Buborék

 

Megteszem az első lépéseimet mezítláb a mezőn. Lassan lépkedek, hogy talpam alatt megízlelhessem a füvet, ami így még talán sosem ért hozzám. Varázslatos érzés és egyben ijesztő is, mert belül még mindig attól rettegek, hogy előbb-utóbb felsérti a lábamat valamelyik kiálló szál. Ilyen érzés lenne szabadnak lenni? Eddig csak a házunk ablakából álmodoztam erről a napról, most meg itt vagyok kint és még mindig nem hiszem el. Egy pillanatra megszédülök, amikor egy csodaszép pillangó elrepül az orrom előtt. Hirtelen elfog a félelem, hogy mi van akkor, ha ő is bántani akar. Aztán legyőzöm önmagam, immáron sokadszorra, és kinyújtom a jobb kezem és a mutatóujjammal előre mutatok. A pillangó rászáll, majd tovább is áll, amint megremegek a félelemtől. Ilyen érzés a boldogság is, csak egy másodpercig tart, ha nem hiszünk benne tovább.

Emlékszem, amikor még csak a házunk ablakából kémleltem a mezőt. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen ott volt mellettünk, annyiszor csodálhattam az ablakunkból, amennyiszer csak akartam, nem volt szükségem arra, hogy megérintsem. Néha elöntött a félelem, főleg, amikor vihar támadt, olyankor mindig örültem, hogy idebenn vagyok, a szüleimmel együtt. Igen, ők is örültek annak, hogy van fedél a fejünk fölött, hogy nem nekünk kell kinn ázni. Mindig is így vélekedtem a mezőről; szép a szemnek, de jobb, ha távol marad, nem nekem való vidék az. Ugyanezt gondoltam a nagyszüleimről is, akiket nem ismertem; jó volt nézni a falon függő képeket róluk, olykor még hiányoztak is, de ha valóban találkoznom kellett volna bármelyikükkel, akkor remegtem volna az idegességtől. Akárhogy is nézzük, idegenek voltak, én pedig az idegenektől féltem. Ugyanígy féltem a mezőtől is. A mező is idegen volt a számomra, bármennyire is közel volt hozzám.

Aztán telt az idő, nőttem fel és a félelmem kíváncsisággá alakult át. Néztem anyámat, ahogyan egyre gyengébbé és gyengébbé vált, a továbbiakban otthonául egy aprócska szoba szolgált. Még azt sem csinálta meg, amit eddig szívből csinált, ugyanis elhitte, hogy ő már gyenge mindehhez. Anyám mindig is szerette a mezőt, de sosem ment ki oda, csak kiült a tornácra és onnan bámulta, miközben apám kiszakadt ingjét foltozta. Sosem mondta, hogy szereti, de a vágyakozó tekintetéből kiolvastam, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint a mezőre. Végül elnyomta magában ezt az érzést, és ott maradt abban a szobában.

Valóban ennyit ér az életünk, egy szobát, amelyben majd velünk együtt halnak meg a vágyaink? Többé már nem tudok hinni abban, amiben eddig hittem. Az vált idegenné, ami eddig ismerős volt. Apám kiutasít a teknőhöz, hogy mossam ki a ruhákat, én pedig szófogadóan kimegyek. Magammal viszem a buborékfújót, amit még anyámtól kaptam régebben. Megmerítem a vízben és a kellemes szellő helyettem is fújni kezdi a buborékokat. Némelyik a fűhöz ütközve kipukkan, így tűnik el köztem és a mező közt is a határ. Ekkor már tudom, hogy mit kell tennem. A ruhák a teknő mellett hevernek, én leveszem magamról a cipőmet és halkan, nehogy apám meghallja, lépdelek a mező felé. A buborékfújót is otthagyom a földön és már félúton járok, amikor ez eszembe jut. Jó lett volna magam köré varázsolni egy buborékot, hogy megvédjem magam, ugyanakkor tudtam azt is, hogy az a buborék kizárja a szellőt, a talpamat csiklandozó fűszálakat és a tarkaszárnyú lepkéket is. Sajnáltam apámat, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljak. Hiába él burokban az ember, ugyanúgy meg tud sérülni, mint bárki más, csak azokat a sebeket nem ő okozza, így nem is tudja rájuk a gyógyírt.

Megállok, mert elértem a mező végét. Felemelem a bal lábamat és végignézek rajta. Tele van piros karcolásokkal, de már egyik sem rémiszt meg. Hagyom, hogy végigcsordogáljon rajta a vér és megyek tovább.

Érzelmek

Pontosan mit érzel? – kérdezted, miközben ültünk egymás mellett. Egyikünk sem nézett a másikra, én az ujjaimat morzsolgattam, te pedig a szökőkutat nézted. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, a hangom elhalkult és monoton hangon feleltem a kérdésedre. Nem tudtam megfogalmazni a választ, jobban mondva; nem tehettem meg. Bűntudatot kelteni másban, amiért nem érzi azt, amit én? A világ legnagyobb gonoszsága.

Mindenki másképp éli meg az érzéseket, más köt össze bennünket, de talán épp ez benne a szép. Én szerelmes vagyok mindenbe, és amikor ezt érzem, akkor az egész világ a barátommá válik. A legapróbb hangyától kezdve a legmagasabb fáig. Jó érzés szeretni. Amikor sétálsz alkonyatkor, miközben a számodra legkedvesebb zenét hallgatod, és mindent színesen látsz. Ilyenkor önti el a szívedet a csodálat – legalábbis az én szívemet biztosan. Ekkor általában bekúszik egy gondolat, hogy de jó lenne, ha ezt az érzést átadhatnám másoknak is, milyen nagyszerű lenne, ha ők is tudnának róla, ha ők is éreznék ezt az energiát. Mindenkinek elmondani, hogy mennyire szeretem őket, mindenkinek a tudtára adni, hogy mennyire szerelmes vagyok beléjük.

Aztán ennek az érzésnek a helyét felváltja a mélyről jövő üresség. Bezárkózom a szobámba és szorongatok mindent, hátha képes leszek kötelékeket kialakítani velük, de hiába próbálkozom, nem sikerül. Mintha a szívemet valami meggátolná abban, hogy érezzen. Aztán az ürességet felváltja a fájdalom; annak a fájdalma, hogy nem tudathatom a világgal, mit érzek. A könnyek, amelyek végigcsordogálnak az arcomon, olyan mélyről jönnek, hogy minden egyes könnycsepp fáj. Utálom, hogy nem érezhetek, utálom, hogy nem mutathatom ki. Vagy csak azt utálom, hogy nem tudom kimutatni?

Tehetetlenségbe burkolt tétlenség. Félelem attól, hogy kirekesztenek, pedig csak érezni szeretnél, márpedig érezni nem bűn. De én annak érzem, még akkor is, ha semmi okom nincs rá. Belém lett kódolva, hogy akkor leszek jó ember, ha úgy érzek, ahogyan mások, nem számít, hogy nekem ez nem megy. A bizalom hiánya másokkal szemben, mert mindig attól rettegek, mikor haragszanak meg rám, ha nem érzek úgy, ahogyan ők. Elkezdek remegni, az arcomra kiül a zavarodottság, a lábaim összefonódnak és csetlek-botlok. A szívem hevesebben ver, mert csak azokat a történeteket látom a tekintetek mögött, amelyeket én írtam.

Pontosan mit érzel? – visszhangzik újra a kérdés, én pedig kiordítok az ablakon. Újra szerelmes vagyok az egész világba és most már nem rejtem véka alá. Remélem, a válaszom elhallatszik hozzád is.

Jéghideg

Jégkirálynő, jégkirály
Mindkettejük szíve fáj
Fagyasztják a dolgokat
Temetik a gondokat
Szívüket is fagyasztják
Érzéseik elnyomják

 
Jégkirálynő, jégkirály
Fagyott lelkű jégvilág

Anyák napjára

Tudom, tudom, sikerült elkésnem ezzel is, mint ahogyan majdnem mindennel elkések, de ez nem jelenti azt, hogy ne jönne szívből. Tudod, én vagyok az a személy, aki mindenkinek fejből tudja a születésnapját, viszont ha ajándékozásról van szó, akkor még annak sem tudja, mit adjon, aki a világon a legtöbbet jelenti a számára. Éppen úgy, mint ahogyan neked sem tudtam, mi lenne a legszebb, legkifejezőbb és legegyedibb ajándék ezen a jeles napon.

Jól emlékszem arra a két évvel ezelőtti napra. Az volt az utolsó, hogy felköszönthettelek téged, de ezt akkor még nem tudtam. Már előtte agyaltam azon, vajon mi lenne a legszívhezszólóbb ajándék, de hiába közeledett a nap, semmi sem jutott eszembe. Te annyit mondtál, hogy semmi egyebet nem kérsz, csak gyümölcsöket. Persze, a legidősebb tesó vett is egy pár gyümölcsöt és igyekezett bevonni minket is az ajándékozásba, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Mert ez nem az én ajándékom, ez nem a mi ajándékunk. Apa nagyon is tisztában volt ezzel, teljesen ki volt akadva, hogy nem vesszük ki a részünket a kisebbik bátyámmal az ajándékozásban. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valamit tennem kell, ezért elmentem a boltba és vettem három gyümölcsöt. Azért hármat, mert már útközben kitaláltam, hogy nemcsak gyümölcsöket fogok adni neked. Az eső esett, hűvös volt, én pedig a bolt után leültem egy buszmegállóban. Letámasztottam a biciklimet, aminek a kosarában ott hevert Alma Andris, Kivi Karcsi és Málna Manna. Mivel semmiféle íróeszköz nem volt nálam – a papírról ne is beszéljünk –, ezért a telefonomon kezdtem pötyögni a történetet, amit a gyümölcsökhöz, meg persze hozzád kötöttem. Különleges ajándékot szerettem volna, azon erőlködtem, mi lenne az, amivel le tudnálak venni a lábadról és emiatt észre sem vettem, hogy a megoldás végig az orrom előtt hevert. Hiszen szeretek történeteket alkotni, miért ne alkothatnék egy olyat, amelyben te vagy?

Az eső esett, továbbra is hideg volt, én pedig szakadatlanul püföltem a telefonom képernyőjét az ujjaimmal. Apa közben hívott, hogy mégis merre vagyok, menjek haza. Én csak leráztam egy „majd nemsokára megyek”-kel. Végül, mire befejeztem, elállt az eső is. Úgy tekertem haza, mintha az életem múlna rajta. Betoltam a biciklit a tárolóba, izgatottan vettem ki a gyümölcsöket a kosaramból, majd amikor beértem a nappaliba, te kíváncsian néztél rám a kanapén ülve, én pedig elkezdtem a mesélést. Igyekeztem nem figyelni az arcodat, nehogy könnybe lábadjon a szemem, hanem a gyümölcsökre pillantgattam mesélés közben. Amikor a végére értem, láttam, hogy könnyes szemmel meredsz rám. Ekkor jöttem rá, hogy megannyi agyalás után sikerült a legszebb ajándékkal meglepnem téged. Még akkor is, ha csak gyümölcsöket kértél, jóval többet kaptál. Egy történetet, amelyben főszereplővé váltál és nekem az az őszinte hála az arcodon, amit a mese után láttam, a mindennél is többet ért.

Így telt a mi utolsó közös Anyák napjánk. Most már távol vagy tőlem, egy olyan helyen, ahonnan nem fogsz visszatérni. Ennek ellenére tudom, hogy most éppen mosolyogsz, amiért most is rólad írok és végre nem gyászbeszédet, hanem az utolsó igazi közös kalandunkat foglalom össze neked ajándékképpen az érzéseimmel fűszerezve.

Keringő

          Loccsan a bor, szisszen a szóda, majd mehet az egész húzóra! És mivel ez egy ismétlődő folyamat, mehet minden egyes nap! Sőt, még annál is többször. Aztán, ha este nem jön szemedre az álom, akkor el ne felejtsd az ágyad mellett a bogyókat! Egymás mellett sétálunk el a lépcsőn, te fel, én pedig le. Felteszel néhány semmitmondó kérdést én pedig mindegyikre adok egy semmitmondó választ. Mindig mosolyt erőltetek az arcomra, amikor rád nézek, te is ugyanígy teszel. Így megyünk el egymás mellett nap, mint nap.

          Hallom, ahogyan nyílik az ajtó, majd azt, ahogyan csukódik, majd újra nyílik és zárul. Ez egy fröccs. Azt szoktam számolgatni, vajon egy nap hányszor nyílik és csukódik az ajtó? Az vajon hány fröccsel egyenlő? Aztán kimegyek valamiért, benyitok, te pedig gyorsan becsukod a szekrény ajtaját, majd az orrom előtt húzod le a pohár tartalmát. Délben. Nem szólok semmit, elviszem, amiért kijöttem. Már rég eljöttem onnan, de még mindig mosolygok. Mosolygok, mert megszoktam, hogy ezt kell tennem. Aztán megremeg a szám és ez a mosoly darabokra hullik. Úgy, mint a kialakult képem rólad. Bejössz utánam és úgy csinálsz, mintha nem történt volna semmi, én is úgy csinálok. Némán kiteregetek, te pedig figyeled, aztán nem sokkal később újból nyílik az ajtó, majd csukódik, én pedig eleresztek egy könnycseppet, de mire visszajössz, addigra felszárad.

          Hogy megy a suli? – Jól.

          Mennyi meló van! – Igen, elég sok.

          Holnap hány órád lesz? – Három.

          Várom, hogy elmenj végre és ne kelljen tovább tettetnem, hogy minden rendben. Beülsz a számítógép elé, magadban nevetgélsz, néha közvetíted felém. Kuncogok egy keveset, aztán végre elfogynak a ruhák és eltűnök előled. Felmegyek a szobámba, de nem sírok, csak magamban megszámolom, hányszor voltál kinn. És az egész napunk ebből áll: én számolok, te nem számolsz, beszélünk a semmiről és nevetünk. Bemegyek a szobádba, az ágyad mellett ott van az a kis üvegcse, amiben napról napra kevesebb bogyó van. Összefogdosom, kibontom, meglesem, sóhajtok, visszacsavarom a tetejét, majd visszateszem oda, ahol volt. Kisétálok, és úgy teszek, mintha nem jártam volna a szobádban.

          Este ülsz a fotelben, filmet nézel. Bemegyek, mert el kell intéznem valamit. Felkapcsolom a villanyt, hogy lássak, rád nézek, mert hozzám szólsz. Arcodról ijedtség tükröződik. Félsz, hogy vajon mikor veszem észre azt a boros üveget, ami félig telve áll a földön melletted. Ó, ne aggódj, már észrevettem, de úgy teszek, mintha nem látnám. Megnyugszol, újból a filmre koncentrálsz. Így kerülgetjük a forró kását minden nap. Te titkolod, hogy mit művelsz, én pedig titkolom, hogy tudom. Ezek a titkok pedig szépen lassan kiölik a bizalmat, majd a szeretetet is. Mi pedig szépen lassan úgy állunk egymással szemben, mint két idegen.

Kötöttségek

       Csak feküdni a napsütötte mezőn és nem gondolni semmire, miközben a kék eget bámulom. Ez a vágyam, semmi más. Érezni a szellőt, ahogy simogatja az arcom. Figyelni, ahogyan a tarkaszárnyú lepkék elrepülnek a fejem felett. Csend és nyugalom. Szabadság. Tudod, az az igazi, amikor nem vagy láncra verve, amikor te felelsz magadért, úgy igazán. Erre vágyom, de tudom, ha most hirtelen az ölembe hullana, nem lennék tőle boldog, csak szoronganék a hirtelen jött boldogságtól. Mert az ember így működik. Vágyakozik, megkapja, aztán már nem is olyan jó, mint gondolta. Mindez azért van, mert nem állt még készen, amikor megtörtént. Én sem állok készen. Minden lánc furfangosan van rám téve, nekem kell leaggatnom őket magamról. Nyugtalanná válnék, ha a kedves „gazda” szedné le, ugyanis bármikor visszateheti kénye-kedve szerint, én pedig ugyanúgy nem tudnám, hogyan szabaduljak meg tőlük. Ezért nem tudnék boldog lenni abban a szabadságban.

       Kicsi voltam, amikor láncra vertek, egyre többre és többre. Úgy érték el mindezt, hogy észre se vettem, talán még ők maguk sem tudták, mit is tesznek velem. Éppen ezért nem is haragszom rájuk, csak túl sok a lánc, túl sokfelé húz, és lassan szétszakít. Nem akarok szétszakadni, mert az olyan rossz, tudod. Egész akarok lenni.

       Nagyon sokáig azt hittem, az tesz majd egésszé, ha te majd itt vigyázol rám és a láncaimra, de rájöttem, hogy ez nem így működik. Nem a te feladatod engem egésszé tenni, nem a te feladatot szabaddá tenni engem. Különben csak ücsörögnénk egymás mellett; te etetnél, itatnál, ölelgetnél, én pedig siránkoznék, hogy ne menj el, ha végeztél a gondviselésemmel. Mert te könnyen el tudnál menni, én pedig nem tudnék utánad szaladni és mindezt a láncokra fognám. Valamelyik már a csontomig hatol, olyan régóta rajtam van, csak egészen idáig nem éreztem.

       Megvárod, míg leszedem őket magamról? Kérhetek tőled ennyit? Vagy tudod mit? Nyugodtan indulj el. Nemsokára utolérlek. Csak ne menj olyan gyorsan. Szeretném, ha te lennél az első, akit szabadon megérinthetnék.

Menjünk és maradjunk!

 

Menekülni, menekülni, menekülni!

Folyamatosan ezt szajkóztam, miután lekerült a fekete gyászruha. Mindegy, hogy hová, csak el innen! Nem akarom újra látni, ahogyan ott ülsz a fotelban. Nem akarom hallani, ahogyan óbégatod, hogy „kicsi a konyha”, nem akarom, hogy ott legyél valahol, amikor valójában nem vagy ott. Nem és nem! Éppen ezért úgy döntöttem, ritkábban járok majd haza, hogy biztosan ne találkozzak újból az emlékeddel.

Koncertek? Jöhetnek!

Ottalvás? Hogyne, minden hétvégén!

Külföldi út? Már megvettem a repjegyem, remélem, te is.

Így vártam a tavaszt, az újjászületés időszakát, ahol minden a szivárvány színében pompázik, a bogarak pedig úgy zizegnek, a madarak pedig úgy csicseregnek, hogy nem hallani tőlük a saját gondolatainkat. Épp erre volt szükségem. A zajra, a színekre, az illatokra, millió különböző érintésre, amivel leküzdhetem a hiányod.

Aztán… aztán be lettünk zárva. Nincsenek koncertek, bulik, külföldi utak. Haza kellett mennem. Hogy gyűlöltem! A ház sokkal nagyobbnak tűnt és sokkal csendesebbnek, mint idáig. Én pedig ugyanúgy vártam, hogy elmehessek. De csak nem jött el a pillanat. Abban a világban ragadtam, amit oly nagy hévvel igyekeztem elhagyni. Szembe kellett néznem a gyengeségeimmel, azzal, hogy mennyire hiányzol, mennyire magányos vagyok nélküled. Hogy még mindig látlak, pedig egyáltalán nem akarlak látni. Nem akarom, hogy a hiányod befolyásolja az életem.

Aztán teltek, múltak a hónapok, másképp láttam a dolgokat. Azt gondoltam, talán az élet azért marasztalt otthon, hogy ténylegesen lezárhassak mindent. Mert a menekülés nem megoldás. Aztán már megint nem így gondoltam. Aztán megint így. Úgy szálltam fel egy hullámvasútra, hogy évek óta nem jártam vidámparkban. Egyszer azt hiszem, túlvagyok rajtad, aztán meg újból megjelensz az álmaimban, mintha mi sem történt volna. Néha azon gondolkodom, ki fogja, illetve fogja-e egyáltalán bárki is betölteni azt az űrt, amit hagytál. Lesz-e olyan nap az életemben, hogy nem azon gondolkodok, mennyi mindent vesztettem, hanem azon, hogy mennyi mindenem van?

Mások azt mondják, legyek türelmes, én pedig már képtelen vagyok megülni a seggemen, mert már annyit vártam. Túl sok mindent nem értek, és minél jobban próbálom megérteni, annál jobban nem értem és annál több mindent nem értek. Tehetetlennek érzem magam és elveszettnek. Reménytelennek. Utálom azokat, akik csakúgy kapnak, pedig nem tesznek egyebet, csak elvesznek másoktól. Aztán már nem utálom őket, hanem csak magamat, amiért így gondolkodom.