Jégkirálynő,
jégkirály
Mindkettejük
szíve fáj
Fagyasztják
a dolgokat
Temetik
a gondokat
Szívüket
is fagyasztják
Érzéseik
elnyomják
Jégkirálynő,
jégkirály
Fagyott
lelkű jégvilág
Jégkirálynő,
jégkirály
Mindkettejük
szíve fáj
Fagyasztják
a dolgokat
Temetik
a gondokat
Szívüket
is fagyasztják
Érzéseik
elnyomják
Jégkirálynő,
jégkirály
Fagyott
lelkű jégvilág
Tudom, tudom, sikerült
elkésnem ezzel is, mint ahogyan majdnem mindennel elkések, de ez nem jelenti
azt, hogy ne jönne szívből. Tudod, én vagyok az a személy, aki mindenkinek
fejből tudja a születésnapját, viszont ha ajándékozásról van szó, akkor még annak
sem tudja, mit adjon, aki a világon a legtöbbet jelenti a számára. Éppen úgy,
mint ahogyan neked sem tudtam, mi lenne a legszebb, legkifejezőbb és
legegyedibb ajándék ezen a jeles napon.
Jól emlékszem arra a
két évvel ezelőtti napra. Az volt az utolsó, hogy felköszönthettelek téged, de
ezt akkor még nem tudtam. Már előtte agyaltam azon, vajon mi lenne a
legszívhezszólóbb ajándék, de hiába közeledett a nap, semmi sem jutott eszembe.
Te annyit mondtál, hogy semmi egyebet nem kérsz, csak gyümölcsöket. Persze, a
legidősebb tesó vett is egy pár gyümölcsöt és igyekezett bevonni minket is az
ajándékozásba, tudtam, hogy ez így nem lesz jó. Mert ez nem az én ajándékom, ez nem a mi ajándékunk. Apa nagyon is tisztában
volt ezzel, teljesen ki volt akadva, hogy nem vesszük ki a részünket a kisebbik
bátyámmal az ajándékozásban. Tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy valamit tennem
kell, ezért elmentem a boltba és vettem három gyümölcsöt. Azért hármat, mert
már útközben kitaláltam, hogy nemcsak gyümölcsöket fogok adni neked. Az eső
esett, hűvös volt, én pedig a bolt után leültem egy buszmegállóban.
Letámasztottam a biciklimet, aminek a kosarában ott hevert Alma Andris, Kivi
Karcsi és Málna Manna. Mivel semmiféle íróeszköz nem volt nálam – a papírról ne
is beszéljünk –, ezért a telefonomon kezdtem pötyögni a történetet, amit a
gyümölcsökhöz, meg persze hozzád kötöttem. Különleges ajándékot szerettem
volna, azon erőlködtem, mi lenne az, amivel le tudnálak venni a lábadról és
emiatt észre sem vettem, hogy a megoldás végig az orrom előtt hevert. Hiszen
szeretek történeteket alkotni, miért ne alkothatnék egy olyat, amelyben te
vagy?
Az eső esett, továbbra
is hideg volt, én pedig szakadatlanul püföltem a telefonom képernyőjét az
ujjaimmal. Apa közben hívott, hogy mégis merre vagyok, menjek haza. Én csak
leráztam egy „majd nemsokára megyek”-kel. Végül, mire befejeztem, elállt az eső
is. Úgy tekertem haza, mintha az életem múlna rajta. Betoltam a biciklit a
tárolóba, izgatottan vettem ki a gyümölcsöket a kosaramból, majd amikor beértem
a nappaliba, te kíváncsian néztél rám a kanapén ülve, én pedig elkezdtem a
mesélést. Igyekeztem nem figyelni az arcodat, nehogy könnybe lábadjon a szemem,
hanem a gyümölcsökre pillantgattam mesélés közben. Amikor a végére értem,
láttam, hogy könnyes szemmel meredsz rám. Ekkor jöttem rá, hogy megannyi
agyalás után sikerült a legszebb ajándékkal meglepnem téged. Még akkor is, ha
csak gyümölcsöket kértél, jóval többet kaptál. Egy történetet, amelyben
főszereplővé váltál és nekem az az őszinte hála az arcodon, amit a mese után
láttam, a mindennél is többet ért.
Így telt a mi utolsó
közös Anyák napjánk. Most már távol vagy tőlem, egy olyan helyen, ahonnan nem
fogsz visszatérni. Ennek ellenére tudom, hogy most éppen mosolyogsz, amiért
most is rólad írok és végre nem gyászbeszédet, hanem az utolsó igazi közös
kalandunkat foglalom össze neked ajándékképpen az érzéseimmel fűszerezve.
Loccsan a bor, szisszen a szóda, majd mehet az egész
húzóra! És mivel ez egy ismétlődő folyamat, mehet minden egyes nap! Sőt, még
annál is többször. Aztán, ha este nem jön szemedre az álom, akkor el ne
felejtsd az ágyad mellett a bogyókat! Egymás mellett sétálunk el a lépcsőn, te
fel, én pedig le. Felteszel néhány semmitmondó kérdést én pedig mindegyikre
adok egy semmitmondó választ. Mindig mosolyt erőltetek az arcomra, amikor rád
nézek, te is ugyanígy teszel. Így megyünk el egymás mellett nap, mint nap.
Hallom, ahogyan nyílik az ajtó, majd azt, ahogyan csukódik,
majd újra nyílik és zárul. Ez egy fröccs. Azt szoktam számolgatni, vajon egy
nap hányszor nyílik és csukódik az ajtó? Az vajon hány fröccsel egyenlő? Aztán kimegyek valamiért, benyitok, te pedig gyorsan becsukod a szekrény ajtaját,
majd az orrom előtt húzod le a pohár tartalmát. Délben. Nem szólok semmit,
elviszem, amiért kijöttem. Már rég eljöttem onnan, de még mindig mosolygok.
Mosolygok, mert megszoktam, hogy ezt kell tennem. Aztán megremeg a szám és ez a
mosoly darabokra hullik. Úgy, mint a kialakult képem rólad. Bejössz utánam és
úgy csinálsz, mintha nem történt volna semmi, én is úgy csinálok. Némán
kiteregetek, te pedig figyeled, aztán nem sokkal később újból nyílik az ajtó,
majd csukódik, én pedig eleresztek egy könnycseppet, de mire visszajössz,
addigra felszárad.
Hogy megy a suli? –
Jól.
Mennyi meló van! –
Igen, elég sok.
Holnap hány órád
lesz? – Három.
Várom, hogy elmenj végre és ne kelljen tovább tettetnem,
hogy minden rendben. Beülsz a számítógép elé, magadban nevetgélsz, néha
közvetíted felém. Kuncogok egy keveset, aztán végre elfogynak a ruhák és
eltűnök előled. Felmegyek a szobámba, de nem sírok, csak magamban megszámolom,
hányszor voltál kinn. És az egész napunk ebből áll: én számolok, te nem
számolsz, beszélünk a semmiről és nevetünk. Bemegyek a szobádba, az ágyad
mellett ott van az a kis üvegcse, amiben napról napra kevesebb bogyó van.
Összefogdosom, kibontom, meglesem, sóhajtok, visszacsavarom a tetejét, majd
visszateszem oda, ahol volt. Kisétálok, és úgy teszek, mintha nem jártam volna
a szobádban.
Este ülsz a fotelben, filmet nézel. Bemegyek, mert el kell
intéznem valamit. Felkapcsolom a villanyt, hogy lássak, rád nézek, mert hozzám
szólsz. Arcodról ijedtség tükröződik. Félsz, hogy vajon mikor veszem észre azt
a boros üveget, ami félig telve áll a földön melletted. Ó, ne aggódj, már
észrevettem, de úgy teszek, mintha nem látnám. Megnyugszol, újból a filmre
koncentrálsz. Így kerülgetjük a forró kását minden nap. Te titkolod, hogy mit
művelsz, én pedig titkolom, hogy tudom. Ezek a titkok pedig szépen lassan
kiölik a bizalmat, majd a szeretetet is. Mi pedig szépen lassan úgy állunk
egymással szemben, mint két idegen.
Csak feküdni a napsütötte mezőn és nem gondolni semmire,
miközben a kék eget bámulom. Ez a vágyam, semmi más. Érezni a szellőt, ahogy
simogatja az arcom. Figyelni, ahogyan a tarkaszárnyú lepkék elrepülnek a fejem
felett. Csend és nyugalom. Szabadság. Tudod, az az igazi, amikor nem vagy
láncra verve, amikor te felelsz magadért, úgy igazán. Erre vágyom, de tudom, ha
most hirtelen az ölembe hullana, nem lennék tőle boldog, csak szoronganék a
hirtelen jött boldogságtól. Mert az ember így működik. Vágyakozik, megkapja,
aztán már nem is olyan jó, mint gondolta. Mindez azért van, mert nem állt még
készen, amikor megtörtént. Én sem állok készen. Minden lánc furfangosan van rám
téve, nekem kell leaggatnom őket magamról. Nyugtalanná válnék, ha a kedves „gazda”
szedné le, ugyanis bármikor visszateheti kénye-kedve szerint, én pedig ugyanúgy
nem tudnám, hogyan szabaduljak meg tőlük. Ezért nem tudnék boldog lenni abban a
szabadságban.
Kicsi voltam, amikor láncra vertek, egyre többre és többre.
Úgy érték el mindezt, hogy észre se vettem, talán még ők maguk sem tudták, mit is
tesznek velem. Éppen ezért nem is haragszom rájuk, csak túl sok a lánc, túl sokfelé
húz, és lassan szétszakít. Nem akarok szétszakadni, mert az olyan rossz, tudod.
Egész akarok lenni.
Nagyon sokáig azt hittem, az tesz majd egésszé, ha te majd itt
vigyázol rám és a láncaimra, de rájöttem, hogy ez nem így működik. Nem a te
feladatod engem egésszé tenni, nem a te feladatot szabaddá tenni engem.
Különben csak ücsörögnénk egymás mellett; te etetnél, itatnál, ölelgetnél, én
pedig siránkoznék, hogy ne menj el, ha végeztél a gondviselésemmel. Mert te
könnyen el tudnál menni, én pedig nem tudnék utánad szaladni és mindezt a
láncokra fognám. Valamelyik már a csontomig hatol, olyan régóta rajtam van,
csak egészen idáig nem éreztem.
Megvárod, míg leszedem őket magamról? Kérhetek tőled ennyit?
Vagy tudod mit? Nyugodtan indulj el. Nemsokára utolérlek. Csak ne menj olyan
gyorsan. Szeretném, ha te lennél az első, akit szabadon megérinthetnék.
Menekülni, menekülni, menekülni!
Folyamatosan ezt szajkóztam, miután
lekerült a fekete gyászruha. Mindegy, hogy hová, csak el innen! Nem akarom újra
látni, ahogyan ott ülsz a fotelban. Nem akarom hallani, ahogyan óbégatod, hogy
„kicsi a konyha”, nem akarom, hogy ott legyél valahol, amikor valójában nem
vagy ott. Nem és nem! Éppen ezért úgy döntöttem, ritkábban járok majd haza,
hogy biztosan ne találkozzak újból az emlékeddel.
Koncertek? Jöhetnek!
Ottalvás? Hogyne, minden hétvégén!
Külföldi út? Már megvettem a repjegyem,
remélem, te is.
Így vártam a tavaszt, az újjászületés
időszakát, ahol minden a szivárvány színében pompázik, a bogarak pedig úgy
zizegnek, a madarak pedig úgy csicseregnek, hogy nem hallani tőlük a saját
gondolatainkat. Épp erre volt szükségem. A zajra, a színekre, az illatokra,
millió különböző érintésre, amivel leküzdhetem a hiányod.
Aztán… aztán be lettünk zárva. Nincsenek
koncertek, bulik, külföldi utak. Haza kellett mennem. Hogy gyűlöltem! A ház
sokkal nagyobbnak tűnt és sokkal csendesebbnek, mint idáig. Én pedig ugyanúgy
vártam, hogy elmehessek. De csak nem jött el a pillanat. Abban a világban
ragadtam, amit oly nagy hévvel igyekeztem elhagyni. Szembe kellett néznem a
gyengeségeimmel, azzal, hogy mennyire hiányzol, mennyire magányos vagyok
nélküled. Hogy még mindig látlak, pedig egyáltalán nem akarlak látni. Nem
akarom, hogy a hiányod befolyásolja az életem.
Aztán teltek, múltak a hónapok, másképp
láttam a dolgokat. Azt gondoltam, talán az élet azért marasztalt otthon, hogy
ténylegesen lezárhassak mindent. Mert a menekülés nem megoldás. Aztán már
megint nem így gondoltam. Aztán megint így. Úgy szálltam fel egy hullámvasútra,
hogy évek óta nem jártam vidámparkban. Egyszer azt hiszem, túlvagyok rajtad,
aztán meg újból megjelensz az álmaimban, mintha mi sem történt volna. Néha azon
gondolkodom, ki fogja, illetve fogja-e egyáltalán bárki is betölteni azt az
űrt, amit hagytál. Lesz-e olyan nap az életemben, hogy nem azon gondolkodok,
mennyi mindent vesztettem, hanem azon, hogy mennyi mindenem van?
Mások azt mondják, legyek türelmes, én
pedig már képtelen vagyok megülni a seggemen, mert már annyit vártam. Túl sok
mindent nem értek, és minél jobban próbálom megérteni, annál jobban nem értem
és annál több mindent nem értek. Tehetetlennek érzem magam és elveszettnek.
Reménytelennek. Utálom azokat, akik csakúgy kapnak, pedig nem tesznek egyebet,
csak elvesznek másoktól. Aztán már nem utálom őket, hanem csak magamat, amiért
így gondolkodom.
Kiiszod a bögréd tartalmát, így az üresség végre nem benned van. Óvatosan helyezed vissza az asztalra, miközben szemeidben gyűlnek a könnyek. Hiába remegsz, válaszolsz azokra az üzenetekre, amiket órák óta olvasatlanul hagytál. Legszívesebben leírnád mindenkinek, hogy „segítség!”, de tudod, nem lenne értelme, mert még te magad sem vagy tisztában azzal, mi is bánt igazán.
Egyszer anyukáddal sétáltál haza a vasútállomásról a kezedben egy hatalmas és csúnya rózsaszín unikornissal. Úgy ölelgetted, mintha ő lenne az egyetlen társad, anyukád kezét pedig úgy szorongattad, mintha már előre megérezted volna, egyszer csakugyan otthagy majd ezzel az ócska plüssel. Ekkor tizennyolc éves voltál.
Úgy
teszel, mintha egy ékkel megállítottad volna az idő kerekét, hogy egy
másodpercet se haladjon tovább, mert neked itt pont jó. Nem akarod látni azt a
sok borzalmat, ami vár rád. Ugyanazokat a vicceket meséled, ugyanazokat a
ruhákat hordod és ugyanazokat a hibákat követed el újra és újra, miközben
körülötted mindenki felnő.
Az
erő, amit egykor neked tulajdonítottak rég nincs már veled, talán soha nem is
volt, csak a sok sajnálkozó tekintet szülte. Leültek melléd, megkérdezték, hogy
vagy, te elmesélted, aztán odébb álltak és a távolból integettek tovább. Ők
megtettek mindent.
A
barátokból időközben haver lett, a haverok pedig tudjuk nagyon jól, hogy pont
akkor nincsenek ott, ha ver az élet. Ránézel a csúnya rózsaszín unikornisra,
újból szembesülsz azzal, hogy ketten maradtatok, de te ezt nem akarod. Így hát
kitalálsz magadnak még valakit, akivel esténként együtt alhatsz. A pizsamád egy
pólóból és egy rövidnadrágból áll, ami éjszaka láttatja a sebeidet. Ilyenkor
sírsz egy kicsit, jóéjt-puszit adsz nekik, hogy biztosan elaludjanak, és ne
szakadjanak fel az éjszaka közepén – pláne akkor ne! Mert az aztán
elviselhetetlen. Nem elég, hogy napközben azzal kell foglalkoznod, hogyan
takard el őket és hogyan ne vegyél róluk tudomást, de ha este is nyalogatnod
kell őket, hogy végre megnyugodjanak, az az igazi katasztrófa.
Lankadt
a figyelmed, most épp megint megnyugodtál, mivel valaki a kérésedre megölelt.
Úgy hiszed, az érintés többet ér a szónál, csak arra nem gondolsz, hogy mi van
akkor, ha kötelezően történik. És az agyad újból pörögni kezd, hogy vajon hány
ölelés volt valódi és hány csak kényszer. Mindenben csak a kényszert látod,
egyedül a plüssben nem. Még az elképzelt személy, aki éjszakánként melletted
alszik átkarolva téged, még az is csak kényszeresen van ott, hiszen te képzeled
oda!
Ideje
megálljt parancsolni, mert komolyan mondom, becsavarodsz. Túl sokat
gondolkozol, ez ám a baj.
Csak
ülj le.
Ülj le,
ha mondom neked.
Így
hát leültem.
1. nap
Éjszaka
úgy döntünk apuval és a bátyámmal, hogy elindulunk valahova kocsival. A bátyám
vezet, én ülök hátra, apa pedig mellé. A kocsin érződik, hogy valami nincs
rendben vele, de úgy gondolom, hogy csak én képzelem így, biztosan minden jól
működik. Aztán a bátyám elkezd tolatni, félig már kilóg az útra, amikor
lefulladunk. Szép lassan visszaáll, apu szidja, hogy minek az a jogsi, ha nem
is tud vezetni. A bátyámon látszik, hogy ideges, majd szép lassan újra
megpróbálja. Óvatosan rátapos a gázra, de valamiért előre megyünk, gyorsan
megáll, apa üvölt vele, hogy miért nem képes tolatni ezzel a vacakkal, amikor a
bátyám letapossa a gázt, a kocsi pedig meglódul előre. Áttörjük a kerítést, apa
magából kikelve ordít, hogy mégis mi a fészkes fenét csinál, ő pedig majdhogynem
sírva kinyögi, hogy nem lehet leállítani, az autó pedig továbbgyorsul. Szembe
velünk egy háznak a fala. Forróságot érzek, miközben az egész világ
kifehéredik.
Meghaltunk.
Ezt
onnan tudom, hogy a következő kép, ami előttem van, egy cikk, amiben leírják,
hogy egy elszabadult autó okozta a tragédiát, ami 12209 kilométer per órára
gyorsult.
Itt
felébredek, ekkor jövök rá, hogy mindez álom volt csupán, hiszen 12209
kilométer per órára felgyorsulni ennyi idő alatt lehetetlen.
Azt
olvastam az interneten, hogyha azt álmodod, hogy meghalsz, akkor az valójában
belső változást, átalakulást jelent. Egy másik oldalon pedig azt, hogy tudat
alatt valamit nagyon szeretnék lezárni az életben. Teljesen úgysem tudom
megfejteni, mit jelenthet, nincs nálam Krúdy Gyula könyve.
2.
nap
Hirtelen
ott vagyok az általános iskolás tornateremben a gimnáziumi osztályommal. Ez már
érdekes képet fest, aztán kiderül, hogy újból szerenádozunk a tanárainknak.
Egyszer csak ott terem mellettem anyu, ami elég furcsán érint. Először nem értem
én sem, mi abban a fura, hogy ott van, azt gondolom, talán csak azért nem értem
az ottlétét, merthogy szerenád van és nem igazán szoktak szülők jelen lenni
ilyenkor. Aztán rájövök, hogy valami más hibádzik. Anyának betegnek kellene
lennie, de nagyon betegnek. Ehhez képest makk egészségesen áll mellettem, a
haja sem hullott ki, kedvesen mosolyog rám én pedig egész szerenád ideje alatt
mellette maradok. Aztán rájövök, hogy nemhogy betegnek kellene lennie, hanem
egyszerűen nem kellene ott lennie úgy egyáltalán. Ő már nem él. Majd amikor
kimegyünk a teremből megcsörren a telefonja. Az a jellegzetes csengőhang,
amihez az idők folyamán hozzászoktam. Felveszi, majd a mosoly lekonyul. Némán
elrakja a készüléket és óvatosan mondja nekem: „a bátyád meghalt, túladagolta
magát”.
Felébredek,
anya eltűnik, a bátyám viszont még él – tudtommal. Leellenőrzöm a közösségi
oldalakat, nemrégen mutatott rajtuk aktivitást, így megnyugszom.
Megint
beütöm a keresőbe. Ha megjelenik egy halott szerettünk az álmunkban az azt
jelenti, hogy valamit üzenni szeretne nekünk, ő így próbál segíteni. Szóval
anyu segíteni szeretett volna nekem? Lehet, tényleg látja, mi történik velem,
mi történik bennem?
Valahol
azt írják, hogyha meghalt a testvérem az álmomban, akkor az azt jelenti, hogy
hiányzik nekem. Tény, hogy távol vagyunk egymástól mindenféle értelemben,
szóval egyértelmű, hogy hiányzik. Remélem, előbb-utóbb visszatér majd.
3.
nap
Elmegyek
a mosdóba, mert valami furcsa érzés fog el. Amikor lehúzom a bugyimat is
ijedten szembesülök azzal, hogy vérzek. Pakolok be betétet, de egyáltalán nem
örülök és nem tudom, hova tenni a vérzést, mivel előtte pár nappal múlt el a
menstruációm, így nem kellene megjönnie. A vérem viszont ömlik továbbra is,
csurog le a lábamon. Fontolgatom, hogy nőgyógyászhoz kellene mennem, aztán
hirtelen valami savanykás ízt érzek a torkomon, ami egyre jobban jön fel. Vért
hányok, csakúgy zubog ki a számból, majd az orromból is. Nem áll el,
mindenhonnan jön a vér én pedig érzem az ízét, szinte fuldoklom tőle. Kinyitom
a vécé ajtaját és kikiabálok apának – már amennyire tudok -, hogy vigyen be a
kórházba.
Itt
felébredek. Mindent leellenőrzök, nem vérzek sehol sem. Aztán fogom a fejemet,
hogy ez már a harmadik nap, amikor rosszat álmodok.
Az
egyik helyen azt írják, hogyha azt álmodom, hogy vérzek, az az önsanyargatásra,
bűntudatra, önsajnálatra utal. Illetve arra is, hogy mindig fecsegek másoknak a
panaszaimról. Másutt azt olvasom, ha maga a menstruációm jelenik meg az
álmomban az egy olyan kedvezőtlen helyzetet jelez, ami rengeteg odafigyelést
igényelne, ennek ellenére inkább a szőnyeg alá söpröm. Valahol a vérnek pozitív
dolgokat is tulajdonítanak, nem tudom, mi lehet igaz.
A
ma éjszakától félek, nem akarok ilyeneket álmodni. Legszívesebben folytatnám
azokat a gondolatmeneteket, amiket elalvás előtt folytatok, de nem. Alvás
közben az elmém önálló életre kel és csakúgy álmodik valamit. Mindezek után
visszagondolok az elmúlt időszakra, az életemre, mindenre, ami eddig történt
velem.
Lekapcsolom
a lámpát, egy darabig nézek ki a fejemből a sötétben, végül úgy döntök,
legyőzöm önmagam. Behunyom a szemem és szép csendesen elalszom.