megengedem, azonban elveszem magamtól a lehetőséget a „jutalmam” bezsebelésére, mivel címkékkel látom el magam. Önző, éretlen, gyerekes, nem túl szép, mentálisan beteg, gyenge, túlérzékeny, álmodozó, túlpörgött, nyámnyila. Ez így azért jobb megoldás, mert ezáltal súrolom az őrület határát, elvégre engedem magamnak a vágyat, azonban, ha akadna is lehetőségem, addigra már rég elriasztom magamat tőle. Meg persze a másikat is, mert be akarom bizonyítani neki, hogy miért nem érdemes kezdenie velem.

Egyik lehetséges büntetés az is, hogy engedem, hogy beszéljek – de sose arról, amiről valójában kellene. Ha mégis megteszem, akkor a bűntudatba rugdalom magam, megkérdőjelezem azt, hogy biztosan jó emberrel osztottam-e meg, amit akartam és így inkább nem hagyom nyugton a lelkemet.

Az öngyűlölet pontosan az a fajta kínzó, akit te magad engedsz hatalomra, és ha megengeded neki, akkor nehezen szabadulsz tőle. Minden egyes módszerét ki kell ismerned ahhoz, hogy elkergethesd őt a trónodról. Azt akarja, hogy azonosítsd magaddal, hogy aztán még jobban gyűlöld magad – már csak azért is, mert így érzel magad iránt. Egy ördögi kör veszi kezdetét, amiből kihátrálni nem könnyű, ugyanis, ha benne ragadsz, akkor te magad válsz majd azzá a kínzóvá, akitől mindig is óva intettek.