A zárt ajtó

 

Hirtelen kifordulsz a szobából, miközben a másik próbálja továbbvinni a beszélgetést, majd értetlenül néz utánad és azon gondolkozik, hogy vajon ő mondott-e valami rosszat. Te pedig egy másik szobában elbújva, heves szívdobogással realizálod, hogy nem megy az ilyesfajta kapcsolódás. Vele nem. Nincs ővele semmi baj, pont az okozza a problémát, hogy nincs probléma, ezért fejben minden eshetőségre felkészülsz, minden apró mozdulatban, szóban gyanakodsz, nehogy megint elronts valamit, mint annyiszor korábban. Ez pedig kikészít téged, hiszen azt hitted, már rég máshol jársz, már nem akarsz bujkálni, készen állsz arra, hogy befogadj másokat. Ellenben megint mi marad? A remegés a testedben, a fullasztó mellkasi nyomás és az, hogy a szíved majd’ ki akar ugrani a helyéről. Aztán ott maradsz a szobában és magadat hibáztatod, hogy nem adtál esélyt.

Eszedbe jut, amikor a világ leggyönyörűbb részén kaptad azt a csúf hírt és úgy tettél, mintha nem fájna, aztán csak hátat fordítottál mindenkinek és elcsukló hangon közölted, hogy ideje ajándékok után nézni. Könnyen hozzászoksz a túléléshez, de élni nem tudsz úgy igazán. Minden átcsap ingerkeresésbe, ami kitölti az űrt, amit mások hagytak. Ez a lyuk azonban sosem töltődik fel igazán, csak ideig-óráig fog el a teltségérzet, aztán újra minden szertefoszlik.

Elcsepegtetsz egy-két információt, de mindenkinek mást és mást, hadd lássanak valamilyennek, de sose olyannak, mint amilyen vagy. A csend gyilkos, ezért is készülsz ki annyira, amikor vele vagy és egy hang sem hagyja el a szádat. Ismerjen meg mindenki, de senki se egészen, hogy egy részed örökké láthatatlan maradjon, mert ehhez szoktál hozzá. Szerencsédre senki sem akar jobban megismerni, így könnyű dolgod van – ellenben ez a tény is félelemmel tölt el. Pontosan mit is akarsz? Annyi álmod volt másokról és másokkal, de mostanra megbarátkoztál a gondolattal, hogy talán csak te akarsz tervezni saját magaddal.

Még mindig ott állsz abban a szobában, a heves szívdobogás csillapodik, a fátyolos tekintet pedig úgy tűnik el, mintha sohasem létezett volna. Kilépsz a szobából, kihúzod magad és úgy sétálsz el mellette, mint aki tényleg nem akart volna többet mondani annál, mint ami elhangzott köztetek. Nem érdekel a kedvenc színe, a hobbijai, a családi háttere, nem érdekel az élete – nem érdekel ő maga sem. Legalábbis ez van az arcodra írva, de a szíved egészen mást diktál. Az önszabotázs, mint valami régi ismerős, úgy köszön be hozzád és be kell látnod, hogy ezt a legnehezebb letenned a régóta cipelt terhek közül.

Szerelem

 

A szív és az ész küzdelme állandó a folyamatosan változó világban. Amikor az agyaddal látod, de a szíveddel nem érzed azt, amit érezned kellene. Ebben a helyzetben találom magam újfent, bármennyire is szerettem volna elkerülni ezt a csatát. Alaposan át lett beszélve, meg lett magyarázva, miért nem vagy hozzám való; egy darabig el is hittem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy kitöröljön egy érzést, ugyanakkor rájöttem, hogy nem akarlak kitörölni innen bentről. A legnehezebb eltüntetni a semmit, a nem létező emlékeket, amiket az elmém generált. Viszont te mindig is valós voltál. A nem létező emlékek – az a fejezet, ami a „mi lett volna, ha” után kezdődik. Lépni sosem mertem, egyszerűbb volt a saját történetem külső szemlélőjeként vizsgálni az eseményeket.

Mindig is szerettem volna közel kerülni hozzád, belátni a páncélod mögé, a hibáiddal együtt szeretni téged. Azonban nemcsak a páncélod jelentett gondot, hanem az a mélységes szakadék is, amit én generáltam. Féltelek szeretni, mert féltem, hogy nem leszünk egálban, hogy valamelyikünk jobban vagy éppen kevésbé fogja szeretni a másikat. Egyszerűbb hinni másoknak, mint a szívünk dobbanásának. Eltávolodni attól, akit szeretünk csak azért, hogy önigazolást nyerjünk – pazarlás.

Titok romantikus – amikor szeretnénk megőrizni másokban a rólunk kialakult képet azáltal, hogy nem mesélünk a szerelemről szőtt álmainkról. Csak várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb, aztán pedig csalódunk. Nem beszélni a semmiről, csak a mindenről és várni, mikor fordít hátat a másik. Elveszni egymás tekintetében, hogy aztán odébb pillantsunk és izguljunk azon, vajon ő mit látott. Ezért marad a távolság, a szakadék, a páncél. Mert szeretni én csak így tudok: távolról, leírt szavakkal. Szeretném, hogy érezz, de ne érezz soknak. Ezért a sok hűhó, ezért a sok küzdelem, hogy a végén a köztünk lévő tyúklépés fényévnyi hosszúságúra nyúljon.

Az ember azért kerüli azt, akit a legjobban szeret, hogy megóvja magát a fájdalomtól. Mert szeret mindig a legrosszabbra gondolni, attól tartani. Megtanulni blokkolni az agyadnak azon részét, amivel ezt az érzést szabályozod csak azért, hogy megvédd magad a kíntól. Csak azt nem értem, miért tekintünk rögtön kínként a szerelemre. Mint holmi nyűg, úgy cipeljük a vállunkon, meg akarunk tőle szabadulni és addig hurcoljuk a nehéz érzelmeket, amíg végül nem bírjuk tovább. Ettől félünk a legjobban, mégis úgy alakítjuk, hogy a végén a félelemnek legyen igaza. Többé nem akarom, hogy a szerelem mázsás súlyként nehezedjen rám.

Lassan szerettem beléd. Ahogyan kibontakoztál előttem, mint a virágba boruló fák tavasszal, annál jobban. Mint az évszakok váltakozása, úgy ismertem meg egyre több oldalad. Nem voltál mindig szép, de ez nem számított, hiszen én szépnek láttalak. Egyre jobban tisztult ki a kép. Minden mozzanatod, szavad és arcmimikád értelmet nyert a számomra. Egyesek szerint azt látok bele, amit szeretnék és talán túl sokat is képzelek, de a továbbiakban nem akarok az árral szemben úszni; csak hagyom, hogy sodorjon hozzád. Miért hitessem el magammal, hogy nem szeretlek? Miért tagadjam meg a vágyat? Ez nem egy nyáresti fellángolás, ami az ősz beköszöntével csillapodik. Ugyanakkor honnan is tudhatnám, mi ez, ha sohasem hagytam magamnak, hogy megéljem ezt az érzést?

Vészesen fogynak a szavak, vészesen fogy a távolság. Nem tudom, mi tévő legyek, hogyan ne hagyjam a múltnak, hogy tovább kísértsen. Mások vállára mindig könnyebben tettem a kezem, mint a tiedre. Talán ez volt az oka annak, hogy azután tudtad meg, mit érzek, miután már nem számított. Honnan is tudhatnám, hogy mi számít és mi nem, ha a generált emlékeimben élsz csupán, a szakadék másik oldalán, a páncél mögött. Hiszem, hogy két szív nem hiába fonódik össze a másodperc tört része alatt. Ez a kötelék pedig életünk végéig elkísér.

2024

Búvóhely

 

„Na, megint kezdődik!” – mondom, majd betömöm a számba a tenyeremnél is nagyobb mennyiségű csipszet. Mogorván ülök az ágyamon terpesz ülésben, miközben egy olyan sorozatot bámulok, amelyen nem kell gondolkodni. Persze, mindezt azért, hogy közben a saját kis hülyeségeimen agyalhassak. A szívem erőteljesen kalapál, majd’ kiugrik a helyéről; a légzésem abszolúte nem egyenletes, meg merem kockáztatni, hogy sípoló hangot is hallat – no persze ez megeshet az utóbbi hetekben igencsak nagy mennyiségben elfogyasztott dohányterméktől is. Mindez azonban már egy cseppet sem izgat, ugyanis előbb-utóbb az ember hozzászokik. Eleinte elviselhetetlen, aztán egyre könnyebben mondok le dolgokról. Mondhatni én magam párnázom ki a ketrecemet.

Mindig lépek egyet előre, aztán ötöt hátra, amikor úrrá lesz rajtam a pánik és nem ereszt el akkor sem, ha üvöltve kapálózok. Mindent meg tudok magyarázni, de tényleg mindent. Egy idő után így adom át magam a félelemnek. Szükségtelenné válik a kapálózás, szükségtelenné válik az üvöltözés, elvégre minden meg van magyarázva. A ketrec már kényelmes, még a lábamat is ki tudom nyújtani benne, minek kellene odakintre mennem, ahol még párna sincsen? Az emberek meg néznek, mint a vásári majmot a rácson keresztül. Ilyenkor pedig mit lehet tenni? Jól vissza kell bámulni, hogy lássák, bizony nem tévedtek. Pontosan olyan vagyok, mint egy vásári majom, a kényelem és a húgy meleg híve, aki néha odaböfög valami vicceset a népnek, aztán visszabújik a párnák mögé.

Tudom, hogy lépni kéne előre, de erre a gondolatra a szívem csak jobban ver, majd verejtékezni kezdek és idegesen tekergetni kezdem a zsíros kezemmel az aktuális epizódot. Hiába keresek még csipszet a zacskóban, egy darab sem akad benne. Feleslegesen csörgök az üres zacskóval, csak azért, hogy végre ne halljam a fejemben zakatoló gondolatokat. Természetesen ez nem segít a helyzeten, de igazán nem tudom, mit kellene tennem. Talán meg kellene nyugodnom. Remek gondolat! De hogyan? Kezdetnek elengedhetném azt a zacskót. Jó, rendben, legyen így. Ekkor viszont élesen belenyilall a fülembe a csend, majd mindezt kitölti az összes megfogant gondolat. Nem bírom tovább! Kiszöknek az első könnycseppek, majd arra eszmélek, hogy az egész arcom és a pulóverem tiszta takony meg könny. Hang nem jön ki a torkomon, csak szipogok csendben.

Így ülök percekig és egész egyszerűen nem tudom abbahagyni, amíg nem nyílik az ajtó és farkasszemet nem nézünk. Nos, nem sokat látok belőled, csak halovány foltokat és csak odaképzelem, hogy milyen fejet vághatsz, hogy így látsz. Talán jobb, ha nem tudom. Hiába léptél be a szobába, még mindig képtelen vagyok abbahagyni a sírást, csak azt várom, hogy végre magamra hagyj, hogy kitalálhassam, mi legyen a következő lépés: merre tovább? Előre vagy hátra? Ellenben te nem mész el, hanem leülsz az ágy sarkára és óvatosan simogatni kezded a lábfejem. Mondanám, hogy ez egyébként milyen aranyos, de éppen bömbölök, úgyhogy elég nehéz lenne bármit is mondanom, hiszen levegőt is alig kapok. Te nem tágítasz, tovább simogatsz és szép lassan oldódni kezd a folytonos zokogás. Egyre tisztábban látok, az arcomon és a pulcsimon lévő foltok elkezdenek száradni. Lehetséges volna, hogy akire mindig is szükségem volt az előrelépésben pontosan így ült itt előttem, mint ahogyan te is, csak nem akartam észrevenni?

Falak mögött

 

Mit reméljen az, kitől elvették a gyászt?

Vesse be majd most is az aduászt?

Legyen könyörtelen, érzéketlen ember,

Ki a nehéz helyzetekben is csenddel ver?

Mit reméljen az, ki egyfolytában magányos?

Ki csak saját árnyékától remélhet barátot.

De az árnyék túl nagy, megváltozott arányok,

A sötét szív nem húz a gazdájára kabátot.

Ami már elmúlt azt minek játsszam vissza

Újra meg újra, hogy a kép maradjon tiszta?

Ami nem történik meg azt meg miért látom?

Sosem lesz semmi úgy, ahogy én azt várom.

A menekülésre ugyan mindig ott az inger,

Ha más nem, akkor majd hajt a kényszer.

Addig futok, amíg már nem fáj eléggé,

Amíg a teher nem válik nehézzé.

A szó, ha kiengedik

 

Január harmadik szombatja. A nap, amelyiken megállt az idő. Búskomor hangulatú fák, búskomor hangulatú ég, búskomor hangulatú én. Azon tűnődöm két szál cigaretta között, hogy vajon milyen érzés, amikor kialszik belőlünk a fény. Amikor minden szín egyre fakóbbá válik, amikor minden arcon átsuhanó érzelem csak egy torzulás. Mintha a valóság is ugyanilyen búskomor és fakó lenne. Végtelenbe nyúló árnyék kísér az utamon, akárhová is megyek, nem hagy el. Végül is jobb, mintha egyedül lennék, nem igaz? Ezzel nyugtatom magam, holott az igazság teljesen más.

Már csak a képek mondják el, milyen voltál; már csak az emlékeim színeznek ki téged újra. Bár fizikálisan nem vagy jelen, de mégis életben tartalak téged valahogyan. Ha felnézek az égre, a te tekintetedet keresem. Vajon mit gondolsz most, hogy már nem vagy? Mit látsz a világból öt év távlatából? Mit látsz belőlem? Mit látsz belőlünk?

Már nem várok választ, csak keresem a napfényt. Nem hiszek a teljes szürkeségben, sose hittem benne igazán. Már nem úgy tekintek a történtekre, mintha örökre megpecsételték volna a sorsomat. Itt az ideje letenni az évek óta cipelt terheket. Mégis benne élsz minden történetben, minden zenében és minden mozdulatban. A nevetésekben és az ölelésekben. A néma sírásokban és gyengéd érintésekben. A cinizmusban és a ridegségben. Nem múlsz el, nem tudsz elmúlni, mert ha ez megtörténne, akkor az azt jelentené, hogy sohasem léteztél.

A te álmaidat nem vihetem tovább, úgyhogy sajátot kovácsolok magamnak. Kissé félve pillantok fel az égre, ami ugyanolyan szürkén fest, mint eddig. Ebből arra következtetek, hogy nagyon is jól tudod, hogy nem lehetek te. Senki sem lehet te. Mindenki másért van jelen az életemben, az esetleges hiányuk nem pótolható, így a tied sem. Nem akarok pótlékot, de veled kibékülnék – erre nincs már esély, nem igaz?

Így mutattad meg nekem, hogy ki vagyok én nélküled. Már csak azt nem értem, hogy miért így kellett megmutatnod? Lassú léptekkel távolodtál, egyre kevesebbé váltál és hiába tudtam, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, mégsem akartam elhinni. Nem tudom, jobb lett-e volna, ha hirtelen mész el, hogy a vasaló még be van dugva a konnektorba, a tévében pedig megy a várva várt kézilabda meccs – de a vasalót már nem te húzod ki, a meccset pedig nem te nézed. Tudod, mit? Maradjunk annyiban, hogy mindkettő borzasztó. Maga a tény, hogy elmentél borzasztó. Ráadásul ennek már öt éve!

Mégis azt érzem, hogy már másképp őrizlek, mint eddig. Nem olyan mohón, fojtogatón, mint aki még mindig meg akar tartani magának, hanem épp ellenkezőleg. Talán itt volt az ideje, hogy benőjön a fejem lágya, hogy elfogadjam végre, én is ember vagyok – hibákkal. Ember, akit elhagynak és aki elhagy másokat. Aki néha kívülálló lesz, néha pedig ugyanolyan, mint mindenki más. Az éremnek mindig két oldala van, azonban nem lehet minden esetben lavírozni a kettő között. Azt hiszem, most már látom, hogy mi az, amit helyetted kell megtanulnom.

Még utoljára azért leírom: köszönöm, hogy voltál és hogy őrizhetlek!

Elég

 

Fú bazdmeg, asszem én most nem is tudom megmondani, hogy mi van, csak valami van és az minden, csak nem jó. Valami itt, tudod, úgy nagyon fáj. Persze, hogy hülyeség az egész! Szerinted akarom, hogy fájjon? Dehogy akarom, de a mellkasom csakúgy nyeli el ezt a sok szart, én pedig nem tudok mit tenni. Azt mondják, ha beszélek róla, akkor enyhül a fájdalom. Hát én már ódákat zengek, de esküszöm erre a tetves életre, hogy semmit sem enyhült az egész! A mellkasom ugyanúgy hullámzik, az agyam ugyanúgy kattog és hopp, megint ugyanott tartok. Az örök második hely az én otthonom, az egyedüllét jó barátomként mutatkozik be mindenkinek.

Egyszer vagyok, a következő pillanatban pedig nem. Na, ezt döntsd el te nagyokos, hogy most éppen melyik van! Jó, bocs, nem neked szól ez a maszlag, csak már unom magamnak elmondani ugyanazt, így hát elmondom neked is. Nyilván már ezt is unom, de mindegy, mert már belekezdtem, szóval akkor már végigmondom. Igen, akkor is, ha nem érdekel, mert jogodban áll úgy dönteni, hogy itt hagysz te is, ki vagyok én, hogy itt tartsalak? Nem voltam az a küzdőfajta, inkább elengedtem a dolgokat, mert ugyan, minek tartogassam őket, ha úgyse nyerhetek? Fú, mit bánom én, ha az idegeidre megyek, ilyen vagyok és kész!

Utálok ilyen lenni, de egész egyszerűen nem tudok nem ilyen lenni. Szinte égek a vágytól, hogy valaki figyeljen rám, de tök mindegy, mekkora figyelmet kapok, senki nem lesz elég nekem. Nem ellened szól, de sajnos a te figyelmed sem lesz elég, mert majd idővel ezt is szépen bekebelezi az a fekete lyuk, ami a szívem legmélyén van.

Nagyon kérlek, soha ne mondd vagy mutasd, hogy szeretsz, mert sosem tudod elégszer mondani és sosem tudod bizonyítani sem. Úgysem fogok hinni neked. Egy magányra ítélt senki vagyok, aki úgy akar valaki lenni, hogy közben nem is próbálkozik. Olyan vagyok, mint a tiszavirágzás, azon az egy napon fogadlak be, utána hiába is próbálkozol. Na, látod már végre, hogy mi fán termek? Olyan, mintha az egész csak egy paradoxon volna: te próbálkozol, de sohasem annyira, hogy az nekem elég legyen. Úgyhogy most megyek is, mielőtt még te elmennél.

Sapiens

 

Gyűrögeted a ruhád ujját, miután megszólal a fülhallgatódból a My Chemical Romance Cancer című száma. Azóta nem hallgattad, mióta négy évvel ezelőtt elénekelted, utána pedig pár évre rá végignézted valaki küzdelmét a rákkal. A sors fintora ez – mondod keserűen, majd úgy döntesz, hogy most az egyszer végighallgatod ezt a dalt. Nem sokkal később felelevenedik az a Karinthy novella, amelyiknek a végén az áll, hogy „nem tudok beszélni”. Emlékszel, hányszor, de hányszor adtad elő? Rengetegszer játszottad el, hogy nem tudsz beszélni, aztán amikor anyád mondta ugyanezt, akkor csak némán hallgattad, ahogyan egyre kevesebbet mond. Eloszlatod a gondolatot, hogy kötelet képzelj oda, ahol nincs, nem kell jelentőséget tulajdonítani a láthatatlan dolgoknak.

Mert az van, amit látunk, a többi az csupán képzeletünk szüleménye. Bár jól látod a dolgokat, semmi nem igazolja azt, hogy azok úgy vannak. El kell fogadnod, hogy néha elég az, ha csak azt veszed észre, ami a szemed előtt történik. Csak a fájdalomtól óvod meg magad és a csalódottságtól, amit az okoz, hogy mégse az történik, amit várnál. Vajon képes vagy-e kilépni a valóságba azért, hogy végre úgy élj, ahogyan azt már annyiszor elképzelted?

Az érzéseidet gondolatok formájába öntöd, hogy ne kelljen megismerned őket. Sok sebből vérzik ez, de inkább csak ráteszel egy ragtapaszt és mit sem törődsz az alóla csordogáló vérrel. Ezt jelenti, ha mindig csak gondolsz, de érezni sosem érzel. Átvenni mások érzéseit mindig könnyebb, mint szembenézni a sajátjaiddal. Aztán persze ott ülsz a kanapén üresen. Semmit sem érzel, mert azt nem tudod, hogy kell, ezért inkább újra és újra lejátszod a fejedben az emlékeidet és a vágyaidat. Kiszipolyozták belőled azt a szemernyi életerőt és te inkább ülsz a kanapén és elfogadod. Elfogadod, hogy neked ennyi jutott, aztán már megint a tükörképeddel veszekszel úgy, hogy közben nem nézel a szemébe.

Szomorúság és szomorúság közt is van különbség. Az előbbi az a fajta, amiről, ha nem veszel tudomást sem tűnik el, hiába tereled el a gondolataidat, továbbra is ott lebeg körülötted és arra vár, hogy végre érezd őt. Az utóbbi az, amit érzel és ezáltal túl tudsz rajta lépni. Akkor érted meg igazán a különbséget, amikor már mindkettőt érezted. Ugyanez fut át rajtad a gondoskodás kapcsán is. Amikor azért adsz, hogy szeressenek és nem azért, mert szeretsz.

Lassú folyamat felfedezni, mennyi érzés lapul benned, erőszakkal nem tudod őket előhívni. Hála istennek van rá egy egész életed, hogy érezd és megéld mindegyiket, hogy aztán elmondhasd: éltem.