Tudom, tudom, sikerült
elkésnem ezzel is, mint ahogyan majdnem mindennel elkések, de ez nem jelenti
azt, hogy ne jönne szívből. Tudod, én vagyok az a személy, aki mindenkinek
fejből tudja a születésnapját, viszont ha ajándékozásról van szó, akkor még annak
sem tudja, mit adjon, aki a világon a legtöbbet jelenti a számára. Éppen úgy,
mint ahogyan neked sem tudtam, mi lenne a legszebb, legkifejezőbb és
legegyedibb ajándék ezen a jeles napon.
Jól emlékszem arra a
két évvel ezelőtti napra. Az volt az utolsó, hogy felköszönthettelek téged, de
ezt akkor még nem tudtam. Már előtte agyaltam azon, vajon mi lenne a
legszívhezszólóbb ajándék, de hiába közeledett a nap, semmi sem jutott eszembe.
Te annyit mondtál, hogy semmi egyebet nem kérsz, csak gyümölcsöket. Persze, a
legidősebb tesó vett is egy pár gyümölcsöt és igyekezett bevonni minket is az
ajándékozásba, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Mert ez nem az én ajándékom, ez nem a mi ajándékunk. Apa nagyon is tisztában
volt ezzel, teljesen ki volt akadva, hogy nem vesszük ki a részünket a kisebbik
bátyámmal az ajándékozásban. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valamit tennem
kell, ezért elmentem a boltba és vettem három gyümölcsöt. Azért hármat, mert
már útközben kitaláltam, hogy nemcsak gyümölcsöket fogok adni neked. Az eső
esett, hűvös volt, én pedig a bolt után leültem egy buszmegállóban.
Letámasztottam a biciklimet, aminek a kosarában ott hevert Alma Andris, Kivi
Karcsi és Málna Manna. Mivel semmiféle íróeszköz nem volt nálam – a papírról ne
is beszéljünk –, ezért a telefonomon kezdtem pötyögni a történetet, amit a
gyümölcsökhöz, meg persze hozzád kötöttem. Különleges ajándékot szerettem
volna, azon erőlködtem, mi lenne az, amivel le tudnálak venni a lábadról és
emiatt észre sem vettem, hogy a megoldás végig az orrom előtt hevert. Hiszen
szeretek történeteket alkotni, miért ne alkothatnék egy olyat, amelyben te
vagy?
Az eső esett, továbbra
is hideg volt, én pedig szakadatlanul püföltem a telefonom képernyőjét az
ujjaimmal. Apa közben hívott, hogy mégis merre vagyok, menjek haza. Én csak
leráztam egy „majd nemsokára megyek”-kel. Végül, mire befejeztem, elállt az eső
is. Úgy tekertem haza, mintha az életem múlna rajta. Betoltam a biciklit a
tárolóba, izgatottan vettem ki a gyümölcsöket a kosaramból, majd amikor beértem
a nappaliba, te kíváncsian néztél rám a kanapén ülve, én pedig elkezdtem a
mesélést. Igyekeztem nem figyelni az arcodat, nehogy könnybe lábadjon a szemem,
hanem a gyümölcsökre pillantgattam mesélés közben. Amikor a végére értem,
láttam, hogy könnyes szemmel meredsz rám. Ekkor jöttem rá, hogy megannyi
agyalás után sikerült a legszebb ajándékkal meglepnem téged. Még akkor is, ha
csak gyümölcsöket kértél, jóval többet kaptál. Egy történetet, amelyben
főszereplővé váltál és nekem az az őszinte hála az arcodon, amit a mese után
láttam, a mindennél is többet ért.
Így telt a mi utolsó
közös Anyák napjánk. Most már távol vagy tőlem, egy olyan helyen, ahonnan nem
fogsz visszatérni. Ennek ellenére tudom, hogy most éppen mosolyogsz, amiért
most is rólad írok és végre nem gyászbeszédet, hanem az utolsó igazi közös
kalandunkat foglalom össze neked ajándékképpen az érzéseimmel fűszerezve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése