Buborék

 

Megteszem az első lépéseimet mezítláb a mezőn. Lassan lépkedek, hogy talpam alatt megízlelhessem a füvet, ami így még talán sosem ért hozzám. Varázslatos érzés és egyben ijesztő is, mert belül még mindig attól rettegek, hogy előbb-utóbb felsérti a lábamat valamelyik kiálló szál. Ilyen érzés lenne szabadnak lenni? Eddig csak a házunk ablakából álmodoztam erről a napról, most meg itt vagyok kint és még mindig nem hiszem el. Egy pillanatra megszédülök, amikor egy csodaszép pillangó elrepül az orrom előtt. Hirtelen elfog a félelem, hogy mi van akkor, ha ő is bántani akar. Aztán legyőzöm önmagam, immáron sokadszorra, és kinyújtom a jobb kezem és a mutatóujjammal előre mutatok. A pillangó rászáll, majd tovább is áll, amint megremegek a félelemtől. Ilyen érzés a boldogság is, csak egy másodpercig tart, ha nem hiszünk benne tovább.

Emlékszem, amikor még csak a házunk ablakából kémleltem a mezőt. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen ott volt mellettünk, annyiszor csodálhattam az ablakunkból, amennyiszer csak akartam, nem volt szükségem arra, hogy megérintsem. Néha elöntött a félelem, főleg, amikor vihar támadt, olyankor mindig örültem, hogy idebenn vagyok, a szüleimmel együtt. Igen, ők is örültek annak, hogy van fedél a fejünk fölött, hogy nem nekünk kell kinn ázni. Mindig is így vélekedtem a mezőről; szép a szemnek, de jobb, ha távol marad, nem nekem való vidék az. Ugyanezt gondoltam a nagyszüleimről is, akiket nem ismertem; jó volt nézni a falon függő képeket róluk, olykor még hiányoztak is, de ha valóban találkoznom kellett volna bármelyikükkel, akkor remegtem volna az idegességtől. Akárhogy is nézzük, idegenek voltak, én pedig az idegenektől féltem. Ugyanígy féltem a mezőtől is. A mező is idegen volt a számomra, bármennyire is közel volt hozzám.

Aztán telt az idő, nőttem fel és a félelmem kíváncsisággá alakult át. Néztem anyámat, ahogyan egyre gyengébbé és gyengébbé vált, a továbbiakban otthonául egy aprócska szoba szolgált. Még azt sem csinálta meg, amit eddig szívből csinált, ugyanis elhitte, hogy ő már gyenge mindehhez. Anyám mindig is szerette a mezőt, de sosem ment ki oda, csak kiült a tornácra és onnan bámulta, miközben apám kiszakadt ingjét foltozta. Sosem mondta, hogy szereti, de a vágyakozó tekintetéből kiolvastam, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint a mezőre. Végül elnyomta magában ezt az érzést, és ott maradt abban a szobában.

Valóban ennyit ér az életünk, egy szobát, amelyben majd velünk együtt halnak meg a vágyaink? Többé már nem tudok hinni abban, amiben eddig hittem. Az vált idegenné, ami eddig ismerős volt. Apám kiutasít a teknőhöz, hogy mossam ki a ruhákat, én pedig szófogadóan kimegyek. Magammal viszem a buborékfújót, amit még anyámtól kaptam régebben. Megmerítem a vízben és a kellemes szellő helyettem is fújni kezdi a buborékokat. Némelyik a fűhöz ütközve kipukkan, így tűnik el köztem és a mező közt is a határ. Ekkor már tudom, hogy mit kell tennem. A ruhák a teknő mellett hevernek, én leveszem magamról a cipőmet és halkan, nehogy apám meghallja, lépdelek a mező felé. A buborékfújót is otthagyom a földön és már félúton járok, amikor ez eszembe jut. Jó lett volna magam köré varázsolni egy buborékot, hogy megvédjem magam, ugyanakkor tudtam azt is, hogy az a buborék kizárja a szellőt, a talpamat csiklandozó fűszálakat és a tarkaszárnyú lepkéket is. Sajnáltam apámat, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljak. Hiába él burokban az ember, ugyanúgy meg tud sérülni, mint bárki más, csak azokat a sebeket nem ő okozza, így nem is tudja rájuk a gyógyírt.

Megállok, mert elértem a mező végét. Felemelem a bal lábamat és végignézek rajta. Tele van piros karcolásokkal, de már egyik sem rémiszt meg. Hagyom, hogy végigcsordogáljon rajta a vér és megyek tovább.