Annyiminden

 

Amikor elmegyek egy ismeretlen helyre és zavartan motyogok az orrom alá, akkor jövök rá, hogy valójában rég nem vagyok már az a gyermek, aki az anyja szoknyája mögé bújik. Talán, ha megöleltem volna magam akkor, amikor senki más nem tette, nem lenne ilyen nehéz minden egyes alkalom az ismeretlenben. Attól még, mert valamit nem ismerek, nem kellene félnem tőle – bezzeg, amit ismerek és tudom, hogy rossz, na, arra nem fújok, csak lubickolok benne türelmesen. Ilyenkor elképzelem, hogy valami egészen más helyen vagyok és valaki egészen más tart a karjaiban. Sokkal egyszerűbb az elménkkel átírni a dolgokat, mintsem tenni ellenük.

Ha te sem a fejedben élnél állandóan, akkor nem fájna ennyire, amikor arcul csap a valóság. Tényleg magányos vagy, vagy csak egyedül akarsz lenni, hogy azt hidd magadról? Talán te is csak elképzeled, milyen a magány, ezáltal átformálod a valóságot. Nem nehéz benne ragadni az általunk szőtt mesékben, legyenek azok akármilyen jók vagy rosszak. Még a rossz is jobb a semminél – ez lehet a te igazságod, amely szerint a mérlegnek mindig billennie kell valamerre.

Mi az igazságod és mi az enyém? Létezik olyan, hogy a miénk? Vagy ami már egyszer a tiéd, az sosem lehet egészen az enyém is? Minden ember másképp birtokol, hiába van szó ugyanarról. De vajon mi késztet arra, hogy birtokoljunk és miért vágyunk néha arra, hogy birtokoljanak bennünket? Van, akinek az ölelése azt az érzetet kelti, hogy itt van mellettem, van, akié pedig azt, hogy felettem áll. Nem tudom, melyikre vágyom jobban, mindig az adott helyzet dönti el. Ezek is csak annak a kíváncsi gyermeknek a gondolatai, aki már sosem fog többé megszólalni. Eltemettem. Veled együtt. A „veled” mögött nincsen senki, csak az, akit éppen odaképzelek. Talán ezt nevezik magánynak, de nem tudnám megmondani biztosan, hiszen valahol ez egyfajta szabadság, márpedig a szabadság nem egyenlő a magánnyal.

Egymásra hányt mondatok – ez vagyok én, amikor elönt a gondolat, amiből nem tudom, hogyan vezethetném ki magam. Belső monológok egészéből állok csupán, nem számít a minőségük. Az örökös bizonytalanságomtól azonban kiver a víz. A mérleghinta is dől valamerre, de én nem tudok egy irányba hajolni, még akkor sem, ha fizikálisan csak ez az egy opció létezik. Éppen ezért sosem jönnek a szavak a nyelvemre, amelyeket döntéshelyzetben kellene kituszkolni magamból. Nagyot akarok mondani, de nem tudom, hogyan kell, ezért csak a mások által kimondott szavak maradnak nekem. Emiatt irigykedem azokra az ötvenes nőkre és elképzelem, mi lett volna, ha legalább tíz évvel korábban születek. Talán akkor az én igazságom tükröződne vissza az arcodon, nem pedig fordítva.

Amikor minden gondolatomnak jelentőséget tulajdonítok, akkor tudom, hogy egyiknek sincs értelme, csak el akarom velük fedni a határozatlanságomat. Mintha alkotnék valamit, miközben nyúznak, holott ezzel az egésszel csak saját magamat kínzom. Jó lenne, ha nem egyedüli elszenvedője lennék ennek a gondolatnyílnak, amikor eltalál, viszont először mindig csak egy valakit találhat el ez a nyíl. Ha magamat célzom vele, akkor örökösen én maradok az áldozat.

Most, hogy az akkumulátor lemerült, leírom, hogy mennyivel jobb érzés kifújni az évek óta benntartott levegőt.

Ne haragudjak

 

Nos, kedves Te!

Nem igazán tudom, milyen megszólítást írhatnék, semmi sem jut az eszembe. Legalábbis semmi olyan, aminek biztosan örülnél, és ami őszintén hangzana. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy én tényleg szeretnélek szeretni téged. Valahol szeretlek is, csak egész egyszerűen elhiszem azt a sok baromságot, amit hiszek, hogy gondolok rólad.

Ne haragudj, hogy a legnehezebb pillanataidban cserbenhagytalak és inkább fokoztam a fájdalmadat, mintsem hogy véget vetettem volna neki. Csak lesújtó, degradáló címkéket aggattam rád, hogy úgy érezd, megérdemled a büntetést ahelyett, hogy öleltelek volna. Engedtem, hogy mások szeretetére vágyakozz, de nem hagytam, hogy megkapd azt a szeretetet. A legszomorúbb az egészben az, hogy a legkézenfekvőbb helyről nem érkezett a segítség.

Ne haragudj, hogy a szerethetőségedet valamihez kötöttem és nem foglalkoztam a valós igényeiddel. Ha nem értél el valamit, rögtön büntettelek érte, jobban kínoztalak, mint bárki más. Belezavartalak az állandó önsajnálatba és a bűnbakkeresésbe – ami szinte minden helyzetben te voltál. Sosem engedtem, hogy bárminek is tiszta szívből örülj, mindig kétséget kellett, hogy ébresszek benned.

Nekem kellett volna a legnagyobb támogatódnak lennem, ehelyett én váltam a legnagyobb ellenségeddé. Én akadályoztam meg a legtöbbször a boldogságod. Mindig csak arra gondoltam, hogy éljük túl valahogy, ahelyett, hogy éljünk. Otthagytalak abban az erődben, amit még régen építettünk fel, hogy megvédjen téged minden rossztól. Csakhogy ez az erőd már a jótól is megvéd, nem enged be egy árva lelket sem.

Ne haragudj, amiért azért kell félned az elhagyatottságtól, mert én is elhagytalak. Megértem, hogy félsz kapcsolódni, ha egyszer a legnagyobb szövetségesed is ellened fordult. Most azonban úgy döntöttem, hogy megtanulom, hogyan tudnálak szeretni. Minden nappal egyre jobban. Szeretném, hogy olyan csodával tekinthessek rád, mint ahogyan azok az emberek, akiket csak akkor veszel észre, ha más szemével méregeted magad. Ezt az érzést szeretném magamban táplálni én is.

Egy dolgot azonban már most megígérek neked: többé nem kell, hogy a valótlant szeresd mindenáron. Mostantól a szeretet kézzel foghatóvá válik a számodra. Még ha döcögősen is haladunk majd, minden nappal újból közelebb kerülünk egymáshoz. Végül, amikor majd a tükörbe nézünk, az az ember fog visszaköszönni nekünk, akit mindketten mások szemein keresztül látunk.

Szeretettel és odaadással,

Á.

Ne haragudj

 

Kedvesem!

Már nem üzenhetek neked semmi egyebet erről a helyről, hiszen a hangomat sem hallod, bár tudom, sokszor elképzeled, milyen lenne, ha megbeszélnéd velem mindazt, ami végbemegy benned. Azért nem kérhetek bocsánatot, amiért már nem vagyok ott, de mindazért igen, amitől nem védtelek meg, amíg ott voltam.

Ne haragudj, amiért inkább a házimunkával törődtem, nem pedig azzal, hogy megtanítsalak biciklizni, így hát neked kellett ezt megtenned egyedül, mert senki sem volt rá hajlandó. Te sem szóltál senkinek sem, mert ezt tanultad tőlem. Majd megoldom egyedül – ez vált a te mottóddá is, rosszul érezted magad, ha segítséget kellett kérned.

Ne haragudj rám, amiért elvárásokat raktam a nyakadba. Csupán azt szerettem volna, hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Bár, akkoriban még nem ez motivált, hanem inkább az, hogy túlszárnyalj engem és légy a legjobb, ha már én nem lehettem elég senkinek, de még magamnak sem. Ezzel pontosan abba az irányba tereltelek, amerre nem szerettelek volna, mivel nem kezeltem megfelelően a saját feldolgozatlan sérelmeimet.

Arra tanítottalak, hogy tarts ki az elveid mellett a végsőkig – még akkor is, ha azok igazából már nem is szolgálják a javadat. Én még akkor is ezeket a fene elveket szolgáltam, amikor már rég másról kellett volna szóljon minden. Úgy veszem észre, hogy neked sikerült erre rájönnöd, csak még időre van szükséged, hogy mindent át tudj gondolni.

Ha hiszel valamiben, ha mélyen legbelül tudod és érzed, hogy azt kell tenned, az lesz a te utad, akkor úgysem fog semmi sem eltántorítani. Most már én is tudom. Köszönöm neked, hogy erre megtanítottál így utólag is! Ismerlek elég jól, de ezt te is tudod. Azt látom, hogy bármennyire is sokszor saját magad szabotálod, mégis ott bent tudod te is, hogy mit szeretnél – és azt is, hogy hogyan fogod elérni azt.

Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak, és amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, akkor ölelés helyett csak hidegen odamondtam egy-két mondatot. Én annyira szerettelek volna megölelni a szavak helyett, de a saját fel nem dolgozott traumáim és tapasztalataim utat törtek maguknak és nem hagyták, hogy így tegyek. Tudom, már nem haragszol érte és sosem haragudtál rám eléggé, de most mondom neked, hogy véletlenül se bagatellizáld el ezt az egészet! Ne nézd le magad, mert ugyanolyan értékes vagy, mint bárki más és megérdemled, hogy megöleljenek, amikor szükséged van rá, ezt ne vond meg magadtól! Nem kell erősnek mutatnod magad minden helyzetben, mert valamikor ahhoz kell erő, hogy kimondd, mire van szükséged. Én ezt sosem tudtam megtenni igazán, ennek pedig az lett az ára, hogy már nem lehetek ott veled.

Szeretném, hogy tudd, szerettelek téged még akkor is, amikor ez nem úgy tűnt. Tudom, mára már rájöttél erre, de jó ötletnek gondoltam ezt megerősíteni ebben a levélben is.

Tudod, mi a dolgod és te ismered a legjobban saját magad. Éppen ezért kérj bocsánatot te is attól a lélektől, mint ahogyan én tettem az imént.

A legnagyobb szeretettel, puszival és öleléssel,

A.

Miről beszélek, amikor öngyűlöletről beszélek

 

Kezdjük azzal, hogy van egy test, amiben van egy lélek. Ez a kettő nagyon szeretne kapcsolódni, de bizonyos gondolatok és érzések megakadályozzák ezt az összhangot. Amikor a deperszonalizáció tűnik az egyetlen mentsvárnak, hogy külső szemmel is szemlélhesd magad. Amikor ebben az állapotban vagyok, akkor látom, hogy ki is vagyok és egyszerűen nem értem az ellenem irányuló utálatot. Csak egy egyszerű embert látok, aki ugyanúgy megérdemelné a szeretetet, mint bárki más, mégis a legnagyobb ellenségem a világon az én magam vagyok.

Büntetni magamat nem egyszerű, mivel a vélt hibának megfelelő büntetést kell kiszabni. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megvonom magamtól az ételt vagy a szeretetet. Nem kell látványos adagokra gondolni, csak mondjuk fél napra, amíg egy falatot sem kapok be, vagy nagy ritkán egy egész huszonnégy órára. A lényeg az, hogy addig éhezzek, amíg már nem bírom, vagy éppen nem kívánom az ételt. Az utóbbi azért jobb, mert még ad plusz időt a kínból, amit el kell viselnem. Nem öröm ez nekem, de sajnos úgy hiszem, ebből fogok tanulni.

A következő büntetés az a szexualitás és a mások szeretetének megtagadása. Itt a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet alkalmazom, ugyanis azzal büntetem magam, hogy a vágyakozást megengedem, azonban elveszem magamtól a lehetőséget a „jutalmam” bezsebelésére, mivel címkékkel látom el magam. Önző, éretlen, gyerekes, nem túl szép, mentálisan beteg, gyenge, túlérzékeny, álmodozó, túlpörgött, nyámnyila. Ez így azért jobb megoldás, mert ezáltal súrolom az őrület határát, elvégre engedem magamnak a vágyat, azonban, ha akadna is lehetőségem, addigra már rég elriasztom magamat tőle. Meg persze a másikat is, mert be akarom bizonyítani neki, hogy miért nem érdemes kezdenie velem.

Egyik lehetséges büntetés az is, hogy engedem, hogy beszéljek – de sose arról, amiről valójában kellene. Ha mégis megteszem, akkor a bűntudatba rugdalom magam, megkérdőjelezem azt, hogy biztosan jó emberrel osztottam-e meg, amit akartam és így inkább nem hagyom nyugton a lelkemet.

Az öngyűlölet pontosan az a fajta kínzó, akit te magad engedsz hatalomra, és ha megengeded neki, akkor nehezen szabadulsz tőle. Minden egyes módszerét ki kell ismerned ahhoz, hogy elkergethesd őt a trónodról. Azt akarja, hogy azonosítsd magaddal, hogy aztán még jobban gyűlöld magad – már csak azért is, mert így érzel magad iránt. Egy ördögi kör veszi kezdetét, amiből kihátrálni nem könnyű, ugyanis, ha benne ragadsz, akkor te magad válsz majd azzá a kínzóvá, akitől mindig is óva intettek.

Amiért érdemes

Szuper, hogy ennyire látni akartál, de szeretném a tudtodra adni, hogy ma kifejezetten hisztis vagyok. Nem csak ma, hanem mindennap. Mindig jön valami apróság, amit rosszul kezelek, aztán láss csodát, hisztizek egész álló nap, úgyhogy, ha le akarsz lépni, nem veszem rossz néven. Sőt, nem is bánnám, lehet, jobban járnál, hiszen ki akarna egész nap egy Hiszti Kriszti társaságában lenni?

Ó, szóval maradsz. Te tudod. Végül is, legalább képet kaptál arról, hogy mi az, amit vállalsz. De te vállaltad be, úgyhogy ez a te felelősséged, elvégre én szóltam előre. Később sem hibáztathatsz, ha majd kiakasztalak. Látod? Most is mit csinálok? Máris bűnbakká teszlek, holott nyilván az én hibám, ha nem érzed magad jól velem, mert idegesítelek. Többek között ez is a baj velem, nem bírom a kritikát.

Szólj rám, ha sokat beszélek, mert baromi idegtépő, amikor az egyik csak mondja, mondja, ezáltal pedig nem tud szóhoz jutni a másik, szóval kérlek, vágj a szavamba, ha úgy érzed, sok vagyok, mert én nem veszem észre. Túl sokat beszélek, tudom, csak azt nem értem, hogy te miért mosolyogsz ezen, amikor ki kellene akadnod, hiszen most sem érdeklődöm felőled, hanem magamról beszélek, hogy milyen rohadtul elviselhetetlen vagyok rövid-, illetve hosszútávon. Miért mosolyogsz ezen úgy, mintha valami stand-upot hallgatnál?

Nekem aztán mindig produkálnom kell valamivel magamat, nem bírom ki, ha nem lehetek a középpontban. Múltkor is például azon visított az egész társaság, hogy elmeséltem, hogy fél életemben azt hittem, hogy a HÉV az hajó. Érted, HAJÓ! Fogtam a fejemet, hogy milyen buta vagyok, de azért elmeséltem mindenkinek, hogy aztán jót nevessenek rajtam és megint rólam szóljon minden. Nem is értem egyáltalán, hogy miért nem tudom befogni a számat. Meg is értem, ha ezek után nem is szeretnél többet találkozni, hiszen ki akarna egy ilyen buta, egocentrikus, nevetséges, gyerekes emberrel időt tölteni?

Igen, igen, tudom, a kezem jéghideg, mert dohányzom. Nem is értem, minek fogtad meg. Ne, ne engedd el, elvégre a tied jó meleg! Vagyis… akarom mondani… ha szeretnéd, hogy holnap leamputálják a kezedet, akkor fogd csak nyugodtan az enyémet, de jelzem, hogy ezt a kezet semmi és senki nem tudja felmelegíteni. Minden végtagom hideg, hála a rossz vérkeringésnek, hála a dohányzásnak. Aztán, hogy valami rosszabbat mondjak: inni is szoktam és egyelőre nem találkoztam még azzal a Mérték nevű fickóval, akit minden buliban annyit emlegetnek. Ja, és még a humorom is szar.

Nem untad még meg? Mit, hát mit? Engem és a sok badarságot, amit itt összehordok. Itt vagy te, én pedig végig csak magammal foglalkozom, alázom magamat, ahogyan csak tudom. Ennyire nincs önbizalmam, hiszen miért kellene, hogy legyen? Te jó ég! Biztos nárcisztikus vagyok! Na, még egy ok, amiért el kell menned innen és minél nagyobb távolságot kell tőlem tartanod. Miért jössz közelebb még így is, hogy ezt kimondtam? Hiszen most mondtam el! Nárcisztikus vagyok.

Mindez, amit itt most felsoroltam az az, amiért nem érdemes mellettem maradni, elvégre csak kiszipolyozom az emberből azt a maradék életerőt is. Ellenben te gyakorlatilag hozzám bújsz. Nem értelek. Mi az, hogy nem hagyom, hogy mások úgy lássanak, amilyen valójában vagyok? Miféle badarság ez? Mindenki így lát engem, én csak előre közvetítek, hogy tudják, mire számítsanak, hogy ne lepjen meg, ha egyszer majd úgy döntenek, hogy lelépnek. Mit értesz az alatt, hogy a szemem nem azt tükrözi, amit a szavaim? Honnét veszed, hogy a gondolataim becsapnak engem? Alapból azt se értem, hogy miért maradtál itt velem, más már rég lelépett ilyenkor, te meg még fogod a kezem és az arcomat fürkészed, ami, megjegyzem, zavarba hoz.

Még mindig fogod a kezem. Nem fogom megérteni, de mindegy, azt hiszem nem sikerült elérnem, hogy ne kedvelj, mondhatok bármit, ugye? Úgy tűnik, te átlátsz a szitán és nem akarsz felszívódni. Hát jól van, nem bánom, akkor maradj csak, de szorítsd meg jól a kezem, hogy végre felmelegedjen, és ne fagyjon vissza soha többé!

Szerepjátékok

 

Remegő kezekkel nyúlok a korsó sörömhöz, miközben az arcodat nézem. Te a társaság másik végében ülsz, nevetsz, jól érzed magad, én pedig belül azon ügyködöm, hogyan ne vegyek tudomást arról, hogy mennyire zavar a jelenléted. Így hát mielőtt még a számhoz emelném a korsót, inkább észrevétlen visszahelyezem az asztalra és felnevetek azon az ócska poénon, amit valaki az imént elsütött. Mindenki felszabadultan nevet, engem kivéve, ugyanis másnak itt nincs takargatnivalója rajtam kívül. Talán nem is te vagy az, akinek a jelenléte zavaró, hanem nekem nem kellene itt lennem. Lehúzom a maradék sörömet, majd amikor halkan elköszönök a hozzám legközelebb ülőtől és felállok az asztaltól, igyekszem úgy elsétálni, hogy a lábremegésem se legyen látványos. Miután kiérek a kocsmából, akkor jövök rá, hogy amit én érzek, az mások számára teljességgel láthatatlan. Kifújom az órák óta benn tartott levegőt és előkapok egy szál cigarettát. Ezer éve nem gyújtottam rá és most sem azért teszem, mert hiszek abban, hogy ez a szál megnyugtat. Inkább csak az emlékek íze érdekel, mert minden egyes slukkban megbújik az az időszak, amikor nem izgultam azon, hogy tartozom-e közétek. Amikor nem éreztem magamat kívülállónak vagy hibásnak, sem egy nagyra nőtt gyereknek vagy éppen túl öregnek. Amikor minden szavam és tettem azt tükrözte, hogy egyenrangú vagyok mindenkivel. Ennek következtében azt hittem, bármit megtehetek – de a bármiből időközben semmi lett.

Azt mondják, az idő segít majd előre, de én nem tudok várni. Feszélyez a tudat, hogy nem tudom kezelni azt, ami körbevesz. Hogy nap mint nap beférkőzik a tudatomba az a gondolat, hogy vajon jó ember vagyok-e. Aztán újra ott tartok, hogy ez úgysem számít, ezért előkapom a telefonomat a zsebemből és inkább lebeszélek valaki olyannal egy találkozót, aki nem ismer, és akivel nem is akarok találkozni. Kerülni akarom azokat, akiknek hiányzom, és akik nekem is hiányoznak.

Miért van az, hogy valaki túl idős, valaki pedig túl fiatal? És miért van az, hogy én a kettő között vagyok? Valakinek az anyja vagyok, neked pedig a gyermeked voltam, aki az óvodáskori rajzait mutogatta vigyorogva, maszatos szájjal. Ami másoknak elég, az nekem túl kevés, nem bírom ki, hogy ne legyek egy kicsit túl sok. Nem bírom a köztes állapotot, ezért inkább lökök a mérlegen, pedig a szavaimmal törekszem az egyensúlyra, még akkor is, ha nem létezik. Miután elhagyom a kocsmát, már újra édesanyaként tündöklök, hiszen amikor megcsörren a telefonom, más hangszínen veszem fel. Nem akartam gyereket, mégis nekem van a legtöbb. Aztán, amikor mégiscsak megtanulnak egyedül dönteni, máris hiányozni kezdenek. Nem tudom eldönteni, hogy ők vagy csak a megszokott szerep hiányzik.

Nem szűnik a remegés, menetközben folyamatosan attól félek, hogy megbotlok a saját lábamban és elesek. Eszembe jut a gyermekkorom, amit most élek és hirtelen sóvárogni kezdek azért a törődésért, amiért akkoriban nem. Amiről azt gondoltam, hogy nem jár nekem és most, amikor már vágyom rá, úgy érzem, nem kaphatom meg senkitől sem. Vagy azért, mert valaki édesanyja vagyok, vagy pedig azért, mert valaki olyan szemében vagyok gyerek, aki nem akar gyereket nevelni.

A remegés a testemben – azok az érzések, amelyek gondolatok formájában nem tudnak érvényesülni. Amelyek kettéosztanak engem egy anyára és egy gyermekre. A remegés az, ami miatt az érzelmeim nem egyebek csokorba szedett, értelmetlen mondatoknál. Te pedig vígan iszod a hatodik korsó sörödet, én pedig örülök neki. Bárcsak időben is ott tartanék, hogy valóban örülni tudjak ennek. Leülök a legközelebbi padra és megvárom, amíg a testem összekapcsolódik az elmémmel, hogy végre rájöjjek, hogy a megnyugvást, amit tőled reméltem, igazából sosem tőled vártam. Mégis, amikor ráeszmélek minderre, akkor sem hiszem el, hogy valóban létezik valahol valaki, akitől feltétel nélkül megkaphatom azt a törődést, amire mindvégig szükségem volt, csak sosem mertem igazán vágyni rá.

Más szemmel

 

Egymásban keressük önmagunkat, azt az énünket, amelyiket egykor kinn hagytunk az utcán. Abban a pillanatban, ahogy a testünk egymáshoz ér, létrejön az a valóság, amelyikben mindketten létezünk. Annyiszor ismételjük meg ezt a valóságot, ahányszor csak akarjuk, de tartóssá sohasem válik. Amikor szétválunk, akkor jövünk rá arra, hogy igazából mennyire törékenyek vagyunk, hogy valójában egymás ölelése helyett mindvégig egymás mögé bújtunk. Így hát kimászom mellőled és elindulok.

Szeretek egyedül sétálni az utcán, mert abban reménykedem, hogy szembejön velem az az énem és végre a saját szemembe tudok nézni. Elfogadni mindazt, aki vagyok és összeolvadni az elhagyott énemmel. Együtt akarok élni magammal, hogy ezután együtt tudjak élni veled. Végre tudom, hogy mire vágyom, végre tudom, hogy kire várok.

Lassan eresztenek el a szavaid, megpihennek a vállamon. Tudatosítják bennem azt a változást, amit te okoztál. Egy ideig küzdök ellenük, mert nem akarom elfogadni a valóságod, azonban rájövök, hogy élvezem. Élvezem, hogy a szavaid velem maradtak és irányt mutatnak nekem. Tetszik a valóságod és szeretném, ha neked is tetszene az enyém. Viszont a távolság hatalmasra nyúlik, nem marad semmi sem belőled, csak szavak.

A tekintetem belefúrom a szívedbe, te pedig nem ellenkezel, hagyod, hogy kiássam belőled azt a temérdek mindenséget, amit elrejtesz még magad elől is. Mennyivel egyszerűbb másnak elmondani, mi játszódik le bennünk, mint saját magunknak. Szembesülni a valóságunkkal más által. Találkozni az utcán hagyott énünkkel a másik szemein keresztül. Egymásba fonódunk. Ajkad a fülemnél, karjaim a derekad körül. Egymásban vagyunk. Végre nem a másik mögött létezünk. Bárcsak így maradhatna ez addig, amíg szükségünk van rá, de jóval hamarabb véget ér a kelleténél. Később már csak esetlenül bukdácsolok melletted, miközben tekinteteddel megpróbálsz belém látni, de én nem kereslek többé, félek tőled.

Nem akarok félni tőled. Nem akarok félni senkitől. Keresem a kapcsolót, amivel másokhoz köthetem magam, de amikor megtalálom, akkor se nyomom meg. Elsétálok és várom, hogy majd te vagy valaki más megnyomja. A félelem fáj, a fájdalom fél. Mikor tudunk úgy egymás szemébe nézni, hogy ne keressük önmagunkat?