Érzelmek

Pontosan mit érzel? – kérdezted, miközben ültünk egymás mellett. Egyikünk sem nézett a másikra, én az ujjaimat morzsolgattam, te pedig a szökőkutat nézted. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, a hangom elhalkult és monoton hangon feleltem a kérdésedre. Nem tudtam megfogalmazni a választ, jobban mondva; nem tehettem meg. Bűntudatot kelteni másban, amiért nem érzi azt, amit én? A világ legnagyobb gonoszsága.

Mindenki másképp éli meg az érzéseket, más köt össze bennünket, de talán épp ez benne a szép. Én szerelmes vagyok mindenbe, és amikor ezt érzem, akkor az egész világ a barátommá válik. A legapróbb hangyától kezdve a legmagasabb fáig. Jó érzés szeretni. Amikor sétálsz alkonyatkor, miközben a számodra legkedvesebb zenét hallgatod, és mindent színesen látsz. Ilyenkor önti el a szívedet a csodálat – legalábbis az én szívemet biztosan. Ekkor általában bekúszik egy gondolat, hogy de jó lenne, ha ezt az érzést átadhatnám másoknak is, milyen nagyszerű lenne, ha ők is tudnának róla, ha ők is éreznék ezt az energiát. Mindenkinek elmondani, hogy mennyire szeretem őket, mindenkinek a tudtára adni, hogy mennyire szerelmes vagyok beléjük.

Aztán ennek az érzésnek a helyét felváltja a mélyről jövő üresség. Bezárkózom a szobámba és szorongatok mindent, hátha képes leszek kötelékeket kialakítani velük, de hiába próbálkozom, nem sikerül. Mintha a szívemet valami meggátolná abban, hogy érezzen. Aztán az ürességet felváltja a fájdalom; annak a fájdalma, hogy nem tudathatom a világgal, mit érzek. A könnyek, amelyek végigcsordogálnak az arcomon, olyan mélyről jönnek, hogy minden egyes könnycsepp fáj. Utálom, hogy nem érezhetek, utálom, hogy nem mutathatom ki. Vagy csak azt utálom, hogy nem tudom kimutatni?

Tehetetlenségbe burkolt tétlenség. Félelem attól, hogy kirekesztenek, pedig csak érezni szeretnél, márpedig érezni nem bűn. De én annak érzem, még akkor is, ha semmi okom nincs rá. Belém lett kódolva, hogy akkor leszek jó ember, ha úgy érzek, ahogyan mások, nem számít, hogy nekem ez nem megy. A bizalom hiánya másokkal szemben, mert mindig attól rettegek, mikor haragszanak meg rám, ha nem érzek úgy, ahogyan ők. Elkezdek remegni, az arcomra kiül a zavarodottság, a lábaim összefonódnak és csetlek-botlok. A szívem hevesebben ver, mert csak azokat a történeteket látom a tekintetek mögött, amelyeket én írtam.

Pontosan mit érzel? – visszhangzik újra a kérdés, én pedig kiordítok az ablakon. Újra szerelmes vagyok az egész világba és most már nem rejtem véka alá. Remélem, a válaszom elhallatszik hozzád is.