Elkenődött folt

 

Gyenge vagyok. Irigykedve nézem mások életét, ahogyan élvezik azt és eszembe se jut, mi lehet a boldog pillanatok mögött. Csak a boldog pillanatokat látom. Elfeledkezem arról, hogy én is tudok így érezni, engem is irigykedve figyelnek mások ilyenkor, de most csak az üres pohár marad, a harag, az agresszió és miegymás. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, ami ellen egész életemben beszéltem. Hazaérek reggel nyolckor, nyelem a könnyeimet, a szomorú zenékből álló lejátszási lista szól a fülembe. Nem tudom visszatartani, sírni kezdek.

Az ember miért keresi tudat alatt azt, amitől retteg? Miért válik olyanná, amitől fél? Miért adja fel, ha valami nehézségbe ütközik? Én is érzem azokat a tekinteteket magamon, amelyeket az elmém kreált, mégis látom bennük a valóságot. Úgy csinálok, mintha az én életem rendben lenne, mintha marha tisztán látnék mindent – így osztom az észt mindenkinek. Aztán, amikor már nincs kedvem harcolni a bennem lévő ördöggel és engedek neki, akkor kiszabadul minden fájdalom, sérelem és kudarc.

Mennyire szeretnék szeretni, de nem szerethetem azt, akit szeretek. Mennyire fáj arra gondolni, hogy ugyanúgy nem tudok túllépni semmin, mint a többiek, hogy közben az élet halad tovább, én pedig egyhelyben toporgok, és úgy érzem, nem tudok felnőni a feladathoz. Azt hiszem, senki sem látja a törést, miközben annyira nyilvánvaló, hogy még az is látja, aki nem ismer. Csak nem beszélünk róla, de ha beszélünk is, akkor sem leszek könnyebb. Lyukat beszélek az emberek hasába, mégsem szabadulok. Talán azért, mert sose arról beszélek, amiről kéne. Létezik olyan, hogy megunja magát az ember, hogy bárhogy nézi magát a tükörben, nem tud azonosulni azzal, akit ott lát?

Mintha saját magam akadálya lennék, és ezért nem lehetek boldog. A gondolataim, a pillanatnyi vágyaim felülírnak mindent és tehetetlen vagyok velük szemben. Napjaim nagy részében fekszem az ágyban és álmodozom. Az álmokat teszem valósággá a fejemben, így nem kell értük tenni semmit és ettől máris boldog leszek. Ezért egyszerűbb plátói szerelmesnek lenni, mert nem kell érte tenni semmit, de az érzés az megvan. Ezért egyszerűbb ideképzelnem őt is és beszélgetni vele, mintha csak egy hosszú utazásról jött volna vissza. Mennyi mindenről maradt le! Azt is egyszerűbb elképzelni, hogy igazi hős leszek, nem pedig egy csalódás.

Én… Én annyira… szeretnék… Csak még egyszer… Csak egy csókot… Csak egy beszélgetést… Annyira…

Hiányoztok úgy, ahogyan a fejemben éltek és ettől a hiánytól, minden egyes pillanatban kevesebb leszek. Mintha saját magamban oldódnék fel. Aztán addig beszélek a tettek helyett, mígnem teljesen feloldódom.