Miről beszélek, amikor öngyűlöletről beszélek

 

Kezdjük azzal, hogy van egy test, amiben van egy lélek. Ez a kettő nagyon szeretne kapcsolódni, de bizonyos gondolatok és érzések megakadályozzák ezt az összhangot. Amikor a deperszonalizáció tűnik az egyetlen mentsvárnak, hogy külső szemmel is szemlélhesd magad. Amikor ebben az állapotban vagyok, akkor látom, hogy ki is vagyok és egyszerűen nem értem az ellenem irányuló utálatot. Csak egy egyszerű embert látok, aki ugyanúgy megérdemelné a szeretetet, mint bárki más, mégis a legnagyobb ellenségem a világon az én magam vagyok.

Büntetni magamat nem egyszerű, mivel a vélt hibának megfelelő büntetést kell kiszabni. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megvonom magamtól az ételt vagy a szeretetet. Nem kell látványos adagokra gondolni, csak mondjuk fél napra, amíg egy falatot sem kapok be, vagy nagy ritkán egy egész huszonnégy órára. A lényeg az, hogy addig éhezzek, amíg már nem bírom, vagy éppen nem kívánom az ételt. Az utóbbi azért jobb, mert még ad plusz időt a kínból, amit el kell viselnem. Nem öröm ez nekem, de sajnos úgy hiszem, ebből fogok tanulni.

A következő büntetés az a szexualitás és a mások szeretetének megtagadása. Itt a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet alkalmazom, ugyanis azzal büntetem magam, hogy a vágyakozást megengedem, azonban elveszem magamtól a lehetőséget a „jutalmam” bezsebelésére, mivel címkékkel látom el magam. Önző, éretlen, gyerekes, nem túl szép, mentálisan beteg, gyenge, túlérzékeny, álmodozó, túlpörgött, nyámnyila. Ez így azért jobb megoldás, mert ezáltal súrolom az őrület határát, elvégre engedem magamnak a vágyat, azonban, ha akadna is lehetőségem, addigra már rég elriasztom magamat tőle. Meg persze a másikat is, mert be akarom bizonyítani neki, hogy miért nem érdemes kezdenie velem.

Egyik lehetséges büntetés az is, hogy engedem, hogy beszéljek – de sose arról, amiről valójában kellene. Ha mégis megteszem, akkor a bűntudatba rugdalom magam, megkérdőjelezem azt, hogy biztosan jó emberrel osztottam-e meg, amit akartam és így inkább nem hagyom nyugton a lelkemet.

Az öngyűlölet pontosan az a fajta kínzó, akit te magad engedsz hatalomra, és ha megengeded neki, akkor nehezen szabadulsz tőle. Minden egyes módszerét ki kell ismerned ahhoz, hogy elkergethesd őt a trónodról. Azt akarja, hogy azonosítsd magaddal, hogy aztán még jobban gyűlöld magad – már csak azért is, mert így érzel magad iránt. Egy ördögi kör veszi kezdetét, amiből kihátrálni nem könnyű, ugyanis, ha benne ragadsz, akkor te magad válsz majd azzá a kínzóvá, akitől mindig is óva intettek.