Hátra arc

 

Megtalálom azt az üveg bort a hűtőben. Nem habozok sokat, kiveszem, majd átöltözöm pizsamába, beülök az ágyamba és elkezdek inni, miközben a fülhallgatómból maximum hangerőn ordítanak a különféle zenék. Aztán immáron nyugodtan konstatálom, hogy megint ugyanott tartok. Nekem ez mindenre a megoldás, ezzel menekülök el magam elől. Az elől, hogy nem tudlak elengedni. Hatással vagy rám, pedig nem szeretném, hogy így legyen. Aztán elérkezik a másnap, én pedig hadakozom magammal, hogy már megint vissza kell térnem a valóságba. A valóság nem az én világom.

Hatéves koromban rászoktam arra, hogy kaparom a hüvelykujjaimat. Tudat alatt is bőszen kapargatom őket, akkor tudom, hogy már megint ideges vagyok, ha véresek. Például ilyen alkalom az is, amikor megjelensz. Nem tudom, mit tegyek, ezért elkezdem kaparni az ujjaimat és várom, hogy fájjon, mert az legalább eltereli a figyelmemet. A fájdalom ilyenkor nagyon jó. Jobb, mint belül. Sokkal valóságosabb és sokkal jobban kezelhető.

Utálok másnapos lenni, de ez akkor pont nem érdekel, amikor elkezdek inni. Csak ki akarom ölni a fájdalmat, ki akarom ölni az érzéseimet és minden egyebet is, ami a valósághoz, hozzád vagy éppen önmagamhoz köt. Menekülök. Menekülök, mert nem bírom befogadni azt a sok keserűséget. Ezért inkább elhitetem magammal, hogy mennyire jó vagyok, a mérgező pozitivitás lesz az otthonom és mindig hagyok egy kis helyet annak az üveg bornak is. Hiába jön el a másnap, amikor megérzem az igazságot, egyszerűen már azon gondolkodom, mikor szakadhatok ki végleg belőle.

Szapora légzés, zavart beszéd, kifürkészhetetlen mozdulatok. Le kell ülnöm. Sírni akarok, de nem megy, mert igazából csak pótcselekvés lenne. Félek szembenézni mindazzal, ami történik velem. Úgyhogy hagyom, hogy elteljen egy újabb nap azzal, hogy a félelmemben éljek. Kötődni akarok hozzád, de minden egyes alkalommal messzebbre taszítalak. Legalább megtanultam színlelni az önszeretetet. Olyan jól megy, hogy még én is elhiszem. Aztán minden hazugság a vécébe kerül. Percekig bámulom a tartalmat, ami belőlem jött, ami a részem volt egészen odáig. Már megint megtettem. Elbőgöm magam.

Legszívesebben ordítanék, de nem lenne értelme, mert csak én hallanám. Ráerőltetni másra a szeretetet nem lehet, de én mégis szeretném. Másnaposan sétálok a városban, érzem az emberek tekintetét magamon, szinte levetkőztetnek. Elég szégyellős vagyok, gyűlölök meztelen lenni, hiszen mindenki mindent lát. Én pedig úgy tűnik, szégyellem mindazt, ami vagyok.

Hazaérek és rohanok a hűtőhöz. Megnyugodok, mert látom, hogy ma is elutazhatok innen.