Elkenődött folt

 

Gyenge vagyok. Irigykedve nézem mások életét, ahogyan élvezik azt és eszembe se jut, mi lehet a boldog pillanatok mögött. Csak a boldog pillanatokat látom. Elfeledkezem arról, hogy én is tudok így érezni, engem is irigykedve figyelnek mások ilyenkor, de most csak az üres pohár marad, a harag, az agresszió és miegymás. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, ami ellen egész életemben beszéltem. Hazaérek reggel nyolckor, nyelem a könnyeimet, a szomorú zenékből álló lejátszási lista szól a fülembe. Nem tudom visszatartani, sírni kezdek.

Az ember miért keresi tudat alatt azt, amitől retteg? Miért válik olyanná, amitől fél? Miért adja fel, ha valami nehézségbe ütközik? Én is érzem azokat a tekinteteket magamon, amelyeket az elmém kreált, mégis látom bennük a valóságot. Úgy csinálok, mintha az én életem rendben lenne, mintha marha tisztán látnék mindent – így osztom az észt mindenkinek. Aztán, amikor már nincs kedvem harcolni a bennem lévő ördöggel és engedek neki, akkor kiszabadul minden fájdalom, sérelem és kudarc.

Mennyire szeretnék szeretni, de nem szerethetem azt, akit szeretek. Mennyire fáj arra gondolni, hogy ugyanúgy nem tudok túllépni semmin, mint a többiek, hogy közben az élet halad tovább, én pedig egyhelyben toporgok, és úgy érzem, nem tudok felnőni a feladathoz. Azt hiszem, senki sem látja a törést, miközben annyira nyilvánvaló, hogy még az is látja, aki nem ismer. Csak nem beszélünk róla, de ha beszélünk is, akkor sem leszek könnyebb. Lyukat beszélek az emberek hasába, mégsem szabadulok. Talán azért, mert sose arról beszélek, amiről kéne. Létezik olyan, hogy megunja magát az ember, hogy bárhogy nézi magát a tükörben, nem tud azonosulni azzal, akit ott lát?

Mintha saját magam akadálya lennék, és ezért nem lehetek boldog. A gondolataim, a pillanatnyi vágyaim felülírnak mindent és tehetetlen vagyok velük szemben. Napjaim nagy részében fekszem az ágyban és álmodozom. Az álmokat teszem valósággá a fejemben, így nem kell értük tenni semmit és ettől máris boldog leszek. Ezért egyszerűbb plátói szerelmesnek lenni, mert nem kell érte tenni semmit, de az érzés az megvan. Ezért egyszerűbb ideképzelnem őt is és beszélgetni vele, mintha csak egy hosszú utazásról jött volna vissza. Mennyi mindenről maradt le! Azt is egyszerűbb elképzelni, hogy igazi hős leszek, nem pedig egy csalódás.

Én… Én annyira… szeretnék… Csak még egyszer… Csak egy csókot… Csak egy beszélgetést… Annyira…

Hiányoztok úgy, ahogyan a fejemben éltek és ettől a hiánytól, minden egyes pillanatban kevesebb leszek. Mintha saját magamban oldódnék fel. Aztán addig beszélek a tettek helyett, mígnem teljesen feloldódom.

Bújj elő!

 

Haragszom magamra. Úgy haragszom magamra, amikor el akarok bújni mások elől. Amikor a szeretett dolgaimat és a valódi érzéseimet rejtegetem, mert félek attól, hogy elhagynak. De aki menni akar, azt engedni kell, azzal pedig úgysem tudom magam mellett tartani a másikat, ha elbújok előle. Hiszen, ha elbújok, akkor nem lát, márpedig, ha nem lát, akkor minek maradjon? Ez olyan, mintha egyenesen én kérném fel a távozásra. A legtöbb ember úgyis megérzi, ha csak a felszínt kapargatja. Az egész annyira abszurd egyébként. Félünk megmutatni magunkat másoknak, de ha nekünk nem bontakozik ki valaki teljes egészében, akkor fel vagyunk háborodva. Még akkor is, ha ezt nem mutatjuk. Még akkor is, ha ez látszólag nem zavar bennünket. Mégis ott van az a kis szúró, piszkáló érzés, hogy „nekünk miért nem mondja…”.

Tulajdonképpen az a kérdés, hogy egyes emberek előtt miért válik kínossá néhány dolog. Azaz, ha téged azzal akarlak lenyűgözni, hogy még mindig tudom utánozni a számmal Lewis csengőhangját a H₂O-ból, akkor a másik elől miért akarom ezt mindenáron eltitkolni és miért sütöm le a szemem, ha te ezt felhozod előtte? Vagy, ha neki azzal akarok imponálni, hogy felsorolom egy csomó zenének a címét, amiket a Need for Speed Underground 2-ből vagy a GTA V-ből ismertem meg, akkor előled meg miért hallgatom el ezt a tudományomat?

Látszólag laza vagyok, mintha nem érdekelne senki véleménye. Aztán a következő pillanatban már azzal idegesítem a többieket, hogy vajon észrevette-e bárki is, hogy mennyire ciki voltam. Itt bukok le saját magam előtt is, hogy valójában mennyire meghatároz, hogy ki mit gondol rólam. Hogy valójában vágyom az elismerésükre, vágyom a szeretetükre és igenis szomorú leszek, ha azt érzem, semmi sem érdekli őket, ami velem kapcsolatos. Mintha állandó figyelemhiánnyal küszködnék. Pedig sok mindent nem azért teszek, hogy figyeljenek rám, hanem, mert tényleg szeretem azokat a dolgokat.

Például szeretem a Yu-Gi-Oh! főcímdalát hallgatni és igenis iszonyatosan örülök annak az Exodia lapnak a paklimban. Szeretek állandóan zenét hallgatni és álmodozni, ráadásul az sem zavar, ha olykor-olykor mások előtt táncra vagy éppen dalra fakadok. Igenis nagyon szeretem a béna szóvicceket és tényleg jól szórakozom rajtuk. Szeretek örülni az apróságoknak, még akkor is, ha az az apróság történetesen egy bocis pulcsi vagy egy vécépapír gurigás fülbevaló. Szeretek kiskutyás videókat nézni Facebookon és azon sóhajtozni, hogy mennyire aranyosak. Szeretem megnyitni az összes horoszkópos cikket, még annak ellenére is, hogy a legtöbb ilyen cikk egyáltalán nem tükrözi a valóságot és igenis meg tud mosolyogtatni, ha valami jót írnak a csillagjegyemről. Még akkor is, ha csak legyintek rá, hogy ez megint egy baromság. Még akkor is, ha soha nem válik valóra.

Talán ezt nevezhetjük paradoxonnak is, mert látszólag nem érdekel, mit gondolnak rólam, miközben belül nagyon is érdekel, ennek ellenére mégis büszkén villogok a botrányos szóvicceimmel, a rajzfilmek iránti szeretetemmel és a vidám, színes holmijaimmal. Mert ez vagyok én, és valahol jól is esik megmutatni ezt. Nem feltétlen az elismerés vagy a szeretet hajszolása miatt, hanem egyszerűen csak magam miatt. Még akkor is, ha sokszor azt hiszem, hogy a legjobb az lenne, ha eltűnnék.

Hátra arc

 

Megtalálom azt az üveg bort a hűtőben. Nem habozok sokat, kiveszem, majd átöltözöm pizsamába, beülök az ágyamba és elkezdek inni, miközben a fülhallgatómból maximum hangerőn ordítanak a különféle zenék. Aztán immáron nyugodtan konstatálom, hogy megint ugyanott tartok. Nekem ez mindenre a megoldás, ezzel menekülök el magam elől. Az elől, hogy nem tudlak elengedni. Hatással vagy rám, pedig nem szeretném, hogy így legyen. Aztán elérkezik a másnap, én pedig hadakozom magammal, hogy már megint vissza kell térnem a valóságba. A valóság nem az én világom.

Hatéves koromban rászoktam arra, hogy kaparom a hüvelykujjaimat. Tudat alatt is bőszen kapargatom őket, akkor tudom, hogy már megint ideges vagyok, ha véresek. Például ilyen alkalom az is, amikor megjelensz. Nem tudom, mit tegyek, ezért elkezdem kaparni az ujjaimat és várom, hogy fájjon, mert az legalább eltereli a figyelmemet. A fájdalom ilyenkor nagyon jó. Jobb, mint belül. Sokkal valóságosabb és sokkal jobban kezelhető.

Utálok másnapos lenni, de ez akkor pont nem érdekel, amikor elkezdek inni. Csak ki akarom ölni a fájdalmat, ki akarom ölni az érzéseimet és minden egyebet is, ami a valósághoz, hozzád vagy éppen önmagamhoz köt. Menekülök. Menekülök, mert nem bírom befogadni azt a sok keserűséget. Ezért inkább elhitetem magammal, hogy mennyire jó vagyok, a mérgező pozitivitás lesz az otthonom és mindig hagyok egy kis helyet annak az üveg bornak is. Hiába jön el a másnap, amikor megérzem az igazságot, egyszerűen már azon gondolkodom, mikor szakadhatok ki végleg belőle.

Szapora légzés, zavart beszéd, kifürkészhetetlen mozdulatok. Le kell ülnöm. Sírni akarok, de nem megy, mert igazából csak pótcselekvés lenne. Félek szembenézni mindazzal, ami történik velem. Úgyhogy hagyom, hogy elteljen egy újabb nap azzal, hogy a félelmemben éljek. Kötődni akarok hozzád, de minden egyes alkalommal messzebbre taszítalak. Legalább megtanultam színlelni az önszeretetet. Olyan jól megy, hogy még én is elhiszem. Aztán minden hazugság a vécébe kerül. Percekig bámulom a tartalmat, ami belőlem jött, ami a részem volt egészen odáig. Már megint megtettem. Elbőgöm magam.

Legszívesebben ordítanék, de nem lenne értelme, mert csak én hallanám. Ráerőltetni másra a szeretetet nem lehet, de én mégis szeretném. Másnaposan sétálok a városban, érzem az emberek tekintetét magamon, szinte levetkőztetnek. Elég szégyellős vagyok, gyűlölök meztelen lenni, hiszen mindenki mindent lát. Én pedig úgy tűnik, szégyellem mindazt, ami vagyok.

Hazaérek és rohanok a hűtőhöz. Megnyugodok, mert látom, hogy ma is elutazhatok innen.

Álmodni annyi, mint...

 

Délelőtt háromnegyed tíz van és én egy szemhunyásnyit sem aludtam – megint. Ülök a padon, a fülemben maxon szól a zene, hogy biztosan ne aludjak el. Szerencsére több mint nyolcszáz zeném van a telefonomon, úgyhogy még egy darabig fennmaradhatok; de ha véletlen elfogyna, akkor majd lejátszom mindet újból. Igazából már kezdek összeesni, ezért idegbetegen nyomkodom a hangerő gombot, hátha majd hirtelen úgy dönt a készülék, hogy a maximumot is túlszárnyalja és véglegesen megöli a dobhártyámat. Újabb energiaitalt bontok; ez ma már a negyedik. Jaj, bocsánat, nem ma, elvégre tegnap reggel óta fenn vagyok és azóta azon ügyködök, hogy ez így is maradjon. Nem szeretnék aludni, bármennyire is kívánja a testem meg valahol az elmém is, de a lelkem az nem.

Nem az alvással, hanem az álmokkal van bajom. Az én álmaim nyomasztóak; akkor is, ha vidámak és akkor is, ha nem azok. Megvan az az érzés, amikor felébredsz egy szuper jó álom után és csalódottan konstatálod, hogy semmi sem volt belőle valóság? A jókedved már reggel tovaszáll, aztán egész nap azon agyalsz, hogyan juthatnál oda vissza. Aztán aznap este lefekszel, bízol a viszontlátásban, erre belecsöppensz életed leggusztustalanabb rémálmába és izzadtan, csapzottan ülsz fel, majd szembesülsz a valósággal. Viszont most sem vagy tőle boldog, pedig most kellene annak a résznek jönnie, hogy a valóság sokkal jobb, mint az álomvilág, ennek ellenére te mégsem így érzel.

Nehéz a leválás az álmokról, túl sokáig ragadok bennük és túl sokáig ölik ki belőlem a realitás érzékelését. Amikor a barátaim sztorizgatnak körülöttem, én pedig még mindig azon agyalok, hogy pár órával ezelőtt a nagybetűs MÁSIK VILÁGBAN túléltem a bubópestist és azok a hegek örökre beleégtek a bőrömbe. Vagy amikor komoly témákról folyik a beszélgetés, valakinek meghalt valakije, te pedig egész végig azon őrlődsz, hogy vajon elmondd-e valaha is, hogy tudod, milyen érzés halottnak lenni. Hiszen te az álmodban valakinek a holtteste voltál, és amikor felébredtél, ösztönösen feszültek meg az izmaid és kapkodtál levegőért, aztán meglepetten tapasztaltad, hogy nem vagy letakarva azzal a fehér lepellel. Végül meggondolod magad és inkább csendben maradsz.

Mondd csak, veled is volt már olyan, hogy azért haragudtál valakire, mert az álmodban elkövetett valamit ellened? Vagy amikor fogalmad sincs, hogy pontosan mit álmodtál, de amint arra az illetőre gondolsz, elfog valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Éppen innád a reggeli teádat, gondolkodsz a napi teendőiden, az embereken, és amikor arra a személyre gondolsz, megállsz, nem kortyolsz bele a teába, hiába van a bögre a szád közelében. Kiráz a hideg, összeszorítod az ajkadat, aztán úgy teszel, mintha mindez nem váltott volna ki belőled semmilyen érzelmet.

Amikor még a legkuszább, legjelentéktelenebb álmok is jelentéssel bírnak és kihatnak rád, kihatnak a mindennapjaidra. Az ismétlődés, ami sokszor ezeket az álmokat jellemzi. Foghullás, tornádók, kutyatámadás, elindulni valahová, ahová sose érsz el. Aztán ott egy helyszín, ami többször, más formában, de ugyanúgy megjelenik, és nem tudod hová tenni. Vagy amikor megfigyelőként szerepelsz egy történetben, aztán te kerülsz annak a helyébe, akit egészen idáig figyeltél, legyen az férfi vagy nő.

Már remeg a kezem az idegességtől, a szívem hevesen ver, az ájulás szélén járok, amikor kinézel az ajtón. Csalódottan rázod a fejed, amikor összenyomom az újabb energiaitalos dobozt, aztán rágyújtok. A zene pedig ordít, a szemem pedig már csukódna le, félig már alszom is szinte. Amikor letérdelsz elém és belenézel a szemembe, nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok. Már éppen beletörődök abba, hogy ez csak egy újabb álom, amikor érzem, hogy mindkét karoddal a hónaljam alá nyúlsz és óvatosan felemelsz. A cigi kiesik a kezemből, bár már amúgy sem égett, a testem elernyed a kezeidben, ha akarnám, se tudnám megmozdítani egyik végtagomat sem. Aztán lehelyezel a kanapéra, betakargatsz az odakészített pléddel és belesuttogsz a fülembe.

Jó éjszakát, álmodj szépeket! – mondod, és még látom azt a félmosolyt az arcodon, mielőtt végleg lehunynám a szemem.

Buborék

 

Megteszem az első lépéseimet mezítláb a mezőn. Lassan lépkedek, hogy talpam alatt megízlelhessem a füvet, ami így még talán sosem ért hozzám. Varázslatos érzés és egyben ijesztő is, mert belül még mindig attól rettegek, hogy előbb-utóbb felsérti a lábamat valamelyik kiálló szál. Ilyen érzés lenne szabadnak lenni? Eddig csak a házunk ablakából álmodoztam erről a napról, most meg itt vagyok kint és még mindig nem hiszem el. Egy pillanatra megszédülök, amikor egy csodaszép pillangó elrepül az orrom előtt. Hirtelen elfog a félelem, hogy mi van akkor, ha ő is bántani akar. Aztán legyőzöm önmagam, immáron sokadszorra, és kinyújtom a jobb kezem és a mutatóujjammal előre mutatok. A pillangó rászáll, majd tovább is áll, amint megremegek a félelemtől. Ilyen érzés a boldogság is, csak egy másodpercig tart, ha nem hiszünk benne tovább.

Emlékszem, amikor még csak a házunk ablakából kémleltem a mezőt. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen ott volt mellettünk, annyiszor csodálhattam az ablakunkból, amennyiszer csak akartam, nem volt szükségem arra, hogy megérintsem. Néha elöntött a félelem, főleg, amikor vihar támadt, olyankor mindig örültem, hogy idebenn vagyok, a szüleimmel együtt. Igen, ők is örültek annak, hogy van fedél a fejünk fölött, hogy nem nekünk kell kinn ázni. Mindig is így vélekedtem a mezőről; szép a szemnek, de jobb, ha távol marad, nem nekem való vidék az. Ugyanezt gondoltam a nagyszüleimről is, akiket nem ismertem; jó volt nézni a falon függő képeket róluk, olykor még hiányoztak is, de ha valóban találkoznom kellett volna bármelyikükkel, akkor remegtem volna az idegességtől. Akárhogy is nézzük, idegenek voltak, én pedig az idegenektől féltem. Ugyanígy féltem a mezőtől is. A mező is idegen volt a számomra, bármennyire is közel volt hozzám.

Aztán telt az idő, nőttem fel és a félelmem kíváncsisággá alakult át. Néztem anyámat, ahogyan egyre gyengébbé és gyengébbé vált, a továbbiakban otthonául egy aprócska szoba szolgált. Még azt sem csinálta meg, amit eddig szívből csinált, ugyanis elhitte, hogy ő már gyenge mindehhez. Anyám mindig is szerette a mezőt, de sosem ment ki oda, csak kiült a tornácra és onnan bámulta, miközben apám kiszakadt ingjét foltozta. Sosem mondta, hogy szereti, de a vágyakozó tekintetéből kiolvastam, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint a mezőre. Végül elnyomta magában ezt az érzést, és ott maradt abban a szobában.

Valóban ennyit ér az életünk, egy szobát, amelyben majd velünk együtt halnak meg a vágyaink? Többé már nem tudok hinni abban, amiben eddig hittem. Az vált idegenné, ami eddig ismerős volt. Apám kiutasít a teknőhöz, hogy mossam ki a ruhákat, én pedig szófogadóan kimegyek. Magammal viszem a buborékfújót, amit még anyámtól kaptam régebben. Megmerítem a vízben és a kellemes szellő helyettem is fújni kezdi a buborékokat. Némelyik a fűhöz ütközve kipukkan, így tűnik el köztem és a mező közt is a határ. Ekkor már tudom, hogy mit kell tennem. A ruhák a teknő mellett hevernek, én leveszem magamról a cipőmet és halkan, nehogy apám meghallja, lépdelek a mező felé. A buborékfújót is otthagyom a földön és már félúton járok, amikor ez eszembe jut. Jó lett volna magam köré varázsolni egy buborékot, hogy megvédjem magam, ugyanakkor tudtam azt is, hogy az a buborék kizárja a szellőt, a talpamat csiklandozó fűszálakat és a tarkaszárnyú lepkéket is. Sajnáltam apámat, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljak. Hiába él burokban az ember, ugyanúgy meg tud sérülni, mint bárki más, csak azokat a sebeket nem ő okozza, így nem is tudja rájuk a gyógyírt.

Megállok, mert elértem a mező végét. Felemelem a bal lábamat és végignézek rajta. Tele van piros karcolásokkal, de már egyik sem rémiszt meg. Hagyom, hogy végigcsordogáljon rajta a vér és megyek tovább.

Érzelmek

Pontosan mit érzel? – kérdezted, miközben ültünk egymás mellett. Egyikünk sem nézett a másikra, én az ujjaimat morzsolgattam, te pedig a szökőkutat nézted. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, a hangom elhalkult és monoton hangon feleltem a kérdésedre. Nem tudtam megfogalmazni a választ, jobban mondva; nem tehettem meg. Bűntudatot kelteni másban, amiért nem érzi azt, amit én? A világ legnagyobb gonoszsága.

Mindenki másképp éli meg az érzéseket, más köt össze bennünket, de talán épp ez benne a szép. Én szerelmes vagyok mindenbe, és amikor ezt érzem, akkor az egész világ a barátommá válik. A legapróbb hangyától kezdve a legmagasabb fáig. Jó érzés szeretni. Amikor sétálsz alkonyatkor, miközben a számodra legkedvesebb zenét hallgatod, és mindent színesen látsz. Ilyenkor önti el a szívedet a csodálat – legalábbis az én szívemet biztosan. Ekkor általában bekúszik egy gondolat, hogy de jó lenne, ha ezt az érzést átadhatnám másoknak is, milyen nagyszerű lenne, ha ők is tudnának róla, ha ők is éreznék ezt az energiát. Mindenkinek elmondani, hogy mennyire szeretem őket, mindenkinek a tudtára adni, hogy mennyire szerelmes vagyok beléjük.

Aztán ennek az érzésnek a helyét felváltja a mélyről jövő üresség. Bezárkózom a szobámba és szorongatok mindent, hátha képes leszek kötelékeket kialakítani velük, de hiába próbálkozom, nem sikerül. Mintha a szívemet valami meggátolná abban, hogy érezzen. Aztán az ürességet felváltja a fájdalom; annak a fájdalma, hogy nem tudathatom a világgal, mit érzek. A könnyek, amelyek végigcsordogálnak az arcomon, olyan mélyről jönnek, hogy minden egyes könnycsepp fáj. Utálom, hogy nem érezhetek, utálom, hogy nem mutathatom ki. Vagy csak azt utálom, hogy nem tudom kimutatni?

Tehetetlenségbe burkolt tétlenség. Félelem attól, hogy kirekesztenek, pedig csak érezni szeretnél, márpedig érezni nem bűn. De én annak érzem, még akkor is, ha semmi okom nincs rá. Belém lett kódolva, hogy akkor leszek jó ember, ha úgy érzek, ahogyan mások, nem számít, hogy nekem ez nem megy. A bizalom hiánya másokkal szemben, mert mindig attól rettegek, mikor haragszanak meg rám, ha nem érzek úgy, ahogyan ők. Elkezdek remegni, az arcomra kiül a zavarodottság, a lábaim összefonódnak és csetlek-botlok. A szívem hevesebben ver, mert csak azokat a történeteket látom a tekintetek mögött, amelyeket én írtam.

Pontosan mit érzel? – visszhangzik újra a kérdés, én pedig kiordítok az ablakon. Újra szerelmes vagyok az egész világba és most már nem rejtem véka alá. Remélem, a válaszom elhallatszik hozzád is.

Jéghideg

Jégkirálynő, jégkirály
Mindkettejük szíve fáj
Fagyasztják a dolgokat
Temetik a gondokat
Szívüket is fagyasztják
Érzéseik elnyomják

 
Jégkirálynő, jégkirály
Fagyott lelkű jégvilág