Falak mögött

 

Mit reméljen az, kitől elvették a gyászt?

Vesse be majd most is az aduászt?

Legyen könyörtelen, érzéketlen ember,

Ki a nehéz helyzetekben is csenddel ver?

Mit reméljen az, ki egyfolytában magányos?

Ki csak saját árnyékától remélhet barátot.

De az árnyék túl nagy, megváltozott arányok,

A sötét szív nem húz a gazdájára kabátot.

Ami már elmúlt azt minek játsszam vissza

Újra meg újra, hogy a kép maradjon tiszta?

Ami nem történik meg azt meg miért látom?

Sosem lesz semmi úgy, ahogy én azt várom.

A menekülésre ugyan mindig ott az inger,

Ha más nem, akkor majd hajt a kényszer.

Addig futok, amíg már nem fáj eléggé,

Amíg a teher nem válik nehézzé.

A szó, ha kiengedik

 

Január harmadik szombatja. A nap, amelyiken megállt az idő. Búskomor hangulatú fák, búskomor hangulatú ég, búskomor hangulatú én. Azon tűnődöm két szál cigaretta között, hogy vajon milyen érzés, amikor kialszik belőlünk a fény. Amikor minden szín egyre fakóbbá válik, amikor minden arcon átsuhanó érzelem csak egy torzulás. Mintha a valóság is ugyanilyen búskomor és fakó lenne. Végtelenbe nyúló árnyék kísér az utamon, akárhová is megyek, nem hagy el. Végül is jobb, mintha egyedül lennék, nem igaz? Ezzel nyugtatom magam, holott az igazság teljesen más.

Már csak a képek mondják el, milyen voltál; már csak az emlékeim színeznek ki téged újra. Bár fizikálisan nem vagy jelen, de mégis életben tartalak téged valahogyan. Ha felnézek az égre, a te tekintetedet keresem. Vajon mit gondolsz most, hogy már nem vagy? Mit látsz a világból öt év távlatából? Mit látsz belőlem? Mit látsz belőlünk?

Már nem várok választ, csak keresem a napfényt. Nem hiszek a teljes szürkeségben, sose hittem benne igazán. Már nem úgy tekintek a történtekre, mintha örökre megpecsételték volna a sorsomat. Itt az ideje letenni az évek óta cipelt terheket. Mégis benne élsz minden történetben, minden zenében és minden mozdulatban. A nevetésekben és az ölelésekben. A néma sírásokban és gyengéd érintésekben. A cinizmusban és a ridegségben. Nem múlsz el, nem tudsz elmúlni, mert ha ez megtörténne, akkor az azt jelentené, hogy sohasem léteztél.

A te álmaidat nem vihetem tovább, úgyhogy sajátot kovácsolok magamnak. Kissé félve pillantok fel az égre, ami ugyanolyan szürkén fest, mint eddig. Ebből arra következtetek, hogy nagyon is jól tudod, hogy nem lehetek te. Senki sem lehet te. Mindenki másért van jelen az életemben, az esetleges hiányuk nem pótolható, így a tied sem. Nem akarok pótlékot, de veled kibékülnék – erre nincs már esély, nem igaz?

Így mutattad meg nekem, hogy ki vagyok én nélküled. Már csak azt nem értem, hogy miért így kellett megmutatnod? Lassú léptekkel távolodtál, egyre kevesebbé váltál és hiába tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, mégsem akartam elhinni. Nem tudom, jobb lett-e volna, ha hirtelen mész el, hogy a vasaló még be van dugva a konnektorba, a tévében pedig megy a várva várt kézilabda meccs – de a vasalót már nem te húzod ki, a meccset pedig nem te nézed. Tudod, mit? Maradjunk annyiban, hogy mindkettő borzasztó. Maga a tény, hogy elmentél borzasztó. Ráadásul ennek már öt éve!

Mégis azt érzem, hogy már másképp őrizlek, mint eddig. Nem olyan mohón, fojtogatón, mint aki még mindig meg akar tartani magának, hanem épp ellenkezőleg. Talán itt volt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, hogy elfogadjam végre, én is ember vagyok – hibákkal. Ember, akit elhagynak és aki elhagy másokat. Aki néha kívülálló lesz, néha pedig ugyanolyan, mint mindenki más. Az éremnek mindig két oldala van, azonban nem lehet minden esetben lavírozni a kettő között. Azt hiszem, most már látom, hogy mi az, amit helyetted kell megtanulnom.

Még utoljára azért leírom: köszönöm, hogy voltál és hogy őrizhetlek!

Elég

 

Fú bazdmeg, asszem én most nem is tudom megmondani, hogy mi van, csak valami van és az minden, csak nem jó. Valami itt, tudod, úgy nagyon fáj. Persze, hogy hülyeség az egész! Szerinted akarom, hogy fájjon? Dehogy akarom, de a mellkasom csakúgy nyeli el ezt a sok szart, én pedig nem tudok mit tenni. Azt mondják, ha beszélek róla, akkor enyhül a fájdalom. Hát én már ódákat zengek, de esküszöm erre a tetves életre, hogy semmit sem enyhült az egész! A mellkasom ugyanúgy hullámzik, az agyam ugyanúgy kattog és hopp, megint ugyanott tartok. Az örök második hely az én otthonom, az egyedüllét jó barátomként mutatkozik be mindenkinek.

Egyszer vagyok, a következő pillanatban pedig nem. Na, ezt döntsd el te nagyokos, hogy most éppen melyik van! Jó, bocs, nem neked szól ez a maszlag, csak már unom magamnak elmondani ugyanazt, így hát elmondom neked is. Nyilván már ezt is unom, de mindegy, mert már belekezdtem, szóval akkor már végigmondom. Igen, akkor is, ha nem érdekel, mert jogodban áll úgy dönteni, hogy itt hagysz te is, ki vagyok én, hogy itt tartsalak? Nem voltam az a küzdőfajta, inkább elengedtem a dolgokat, mert ugyan, minek tartogassam őket, ha úgyse nyerhetek? Fú, mit bánom én, ha az idegeidre megyek, ilyen vagyok és kész!

Utálok ilyen lenni, de egész egyszerűen nem tudok nem ilyen lenni. Szinte égek a vágytól, hogy valaki figyeljen rám, de tök mindegy, mekkora figyelmet kapok, senki nem lesz elég nekem. Nem ellened szól, de sajnos a te figyelmed sem lesz elég, mert majd idővel ezt is szépen bekebelezi az a fekete lyuk, ami a szívem legmélyén van.

Nagyon kérlek, soha ne mondd vagy mutasd, hogy szeretsz, mert sosem tudod elégszer mondani és sosem tudod bizonyítani sem. Úgysem fogok hinni neked. Egy magányra ítélt senki vagyok, aki úgy akar valaki lenni, hogy közben nem is próbálkozik. Olyan vagyok, mint a tiszavirágzás, azon az egy napon fogadlak be, utána hiába is próbálkozol. Na, látod már végre, hogy mi fán termek? Olyan, mintha az egész csak egy paradoxon volna: te próbálkozol, de sohasem annyira, hogy az nekem elég legyen. Úgyhogy most megyek is, mielőtt még te elmennél.

Sapiens

 

Gyűrögeted a ruhád ujját, miután megszólal a fülhallgatódból a My Chemical Romance Cancer című száma. Azóta nem hallgattad, mióta négy évvel ezelőtt elénekelted, utána pedig pár évre rá végignézted valaki küzdelmét a rákkal. A sors fintora ez – mondod keserűen, majd úgy döntesz, hogy most az egyszer végighallgatod ezt a dalt. Nem sokkal később felelevenedik az a Karinthy novella, amelyiknek a végén az áll, hogy „nem tudok beszélni”. Emlékszel, hányszor, de hányszor adtad elő? Rengetegszer játszottad el, hogy nem tudsz beszélni, aztán amikor anyád mondta ugyanezt, akkor csak némán hallgattad, ahogyan egyre kevesebbet mond. Eloszlatod a gondolatot, hogy kötelet képzelj oda, ahol nincs, nem kell jelentőséget tulajdonítani a láthatatlan dolgoknak.

Mert az van, amit látunk, a többi az csupán képzeletünk szüleménye. Bár jól látod a dolgokat, semmi nem igazolja azt, hogy azok úgy vannak. El kell fogadnod, hogy néha elég az, ha csak azt veszed észre, ami a szemed előtt történik. Csak a fájdalomtól óvod meg magad és a csalódottságtól, amit az okoz, hogy mégse az történik, amit várnál. Vajon képes vagy-e kilépni a valóságba azért, hogy végre úgy élj, ahogyan azt már annyiszor elképzelted?

Az érzéseidet gondolatok formájába öntöd, hogy ne kelljen megismerned őket. Sok sebből vérzik ez, de inkább csak ráteszel egy ragtapaszt és mit sem törődsz az alóla csordogáló vérrel. Ezt jelenti, ha mindig csak gondolsz, de érezni sosem érzel. Átvenni mások érzéseit mindig könnyebb, mint szembenézni a sajátjaiddal. Aztán persze ott ülsz a kanapén üresen. Semmit sem érzel, mert azt nem tudod, hogy kell, ezért inkább újra és újra lejátszod a fejedben az emlékeidet és a vágyaidat. Kiszipolyozták belőled azt a szemernyi életerőt és te inkább ülsz a kanapén és elfogadod. Elfogadod, hogy neked ennyi jutott, aztán már megint a tükörképeddel veszekszel úgy, hogy közben nem nézel a szemébe.

Szomorúság és szomorúság közt is van különbség. Az előbbi az a fajta, amiről, ha nem veszel tudomást sem tűnik el, hiába tereled el a gondolataidat, továbbra is ott lebeg körülötted és arra vár, hogy végre érezd őt. Az utóbbi az, amit érzel és ezáltal túl tudsz rajta lépni. Akkor érted meg igazán a különbséget, amikor már mindkettőt érezted. Ugyanez fut át rajtad a gondoskodás kapcsán is. Amikor azért adsz, hogy szeressenek és nem azért, mert szeretsz.

Lassú folyamat felfedezni, mennyi érzés lapul benned, erőszakkal nem tudod őket előhívni. Hála istennek van rá egy egész életed, hogy érezd és megéld mindegyiket, hogy aztán elmondhasd: éltem.

Adiectio

 

Nem szeretem a nyarat, ilyenkor nem tudom eltakarni mindazt, ami a testemre van írva. Mindig rövid ruhákban járok, mert különben kiizzadnám, ami bennem van és én azt egyáltalán nem akarom. Pedig néha jobb lenne. Persze, inkább szorgosan tartogatom magamban a ki nem mondott szavakat, a be nem tartott ígéretek emlékét és ezáltal egy hatalmas támadófelületet hagyok mindennek és mindenkinek. Minél kevesebb a ruha, annál nagyobb a felület.

Amikor felhívlak, újból lezavarod egy fél perc alatt a beszélgetést, amíg elmondod, veled mi van, aztán, amikor én kerülnék sorra, akkor azzal jössz, hogy nálad hamarabb megy le a nap, dolgod van. Talán azért kapom ezt, mert amikor te sírtál pár évvel ezelőtt, akkor könnyek nélkül néztem a halott szemébe, akivel jól megértettük egymást, de téged már nem tudtalak megvigasztalni. Úgy érzem, sosem tudtuk egymást úgy igazán elérni, ez a telefonhívás pedig az ékes bizonyítéka annak, hogy soha nem is fogjuk. Bár nem hiszek a sohákban és az örökkékben, ennek ellenére mégis előszeretettel használom őket, amikor rólad vagy róla van szó. Amikor ültünk a kanapén azután a film után, amit én választottam, te pedig zokogva mondtad, hogy soha többé ne válasszak ilyet, amikor neked ennyire fáj. Soha többé nem választottam filmet.

Amikor róla van szó, akkor inkább az örökké a gyakoribb – képletesen, persze. Ugyanis sosem mondom ki, mégis minden alkalommal adok még neki valamennyit magamból. Ez így megy örökké, ha egyszer csak az álmaim nem nőnek túl rajta. Vagy inkább én. Lehet, nekem kellene túlnőnöm rajta.

Amikor mindenki szemében a szánalmat keresem, akkor tudom, hogy valójában mennyire el akarok tűnni. Utálom feladni, de ragaszkodni se szeretnék én már semmihez se. Mit ér az érzés, ha nem érezhetek? Aztán majd akkor robban minden, amikor már engem se érdekel, csak valami ürügyet keresek arra, hogy sírjak, amiért egész életemben nem tudtam igazán.

Mélyen legbelül

 

Érezni a semmit és érteni a mindent. Talán ezért nem működik bennem az egyensúly, mert nem engedem magamnak, hogy működjön. Amikor ülök a domboldalon és hallgatom a csendet, figyelem a lemenő nap sugarait, akkor jövök rá, hogy amit valójában érzek azt sosem érezhetem igazán. Azt tanultam, hogy a józan észnek mindig felül kell kerekednie a szív vágyain, érintéssel nem lehet kifejezni semmit sem úgy, mint szavakkal. Most pedig itt állok veletek szemben és egy szó sem hagyja el a szám, ugyanis nem tudom, mit mondhatnék. Az eszem meggátolja a tetteket, mert fél, hogy valaki hátbaszúr ölelés közben. Engedem hát, hogy a szavak beszéljenek helyettem, mint ahogyan eddig is.

Mikor kezdhettem el egyre kevesebbet érezni? Mikor váltotta fel a cselekedeteimet a beszéd? Minden, ami bennem van az itt marad, semmit sem eresztek el, így belülről kezd el felemészteni. Nem tudok elmélyülni semmiben sem, csak a gondolataimban, amelyek sokszor hazudnak nekem, nem bízhatok bennük. Mégis inkább elfogadom, amit mondanak, hogy legalább sugározhassak valamit kifelé is, ha már a szívem kulcsát elvesztettem. Azt hittem, másnál megtalálom, azonban a kulcs nem az utcán veszett el, hanem mélyen bennem.

A legszigorúbb velem én magam vagyok, nem engedem a henyélést, ezért mégis halogatok. Mindig minden fontosabb annál a háborúnál, ami bennem dúl, ezért nem ások mélyebbre. Ezáltal a büntetésem az, hogy semmiben sem tudok mélyebbre ásni. Ezen a legerősebb ásó sem segítene, hiszen magában nem tud ásni, kell hozzá valaki – mondjuk én.

Tétova

 

Leírnám neked, hogy szeretlek, de nem tudnám megmondani, pontosan kinek is írom. Éppen ezért nem írok semmit soha senkinek. Nem tudom, mikor kell ölelni pacsi helyett és mikor adjak csókot szavak helyett. Soha nem tudom, hogy mikor minek jön el az ideje, mikor kell túllépni dolgokon és meddig kell ragaszkodni valakihez. Mennyi az optimális ideje a szeretet kialakulásának és mennyi idő alatt múlik el a szerelem?

Nap mint nap új arcokkal találom szembe magam, mégsem emlékszem egyik ember arcára sem, a tied viszont rögtön a szemembe ég és onnantól kezdve benne élsz az álmaimban. Valakivel elég két alkalommal is találkozni, hogy valami oknál fogva beleragadjon a tudatunkba, a másikkal pedig egy év is kevés, hogy nyomot hagyjon. Egy elhagyott hatósági igazolványon lévő születési dátum – ez is hamarabb eszembe jut, mint annak a születésnapja, akinek éveken át eljártam a bulijaira.

Ösztön, amikor azzal akarok figyelmet kiváltani belőled, hogy élek és a következő pillanatban már nem. Látni akarom, melyiket veszed észre hamarabb. Mi van akkor, ha valaki más is észreveszi, nemcsak te? Aztán a végén még kiderülne, hogy az egész nem is a figyelmedért van, hanem csak önigazolás.

Talán, ha nem tennék mindig kérdőjelet oda, ahová már rég pontot kellett volna, akkor közelebb lennék a megoldáshoz.