Az üzenet

Remegő kezekkel ütöm be a nevét a keresőbe. Egy darabig elidőzök az adatlapján, miután rákattintok a nevére. Újból végignézem a képeit, csak és kizárólag a régieket, mivel újak nem láthatóak. Nem tudok róla semmit, ugyanis négy hónapja nem beszélünk. Pedig megígérte, hogy nem változik semmi. Ebbe azért belefért volna néhány „szia, hogy vagy”, illetve egy „boldog szülinapot”, de nem… még az utóbbi sem fért bele úgy tűnik. Pedig ezt aztán tényleg nem vártam volna tőle. Csak egy rövid, kétszavas üzenet, nem olyan nagy ügy. Pláne úgy, hogy én is írtam. És tudom, tudom, hogy fenn volt, mert láttam, hogy ezt meg azt lájkolt! Oké, elég gyerekes vagyok, de akkor is!

Pontosan azzal a szándékkal nyitottam meg a chatablakot, hogy most írni fogok neki. Mert érdekel, hogy mi van vele. Ha mástól nem merem megkérdezni, akkor tőle fogom. Mondjuk, tőle még annyira se merem… Basszus, barátok vagyunk, nem? Akkor meg mitől félek? Hogy nem ír vissza? Hogy meg sem nézi, vagy csak „leláttamozza”? Őszintén szólva, igen, ettől rettegek. Na, de! Nem szabad tovább húzni az időt. El is kezdek gépelni.

„szia mizu” – ütöm be. Hm… Hát… Hogy is mondjam? Talán egy kis javítással…

„szia, mizu?” – na, így már talán elfogadható, nem? Vagy nem? Nem… Mégis ki az, aki úgy ír rá valakire négyhónapnyi kommunikáció hiányában, hogy „szia, mizu?”. Gyorsan kitörlöm az üzenetféleséget, majd agyalni kezdek, mégis mit írhatnék.

„Szia, olyan rég hallottam felőled, mi van veled?:)” – ez talán jobb egy fokkal. Még szmájlit is biggyesztettem a végére, hát nem édes? Hirtelen ideges leszek, kitörlöm ezt is, majd a következőt ütöm be:

„na csá, hallod, baszódj meg, amiért eltűntél és nem kerestél, rohadtul nem erről volt szó. azt mondtad, minden marad ugyanúgy, aztán meg még a szülinapomon sem írsz nekem. igazán köszi” – jó, ezt már rögtön abban a pillanatban kitöröltem, ahogy begépeltem. Semmi értelme elküldeni egy dühös, sértődött üzenetet. Nagy sóhaj hagyja el a számat és inkább félrerakom a laptopom. Majd holnap, akkor mindenképpen írni fogok neki.

Aztán ezt mondom holnap is. Majd ezután is. És az azt követő napon is.

Ez így nem mehet tovább! Ő nem fog írni, mert… miért írna? Én viszont szeretném tudni, hogy mi van vele. Olyan régen láttam. De ha írok neki, akkor biztos arra gondol, hogy én… Én pedig nem akarom, hogy arra gondoljon, hogy én… Erős vagyok, nem írok! De tudni akarom… Nem, nem akarom tudni!

Az a baj velem, hogy egy szimpla üzenetbe is túl sokat képzelek. Pedig csak annyit írnék benne, hogy „Hé, miújság, el vagy tűnve…”. Ebbe aztán az ember nem gondol sokat. Főleg, ha egy jó barátról van szó. Jó? Barát? Az vagyok én még egyáltalán? Elvégre a barátok keresik egymást, kíváncsiak a másikra. Itt viszont úgy érzem, hogy csak én vagyok kíváncsi rá. Vagy mi van, ha ő is kíváncsi rám? Lehet, ő is ennyit szenved egy nyamvadt üzeneten, mint én? Ne gondolj már mindent túl!

„Hé, miújság, el vagy tűnve…” – ütöm be végül ezt az üzenetet. Nem biztos, hogy ez a legjobb, amit írhatok, de mindegy, nem? Úgysem tudja az előzményeket. Még vacillálok, hogy elküldjem-e vagy sem. Csak meg kell nyomnom az entert.

Csak. Nyomd. Meg. Az. Entert.

Á, inkább az egérrel rákattintok a gombra. Nem, inkább nem küldöm el. Kitörlöm az üzenetet, a kurzort pedig a lájkjel felett hagyom. Elmélyedek a gondolataimban, hogy mi legyen az üzenet. Ebben a pillanatban benyit apa a szobámba, én pedig ijedtemben megnyomom az egeret.

- Jó lesz az a maradék milánói ebédre? – kérdezi. Rémülten bólogatok, hogy tökéletes, majd megvárom, amíg kisétál a szobámból és becsukja az ajtót. Újból a laptopomra pillantok, és ekkor veszem észre, hogy mit műveltem. Egy rohadás lájkjel. Elküldtem. Véletlenül.

Kiikszelek mindent, a tenyerembe temetem az arcomat. Most mit csináljak? Töröljem ki? De az még gázabb… Írjam, hogy véletlen küldtem? De akkor meg azt gondolja, hogy visszaolvastam a beszélgetéseinket. Vagy esetleg, ha azt írnám, hogy amúgy is írni akartam neki?

Elnevetem magam, majd megrázom a fejemet. Minek írjak ezek után bármit is? Úgysem javítana semmit. A legjobb az lesz, ha mindent ugyanúgy hagyok, és többé nem vetemedek semmi ilyesmire, mert úgy tűnik, hogy ez a netes kommunikáció nem nekem lett kitalálva.

Elkendőzve

Éppen azt az íróasztalt törlöm, amit már nem használ senki. Csakúgy úszik a porban, néhányszor fel is köhögök, miközben felszállnak az aprócska porcicák. Az asztal tetején ugyanaz a kupi van, mint azelőtt, nem mozdítottunk el semmit a helyéről. Megpillantom a bekeretezett fényképedet az íróasztal melletti polc legtetején, aztán sóhajtok.

Mikor jössz vissza?

Soha.

Nagyot nyelek és kisietek a nappaliból. Apa kérdezi, letakarítottam-e az asztalodat én pedig bólintok, majd elteszem a rongyot és felmegyek a szobámba. Kiterülök a hatalmas ágyon, amin nemrég még ketten aludtunk. Nagy lókötő vagyok már én, mégsem zavart soha, hogy együtt kellett veled aludnom. Kellett egyáltalán? Hisz nem volt kötelező sosem. Rosszabb estéken, amikor szomorú voltam, csak elkezdtem kutatni a takarók alatt a kezed után, hogy megfogjam. Ez mindig egyfajta erőt adott nekem, egy megnyugvást, egy biztonságot. Tudtam, hogy itt vagy velem. Aztán ezt a szobát felváltotta a kórházi szoba, az vált szokásos helyszínné, illetve a földszint, hogy ne kelljen lépcsőznöd a későbbiekben. Minden pillanatban, amikor végigsétáltam azokon a rémséges folyosókon, összeszorult a torkom. Ahogyan belestem egy-egy kórterembe és láttam azokat az embereket… Kiabáltak, sírtak vagy csak csendesen, mindenféle érzelem nélkül feküdtek az ágyon és várták, hogy vége legyen. Hogy minek? Ezt csakis ők tudták.

Emlékszel azokra a fiúkra, akikről mindig meséltem neked? Képzeld, már nem mesélek róluk. Tudod, miért? Mert nem vagy itt, ők pedig sosem voltak itt. Minek meséljek olyanokról, akik nincsenek jelen, ráadásul hogyan, ha te is hallótávolságon kívül jársz már? Tudom, mit akarsz mondani, de jelzem, hogy az nem ugyanaz. Igen, egy anya meghallja a gyermeke szavait, akárhol is van, de nem, ez most más helyzet, te is nagyon jól tudod.

Hideg a kezed – mondtad mindig, amikor megfogtad a kezeimet. Rossz a vérkeringésem – feleltem én, majd megvontam a vállamat. Mindig te jutsz eszembe, ha valaki mással folytatom le ezt a párbeszédet. Mostanság annyira hidegek a kezeim, hogy volt olyan nap, amikor kesztyűt húztam fel, hogy melegen tartsam őket – úgy, hogy odakinn hét ágra sütött a nap. A kis parázzsal, amit még te adtál a kézszorítások alkalmával, próbálom felmelegíteni, de egyre nehezebben megy.

Jól emlékszem a napra, amikor elkezdett hullani a hajad. Szomorú voltál. Nem mutattad, de szomorú voltál. Felkaptál egy kendőt a sok közül, ami már egy éve elő volt készítve neked, majd ragyogó arccal tetted tovább a dolgodat. Úgy ragyogtál mindig, mint a Sarkcsillag éjjelente, amikor nem takarja ki semmi. Elpusztíthatatlan voltál akkor is, amikor már tudtuk, hogy azok a falak omladoznak és sosem fognak újból felépülni.

Egyre tisztábbá vált az arcod, a hangod tompábbá, gesztusaid megfeleződtek. Nem voltál már otthon velünk, nem tudtunk segíteni neked és ezt te nagyon jól tudtad. Fájt neked, hogy fájdalmat okozol nekünk. A sok fájdalom mellé még ez is beékelődött. Szerettél volna mindenkit tehermentesíteni – jártál, keltél, ahogy és ameddig tudtál, ahogy és ameddig az elhaló izmaid engedték.

Már nem használtál kendőt, hiszen minek azt használni, ha az ember nem megy semerre sem, mert haldokló teste nem engedi? A régi nagy beszélgetések leredukálódtak egy fél percre, amiben összefoglaltuk, velünk mi történt. Azért csak velünk, mert veled mindennap ugyanaz történt: a szenvedés. Aztán hiába mondtunk bármit, már nem tudtál rá figyelni.

Sokszor elképzeltem, milyen lesz a búcsú pillanata. Eleinte szerettem volna elmondani mindent, de tényleg mindent. Órákon keresztül ott ülni és mondani. Aztán végül nem így lett. Behívtak minket, te kapkodtad a levegőt, utolsó erődből még bekaptál egy gyógyszert és azt kérdezgetted, miért vagyunk ott mindannyian. Illetve: majdnem mindannyian. A többiek beszéltek, én álltam és némán sírtam. A gondosan felépített tervem a búcsúnkról abban a pillanatban szállt el. Megfogtam a kezed, hogy még utoljára felmelegíthesd, belenéztem a szemeidbe, amik könnyekben úsztak. Nem azért könnyeztél, mert sírtál – jobban mondva, nemcsak azért. Hanem fuldokoltál is.

Szeretlek – hagyta el a számat ez a nyolcbetűs szó. Ekkor már tudtam, hogy a búcsúnk megtörtént. Aztán másnap jött a telefon, én pedig egész álló nap feküdtem az ágyon és kerestem a gondolataimat, amik szétszéledtek. Aztán eltelt két hónap. Az emberek többsége a temetés után túllép a dolgokon: eljönnek, megnézik, sírnak vagy nem, aztán nekik megy tovább az élet. Nekünk is megy tovább, csak másképpen.

Két héttel a halálod előtt összetalálkoztam egy jó ismerősöddel, akivel már rég nem találkoztál. Ő biztos volt a gyógyulásodban. Persze, hogy biztos volt, hiszen nem látott téged. A combjaid akkorák voltak, mint az én alkarom, a bőröd fakószürke, kisebb-nagyobb bevérzések a testeden, megdagadt bal kar. Járni nem tudtál már egyáltalán, még a fordulás is nehezen ment. Mikor még otthon laktál, olykor előfordult, hogy telefonon hívtad apát, hogy kísérjen ki a mosdóba vagy, hogy fürdessen meg. De amint beleálltál a lavórba és az első csutak megvolt, már mondtad is, hogy elég ennyi. Ezek az emlékképek villantak be akkor is, amikor ezzel az ismerőssel találkoztam.

A kendőidet végül én hordom, csak nem úgy, ahogyan te. Fásliként tekerem velük körbe magam, afféle pajzsként, hogy mindentől megvédjem magam. Körbe tekerem velük a szívemet is, hogy véletlenül se mehess el. Hiszen, ha elmész, akkor ki fogja felmelegíteni a kezeimet?

Egy harmincéves nő átlagon aluli napjai

Harmincéves vagyok. Éppen hazafelé tartok a munkahelyemről, ahol már megint felidegesítettek. Egy követ rugdosok az eső áztatta aszfalton és azon tanakodom, mit egyek vacsorára. Megegyem a tegnap összedobott lecsó maradékát vagy inkább rendeljek kínait? Az a lecsó úgyis borzalmasra sikeredett, inkább felhívom a futárt. Szép lassan megérkezem a lakóház elé, ahol a lakásom található. Már megint itt egy macska a bejáratnál, odamegyek megsimogatni. Szabály, hogy a lakók nem tarthatnak háziállatot, úgyhogy kiélem magam, ha látok egy-egy erre tévedt állatot. Jó kis pufi, nagy szőrű cicák, akik mind elkezdenek dorombolni, amikor egyet simítasz a kis buksijukon. Kár, hogy nem jöhetnek be. Mindenesetre felszaladok a lakásomba, lehozok egy kis tálat, amibe tejet öntök. Azt nem mondja ki a szabály, hogy nem etethetjük őket, elvégre, mindez az épület előtt történik, nem benne, akkor meg?

Nemigen beszélgetek a szomszédokkal, csak és kizárólag akkor, ha nagyon muszáj. Például, ha a postás véletlenül az én ládámba dobja az ő szemetüket. Vagy akkor, ha ők jönnek panaszkodni, hogy már megint ideszoktattam valami flancos jószágot. Nem tehetek róla! Most hagyjam őket megdögleni?

Tárcsázom a kínai kajálda telefonszámát, és amíg kicseng, végiggondolom, hogy a héten vajon ez a hányadik alkalom, amikor innen rendelek. Ó, remek, csak a negyedik. Bár a probléma sokkal inkább azzal van, hogy még csak kedd van. Egy vállrándítással elintézem az egészet, hiszen ez az én életem, ebbe senki nem szólhat bele. Már harmincéves vagyok! Tulajdonképpen törzsvendégnek számítok ezen a helyen, már van is kedvezményem: minden ötödik rendelésemnél egy héten levonnak öt százalékot az árból. Hát nem nagyszerű?

Amíg várom a vacsorám, felnézek az összes közösségi oldalamra, hogy még véletlenül se maradjak le arról, ahogyan a legtöbb volt gimis vagy általános iskolás osztálytársamnak megszületett az első, vagy éppen a sokadik gyermeke, netalántán most ment férjhez vagy csak szimplán elérte karrierje csúcsát. Mindegyikre nyomok egy lájkot, hogy tudassam velük, mennyire oda meg vissza vagyok, bár tudom nagyon jól, hogy az én szürke reakcióm elveszik a többi között. Ilyenkor mindig megnyitom a saját profilomat. Nemrég változtattam képet. A gimnáziumi tablófotómat töltöttem fel, amolyan nosztalgia gyanánt. Nem vagyok nagyon népszerű a közösségi oldalakon, de azért néhány kedves reakció érkezett. Plusz valaki odaírta, hogy örülne, ha látna rólam mostani képet, például a gyerekeimmel vagy az urammal. Persze, mert az ember ilyen idős korában már csak róluk tölthet fel képet igaz? Mit kell itt villogni állandóan?

Miután behoztam a rendelésemet és a másodperc tört része alatt felzabáltam mindent, kidőlök a kanapémon. Gimiben mennyi pasi bomlott utánam, te jó ég! Jó, nem olyan sokan, de azért volt egy-két rajongóm, na. Illetve egészen addig elviseltek és lógtak velem, amíg jobban meg nem ismertek, de ez nem számít. Akik kitesznek mindent az internetre, csak felvágnak azzal, amijük van. Csupa hazug, hamis dolog! Nekem is lenne mivel felvágnom! Van munkám, van egy lakásom. Jó, most épp nem jut eszembe több, de valakinek még ennyi sincs. Oké, igazából a lakást anyám fizeti, mert eléggé alulfizetnek a jelenlegi munkakörömben, ráadásul be sem vagyok jelentve, de aggodalomra semmi ok, hiszen hamarosan elő fognak léptetni! Hogy én ezt honnan tudom? A zsigereimben érzem.

Este kilenckor jövök rá, hogy el kéne mennem bevásárolni. Szerencse, hogy a közelben van egy éjjel-nappali. Összeszedem magam és elindulok. Csak néhány megálló metróval. Utálom a tömeget, ezért előveszem a zsebemből a zenelejátszómat, bedugom a fülembe a fülhallgatómat és elindítom a Perfetti Sconosciuti betétdalát. Meg is van az esti programom, ha visszaértem a bevásárlásból. Megnézek majd valami jó filmet. Lehetőleg valami csajosat, sőt, tinifilmet, megjött a kedvem a romantikus fiatalokhoz. Olyan jó nézni, amikor a menő fiú meg a béna csaj összejönnek. Igen, most pontosan ehhez van kedvem! Vagy lehet inkább elmerülök a Marvel világában. Igaz, hogy szinte az összes Marvel filmet láttam már vagy hatszor, de sosem unalmas újból megnézni valamelyiket.

A boltban hatalmas a sor. Azt hittem, csak én felejtettem el bevásárolni a nap folyamán, de ezek szerint ez nem így van. Látom, ahogyan az előttem álló kezében van két doboz sör. Teljesen igaza van, kell valami nekem is hangulatfokozónak a filmhez, illetve, jó lenne leöblíteni a kínait is. Leemelek a polcról egy üveg bort. Hűha, ennek aztán van ára! Még szép, hogy ezt veszem meg, hadd lássák az emberek, hogy milyen kifinomult ízlésvilággal megáldott nővel van dolguk. Jobban mondva lehet, ha elkezdenének egyszer közeledni.

Amikor sorra kerülök, a pénztáros közli velem, hogy nincs elég pénz a kártyámon. Elkezdek kutakodni a zsebemben, közben kiszórok néhány aprót, ami benne maradt. Érzem, ahogyan lángba borul az arcom. A pénztáros unottan néz rám, a mögöttem állók is csendben várakoznak, mégis azt érzem, hogy hamarosan mindenki üvölteni fog velem. Némán adom át az összeget, aztán sietősen távozok. Micsoda szituáció! Egek! Gyűlölöm, amikor kommunikálnom kell a környezetemmel. Egyszerűen lefagyok, ha hozzám szólnak és képtelen vagyok megszólalni. Hebeg-habogok összevissza, aztán az emberek megunnak és otthagynak.

Amikor visszaérek a lakásba, egyszerűen csak lerogyok a kanapéra. Beállítok egy filmet a laptopomon, kibontom az üveg bort, amiből töltök egy keveset egy giccses pohárba, csakis azért, hogy legalább egyetlen éjszakára egy valódi harmincas nőnek érezhessem magamat. Olyannak, akinek nem pókhálós a… Na igen. Amikor belekortyolok a borba, iszonyú fintor ül ki az arcomra. Kellett nekem jó drágát venni! Akinek ez ízlik, az meg is érdemli, hogy ennyit költsön rá, mert én aztán nem fogok ilyet inni többé, annyi szent! Majd megpróbálom elpasszolni a szomszédasszonynak, akiről tudom, hogy zugivó. Feltéve, ha szóra nyílik a szám, mert az még korántsem biztos. Elindítom a filmet, de két perc után elnyom az álom.

Reggel fáradtan megyek be a munkahelyemre, mivel a kanapén aludtam. Annyira mélyen aludtam, hogy reggelig fel sem keltem, elaludtam a nyakam és a hátam is fájt. Mindenesetre végigdolgoztam ezt a napot is úgy, mint a többit. Mielőtt leléptem volna, odajött hozzám a főnököm. Megveregette a vállamat és azt mondta, van egy nagy híre a számomra. Kérdőn néztem rá, ugyanis nem szoktam vele beszélgetni. Én senkivel sem szoktam. Szerencsére nem kertelt és egyszerűen kimondta: előléptet. Nagyokat pislogva meredtem magam elé. Azt mondta, a raktárból átkerülök a kiszolgálókhoz. Lesz egy nap, amikor betanítanak. Azt nem tudom, hogy ezek után végre bejelentenek-e, de nem számít. Sőt, azon se agyalok, hogy innentől kezdve beszélnem kell az emberekkel.

Előléptettek! Végre én is fel tudok valamit mutatni az életben.

Sohaország - egy amerikai film margójára

Tudod, én mindig azt hittem, hogy az én életem olyan, mint egy film. Egy olyan film, aminek happy endje van. Hogy a nehézségek jönnek meg mennek, de a végére úgyis minden jóra fordul. Valószínűleg túl sok amerikai filmet néztem. Kérlek, ne hibáztass érte. Az a legszomorúbb, hogy még mindig hiszek benne. Ugyanis nem tudok nem hinni. Akkor is, amikor már végleg fel kellene adnom a reménykedést, az a halovány sugár valahogy ott terem és halkan súgja a fülembe, hogy még ne. Ilyenkor mondom – a francba is, hányszor mondom! -, hogy még egy esélyt megér a dolog. Meg még egyet, meg még egyet, meg még egyet… aztán újból a padlóról kell összekaparnom magam és az a legdurvább, hogy ezt a folyamatot senki sem látja. Még én magam sem.

Jó, hogy itt vagy most velem és örülök, hogy végre el tudom ezt mondani valakinek. Úgy igazán el tudom mondani. Tudod, mennyit beszélek, tapasztaltad te már, de valahogy mindenegyes beszélgetés végén ugyanúgy érzem magam: tele vagyok mondanivalóval. Csak tudod, néhány szó, mondat egyszerűen odafagy a nyelvem hegyére és nem jön ki. Jobban mondva, nem találnak utat maguknak a szavak. Például most is, annyira el akarom mondani neked, hogy mekkora szükségem van rád, de képtelen vagyok rá. Nem megy. Nem merem elmondani, mert attól félek, hogy elveszítelek.

Mondjuk, ki veszítene el valakit a miatt, mert elmondja neki, hogy szüksége van rá? Elég paradox gondolat, nem igaz? Ha elmondanám, és hozzátenném ezt a gondolatmenetet, biztosan kinevetnél érte, hogy már megint jó nagy badarságot gondoltam én. De persze, honnan is tudhatnám, hogy te mit gondolsz.

Mindig elképzelem, hogy beszélgetünk és megnyílunk egymásnak. Átbeszélünk egy egész éjszakát, aztán folytatjuk a beszélgetést mindenféle platformon. Majd újból és újból találkozunk. Egyre gyakrabban, egyre hosszabb időkre. Igen, én pontosan így képzelem. Ne haragudj, hogy csak erről beszélek, de úgy érzem, fontos ezt elmondanom. Igen, fontos, mert végre beszélek! Úgy igazán beszélek. Végtére is, ennek előbb-utóbb ki kellett jönnie. Hiszen az ember nem halhat meg úgy, hogy nem mond ki semmit… vagy igen? Lehet, ez megint csak valami amerikai álom, amiket annyiszor, de annyiszor végignéztem a filmvásznon. Ezt a bogarat akarom elültetni benned is meg bennem is.

Amiről most beszélek, azt senki másnak nem tudom elmondani, csak neked. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy mennyi embernek elmondhatnám, de mint említettem, nem tudom. Csak most tudok beszélni és csak neked tudok beszélni. Én aztán nem tehetek erről az egészről, szóval nagyon kérlek, ne hibáztass! Ki mondta, hogy én ezt az egészet így szeretném, hogy pont neked, pont most elmondjam? Nem én találtam ki, nekem aztán elhiheted. Nem én választottalak ki áldozatnak. Csak arra kérlek, ne hergeld fel magad, mert az nem tesz jót egyikünknek sem. Bár tudom, te nem az a fajta vagy.

Sajnálom, hogy így alakult. De örülök, hogy elmondhatom neked. Kimondom végre azt is, hogy: örülök, hogy rád találtam. Hű, újabb megkönnyebbülés. Hallod, hogy dobog a szívem? Nem? Akkor tedd ide a kezed a mellkasomra. Érzed, ahogyan ver? Esküszöm, kezdek elernyedni.

Nézd azt a szerelmes párt ott lent! Ők tényleg olyanok, mint azokban a filmekben. Mi is ilyenek leszünk? Persze, csak ha nem bánod. Nem akarok rád erőltetni semmit. Elég, ha szép csendesen az enyémre csúsztatod a kezedet, miközben a másik kezemmel lehamuzom az égő cigarettát. Sokat dohányzom, ne haragudj ezért se rám, de igyekszem ezen változtatni, csak tudod, ez egy amolyan „rossz időszak”. De majd elmúlik, elvégre a legtöbb film vége jó, mi pedig még csak a közepénél tartunk. De onnan tudom, hogy elindultunk a végkifejlet felé, hogy itt vagy mellettem. Újabb mondat csúszott ki a számon. Esküszöm, a szívem még nem kalapált ennyire. Tudom, neked ez nem okoz megkönnyebbülést, de életemben először érzem azt, hogy helyesen döntöttem, hogy elmondtam neked mindent. Örülök, hogy a megbízható sors téged sodort ide mellém és neked kellett elmondanom ezt, nem másnak.

Gyorsan elnyomom a csikket, aztán nem szólalok meg többet, jó? De közben karold át a derekam, mert akkor egyszerűbb lesz csendben maradni. Mielőtt felébredek, adsz egy puszit a homlokomra? Csak, hogy tudjam, máskor is itt leszel még, nem csak most.

Köszönöm. Így már nyugodtabban kelek fel reggel.

A háló, amibe beleszőttek minket

Én is a huszonegyedik század egyik kölke vagyok, mégsem szeretem az internetes szerelmet. Az internetet és a szerelmet külön-külön igen, de így egyben nem igazán mutatnak jól. Ismeretlen emberek tucatjai, akik egy-két jól sikerült kép alapján mondanak véleményt. Bemutatkozásképp leírod az általad legjobbnak vélt oldalad és aztán ülsz meredten bámulva a telefont és várod, hogy hányan kattannak majd éppen rád.

Nyugi, én sem vagyok jobb. Mint említettem az internetet és a szerelmet nagyon is kedvelem és nagyon okosan tudom vegyíteni a kettőt. Például, amikor szeretném, hogy Ő keressen, akkor jobbára olyan dolgokat osztok meg vagy posztolok, amiket ő nagyon is kedvel. Várom a reakciót és, amíg nem kedveli vagy ír hozzászólást az újabb gyámoltalan kis szennyemhez, addig az élet megszűnik létezni. Ülök végeláthatatlanul belesüllyedve a magányos farkas szerepébe és virtuális szívecske csillan fel a szememben, amint meglátom, hogy a tetteim nem voltak hiábavalóak.

Lájkolt.

Kedvelt.

Írt.

Megosztotta.

Hűha.

Nevetett egy jóízűt.

És ezzel egy évre be is raktárazhatok magamnak. Na, persze ez nekem nem elég. Mégis kinek lenne elég egy teljes évre egy „hűha” vagy egy „imádom”? Ezért belecsöppenek ebbe az ördögi körbe, újabb és újabb fantasztikumok kerülnek ki az adatlapomra, a történetembe és a végén azt veszem észre, hogy Ő már saját magát bámulja, amikor a nevemre kattint. Hiszen minden, ami ott szerepel, az nem én vagyok. Persze, van olyan, hogy valamit, amit Ő is szeret, azt már én azelőtt is kedveltem, mielőtt megismertem, de miután eme ismeretség megköttetett, ez az egész vonzalom felerősödött és szinte állandó késztetést éreztem arra, hogy bizony látnia kell, hogy én IGENIS nagyon szeretem ezt és ezt. Ő pedig ezt fogja szeretni bennem, és bumm, van is egy közös pontunk. Bingo.

Szerintetek mióta vagyunk együtt?

Úgy van, mínusz százhuszonöt napja élünk teljes boldogságban. Mivel ezen kívül én más lépést nem ismerek, ezáltal azt sem tudom meg, hogy ő vajon ismer-e, vagy jobban mondva, akar-e más utat ismerni a szívemhez. Így van ez, kérem szépen, ülök a valagamon és nézek ki a fejemből. Kutatok újabb és újabb információk után, hogy vajon internetes énem mennyire fogja majd lenyűgözni a drága Őt?

Az internetes talán lenyűgözi, de a valóságos már nem is emlékszik, hogy ki az, akinek ennyire tetszeleg ezeken a weboldalakon. Néha beugrik neki egy-egy kép, vagy egy-egy pillanat. Egy mosoly, egy kézfogás, félreérthető ölelés, néhány puszi, kedves szavak. Aztán ezek az emlékek egyre fakóbbá válnak. A hang, melyről azt gondoltam, nem felejtem el, kezd halványulni, részletes külső leírást pedig nem tudnék adni, tessék, ott az Instagramja, nézd meg a saját szemeddel! Ja, hogy magáról alig vannak képek? Bocsi, elfelejtettem mondani.

Percek óta bámulom a hívás gombot, de még ez sem megy. Pedig ha megtenném, akkor legalább a hangjára emlékezhetnék. De mégis kit áltatok? Nekem ez nem megy és kész! A valóságos énem inkább megszűnne, hiszen neki minden olyan nehéz, a virtuális énemnek passzolná át a stafétabotot, ha lehetne, de persze, nem lehet.

Hülye, hülye valóságos én! Minek kell létezned? Miért nem tudsz olyan bátor lenni, mint az a bizonyos internetes én? Válaszokat akarok most azonnal!

A fejemet verem a billentyűzetbe, majd oldalra dőlök, így az arcom rásimul az egérre és ennek következtében belájkolom egy régi képét, mert természetesen meg volt nyitva az adatlapja, ráadásul visszagörgettem a legrégebbi bejegyzéséhez. Lesütött szemmel pillantok oldalra és látom, hogy fenn van. Valószínűleg értesítést is kapott előbbi cselekedetemről. Fél percig hezitálok, hogy visszavonjam-e a lájkot vagy sem, majd úgy döntök felesleges. Értesítésem érkezik, Ő is belájkolja a képemet, a legrégebbit. Fáradtan elmosolyodok, hogy minden marad ugyanúgy. Megnyitok egy új ablakot és elkezdek keresni valamit, amivel holnap újra megnyerhetek tőle egy reakciót.

Test és vér

Fájdalmas tekintettel nézek fel rád

És eszembe jut ez a másfél év.

Ahol eddig volt, most nincs többé vár,

Pedig most épült, nem olyan rég.

Külön utakon járunk mi ketten,

Nem köt össze semmi, csak a múlt.

A kukában köt ki az ajándék, amit vettem,

Úgy tűnik, a labirintusból nincs kiút.

Te és én – mi voltunk,

Most már csak te és valahol én.

Egy cigi csikk, amit gyorsan elnyomtunk,

Egy pillanat volt csupán a fény.

Közel vagy, de mégis távol,

Gyűlöllek, és közben szeretlek,

Elindulok, mint valami vándor,

Mert tudom, el kell, engedjelek.

Nyolc hónap: ez a te ajándékod,

Mit nem tőlem, hanem az élettől kapsz.

Remélem, a gyógyulás a szándékod,

És ezek után már gond nélkül adsz

Úgy, ahogyan korábban is tetted.

Szeretet bújik meg a szemedben újból,

Látom előre, én hiszek benned!

Ezen túl ne térj le az útról.

Nagy vihar kering felettünk,

De, mint mindent, ezt is túléljük,

Mert emlékezz arra, mennyit nevettünk

És szerettünk, egymástól nem kellett, féljünk.

Remélem, visszatér az, aki egykor voltál,

Ölelést adsz puszival és mosollyal

Úgy, ahogyan mindig is szoktál,

És végleg leszámolsz a benned élő fogollyal.

Hetedik

Egyformák vagyunk, mégsem vagyunk együtt,

Engem ez az időszak egy kissé meggyűrt.

Meggyűrt, és én egyedül voltam,

Egyedül, de ezt sohasem mondtam.

Nem mondtam, mert nem volt rá alkalom,

Ha belekezdtem, remegett az alkarom.

Először az alkarom, aztán a lábaim,

Éjszakánként ettől voltak rémálmaim.

Te ekkor még sehol nem voltál,

Majd beléptél az életembe, mint valami orkán.

Épp annyit tettél, hogy felráztad a por lepte vidéket,

Aztán persze az én szívemet is kitépted.

Kitépted, majd magaddal vitted valahová messze,

Aztán rábíztad egy sárkányra, hogy vissza ne eressze

Hozzám. Azt a lyukas szívet, ami már hat helyen vérzett.

Most meg miért vágsz ilyen fancsali képet,

Ha azt mondom, lehet, te leszel a hetedik személy,

Aki kilyukasztja, miközben társamként üldögél a remény?

Már tudom előre, hogy zuhanni fogok,

Pedig erre még nem adtál okot,

De majd úgyis fogsz, mert tudom és kész,

Pontosan ezért lesz kerek egész

Az én történetem veled. Királyfi, királylány…

„Csak vicceltem, inkább menj világgá!

Nem kellesz te énnekem ÚGY, se AMÚGY.

Én nem szeretlek téged.” Erre mondom: „Au!”

Ez lesz a vége, mint minden mesémnek,

A végéről úgyis elmarad a boldog ének.

Én pedig kifújom a levegőt, majd mélyen beszívom,

Fogok egy tollat és egy papírra leírom,

Hogy már megint milyen naivan azt hittem,

Hogy viszont szeretsz, de nem, ilyen nincsen.

Végül leteszem a tollat, felnézek az égre,

És rájövök, hogy az életnek koránt sincs vége.

Mosollyal az arcomon futok messze hozzád,

És visszaveszem a szívemet, mit a szemétbe dobtál.

Az immáron hét lyukkal büszkélkedő szívemet,

És tovább várom azt az embert, aki egyszer majd így szeret.