Mezítelen

Látok egy sápadt testet az előszobában.

Mozdulatlanul fekszik, szemhéja csukva.

Szomorkásan felé hajolok, és órákon keresztül bámulom Őt.

Őt, aki igazából én vagyok.

Nem fedi semmiféle textília, csupasz bőre ott hever előttem.

Felnevetek.

Ki gondolta volna, hogy így végzem?

Ami egykor fájdalom volt, ma már megszokássá vált.

Az előszoba hirtelen emberekkel lesz tele.

A Csend Zajjá alakul.

Arc nélküli emberek kiabálnak, és mégis némán nézik a testet, nézik Őt, néznek Engem.

Hirtelen kinyitom a szemem.

Nem mozdulok, nem tudok megmozdulni.

Megpillantom saját magam, ahogyan bámulom a testet.

Eltűnik az arcom és artikulálatlan üvöltésbe kezdek én is, mint mindenki más.

A tekintetem a kezemre siklik.

Halványodni kezd.

Minden homályos és a korábbi hangazavar már alig-alig hallatszik.

Eltűnök.

És velem együtt minden más is eltűnik.