Álomfiú

Láttam ma egy szőke, göndör fürtös fiút az utcán.

Tengerkék szeme volt, rögtön beleszerettem.

Ő rám se nézett, de szépen mosolyogva sétált.

Azt hiszem, szerelmes vagyok.

Láttam tegnap egy barna fürtös fiút az utcán.

Gesztenyebarna szeme volt, rögtön beleszerettem.

Rám nézett, összemosolyogtunk, majd ment is tovább.

Azt hiszem, szerelmes vagyok.

Láttam tegnapelőtt egy fekete fürtös fiút az utcán.

Sötétzöld szeme volt, rögtön beleszerettem.

Beszédbe elegyedtünk, ketten sétáltunk tovább.

Azt hiszem, szerelmes vagyok.

Láttam két nappal ezelőtt egy vörös fürtös fiút az utcán.

Vérvörös szeme volt, rögtön beleszerettem.

Megállt előttem és randevúra hívott, én pedig igent mondtam rá.

Azt hiszem, szerelmes vagyok.

Három nappal ezelőtt senkit sem láttam az utcán.

Láthatatlan képzelgés volt csupán, hogy egyszer,

Talán egyszer majd találkozok valakivel az utcán,

Akibe szerelmes lehetek.

Magá(r)ny

Állok a tömegben egyes-egyedül,

Beszélek, de a hangom nem jut el hozzátok.

Csak egyvalaki hallja meg:

A hátam mögött nyújtózkodó árnyék,

Ami egyre hosszabb és hosszabb lesz.

Igyekszem én szavakat kiadni magamból,

De már más nyelvet beszélünk,

Már nem értetek meg.

Ne aggódjatok,

Én se magamat.

Csak az árnyékom ért meg.

Lassan én leszek Ő.

Vagy inkább ő lesz Én.

Testemet, lelkemet áthatja a mélyről jövő sötétség

És én nem tudok mit kezdeni vele.

Szorít magához, erőmet elveszi, egyre gyengébb leszek.

De Te, kedves Árnyék, megmaradtál erősnek.

Lekapcsolódnak a lámpák,

Az ajtókat is mindenki jól bezárja,

Véletlenül se tudjon senki se ajtót nyitni nekem,

Ha esetleg keresnék valakit.

Elvesztem a saját magányomban.

A szívem kicsiny ajtaja elé ledob egy hatalmas követ az Árnyék.

Azt mondja „jó lesz ez itt”.

Bólintok, mást már úgy se tehetek.

Jó nekem így.

Jó nekem Így…

Mezítelen

Látok egy sápadt testet az előszobában.

Mozdulatlanul fekszik, szemhéja csukva.

Szomorkásan felé hajolok, és órákon keresztül bámulom Őt.

Őt, aki igazából én vagyok.

Nem fedi semmiféle textília, csupasz bőre ott hever előttem.

Felnevetek.

Ki gondolta volna, hogy így végzem?

Ami egykor fájdalom volt, ma már megszokássá vált.

Az előszoba hirtelen emberekkel lesz tele.

A Csend Zajjá alakul.

Arc nélküli emberek kiabálnak, és mégis némán nézik a testet, nézik Őt, néznek Engem.

Hirtelen kinyitom a szemem.

Nem mozdulok, nem tudok megmozdulni.

Megpillantom saját magam, ahogyan bámulom a testet.

Eltűnik az arcom és artikulálatlan üvöltésbe kezdek én is, mint mindenki más.

A tekintetem a kezemre siklik.

Halványodni kezd.

Minden homályos és a korábbi hangazavar már alig-alig hallatszik.

Eltűnök.

És velem együtt minden más is eltűnik.

Napi háromszori étkezés

Reggelire csodálatot ettem napindítóként.
Színes világ tárult elém, amikor kiléptem az ajtón.
Te karon ragadtál és elindultál velem a nagyvilágba.
Együtt vágtunk neki a kalandnak.
Hihetetlen, hogy lejöttél hozzám a magasból és lenn is maradtál, pedig igen sokan mentek volna fel hozzád.
Ebédre levesként gyönyörűséget szürcsöltem, majd főfogásnak megkóstoltam a szerelmet.
Gyönyörűséges szerelem.
Ez az, ami minket jellemez.
Sugárzik rólunk a boldogság, amióta leszálltál mellém.
Mindenki irigykedve néz utánunk az utcán.
Átölellek kedvesen, te pedig magadhoz szorítasz, mint ahogy mindig.
Vacsorára pedig lenyelem a valóságot.
...
Magamat ölelgetem, hogy felolvasszam megfagyott szívemet, amit te sosem olvasztottál fel szereteteddel.
Kilépek az ajtón, a színes világba toppanok, ahol csak én vagyok szürke.
Karon ragadlak, de te kitéped karjaidat az enyéim közül.
Megértem, nem akarsz te is színtelen lenni.
Inkább átkarolod azt, aki színpompás.
Az ő szíve forr, mint a nyár.
Átölelem magam.
Nagyot nyelek.
És várom, hogy reggel újra belépjek abba a világba, ahol Te vagy.

Csillagok nélkül

Csillagok fényéből kortyolva
Léptem be a Holdudvarba,
Hol örvényben kavarogva
Hulltam bele ölelésedbe.
Összegabalyodtunk.
Egy olyan gubanc keletkezett,
Mit szétszedni egyszerűen nem lehetett.
Fájdalmas csomó, mi az idő múlásával eltünedezett - belőled.
Kavics pattan, csók csattan, halk suttogás morajlik a csendes éjben némi sóhajjal fűszerezve.
Szép csendesen elengedsz, én viszont újra átkarollak, majd amikor én engedlek, te húzódsz közelebb hozzám.
Így megy ez perceken keresztül.
És így megy ez bennem hónapok óta.
Örvényben kavargás, csók csattanás, kavics pattanás, puha lehelet, csillaghullás.
Te és én, aztán egyre inkább csak én kortyolom tovább a csillagokat.
Úszom könnyáztatta medencémben, míg te az óceán vizét szeled át Érte.
Kilépek a kapun, de nem látlak,
Csak a kis kavicsokat látom magam előtt, akik már nem pattognak.
Mennyi mindent tudnának mesélni arról az éjszakáról.
Sóhaj követ sóhajt - ez sajnos nem olyan, mint akkor volt.
Kereslek Téged, de nem talállak.
Csak Mellette látlak.
Felnézek az égboltra, de egy csillag sem ragyog.
Már mindet megittam egyedül, Nélküled.

Elegem van

Elegem van abból, hogy azt gondolják az emberek,

Hogy a saját problémájuk a legnagyobb, másoké nagyobb nem lehet.

Elegem van abból, hogy mindig azt mondják, gyerekes vagyok,

Mert ha tizenhárom évesen pornót nézek az már érett dolog.

Elegem van abból, hogy mindenki így meg úgy megmondja,

De belül összenyomja a saját meg nem oldott gondja.

Elegem van abból, hogy a segítőkész emberek

A kihasználtságtól már a földön sírva fetrengenek.

Elegem van abból, hogy ha valakibe szerelmes leszek,

Nem merem elmondani, mert tudom, úgy is pofára esek.

Elegem van abból, hogy azt mondják, a jó dolgok váratlanul jönnek,

Ettől a mondattól sajnos, csak még jobban várom őket.

Elegem van abból, hogy az önző emberek,

Másokon keresztül gázolva zsebelik be, amit lehet.

Elegem van abból, hogy valakinek van egy oldala, mi szerethető,

De nem mutatja senkinek, azért, mert ettől túl sebezhető.

Elegem van abból, hogy van előítélet,

Ami sajnos fontosabb, mint egy emberi élet.

Elegem van abból, hogy vannak kamu barátok,

Kik téged tönkretesznek, eldobnak – ettől mindjárt hányok.

Elegem van abból, hogy fontosabb a látszat,

Mint hogy megmutasd, mi ért téged: öröm vagy bánat.

Elegem van abból, hogy a megalázkodás divat,

És hogy egyre többen választják maguknak ezt az utat.

Elegem van abból, hogy a hülye mondja meg, mi legyen,

A másik meg csak legyint, hogy rendben van, ez így remek.

Elegem van abból, hogy csak a hibát látom,

Öngyűlölet a társam, a boldogság csak álom.

Elegem van abból, hogy hagytam, átvágják a fejem,

Egy álszent, hazug játékban kiszúrjanak velem.

Elegem van abból, hogy elegem van mindenből,

S ki tudja, hogy az emberek változnak-e innentől?

Elegem van abból, hogy én én vagyok,

Elegem van abból, hogy én önmagam vagyok!

Szösszenet

Itt ülök a széken egyedül és rád nézek éppen.

Mintha meg sem történt volna, már elveszett minden.

Emlékeink már megsárgultak, tán meg sem történt az, ami akkor meghatározta az életünket.