Kötöttségek

       Csak feküdni a napsütötte mezőn és nem gondolni semmire, miközben a kék eget bámulom. Ez a vágyam, semmi más. Érezni a szellőt, ahogy simogatja az arcom. Figyelni, ahogyan a tarkaszárnyú lepkék elrepülnek a fejem felett. Csend és nyugalom. Szabadság. Tudod, az az igazi, amikor nem vagy láncra verve, amikor te felelsz magadért, úgy igazán. Erre vágyom, de tudom, ha most hirtelen az ölembe hullana, nem lennék tőle boldog, csak szoronganék a hirtelen jött boldogságtól. Mert az ember így működik. Vágyakozik, megkapja, aztán már nem is olyan jó, mint gondolta. Mindez azért van, mert nem állt még készen, amikor megtörtént. Én sem állok készen. Minden lánc furfangosan van rám téve, nekem kell leaggatnom őket magamról. Nyugtalanná válnék, ha a kedves „gazda” szedné le, ugyanis bármikor visszateheti kénye-kedve szerint, én pedig ugyanúgy nem tudnám, hogyan szabaduljak meg tőlük. Ezért nem tudnék boldog lenni abban a szabadságban.

       Kicsi voltam, amikor láncra vertek, egyre többre és többre. Úgy érték el mindezt, hogy észre se vettem, talán még ők maguk sem tudták, mit is tesznek velem. Éppen ezért nem is haragszom rájuk, csak túl sok a lánc, túl sokfelé húz, és lassan szétszakít. Nem akarok szétszakadni, mert az olyan rossz, tudod. Egész akarok lenni.

       Nagyon sokáig azt hittem, az tesz majd egésszé, ha te majd itt vigyázol rám és a láncaimra, de rájöttem, hogy ez nem így működik. Nem a te feladatod engem egésszé tenni, nem a te feladatot szabaddá tenni engem. Különben csak ücsörögnénk egymás mellett; te etetnél, itatnál, ölelgetnél, én pedig siránkoznék, hogy ne menj el, ha végeztél a gondviselésemmel. Mert te könnyen el tudnál menni, én pedig nem tudnék utánad szaladni és mindezt a láncokra fognám. Valamelyik már a csontomig hatol, olyan régóta rajtam van, csak egészen idáig nem éreztem.

       Megvárod, míg leszedem őket magamról? Kérhetek tőled ennyit? Vagy tudod mit? Nyugodtan indulj el. Nemsokára utolérlek. Csak ne menj olyan gyorsan. Szeretném, ha te lennél az első, akit szabadon megérinthetnék.

Menjünk és maradjunk!

 

Menekülni, menekülni, menekülni!

Folyamatosan ezt szajkóztam, miután lekerült a fekete gyászruha. Mindegy, hogy hová, csak el innen! Nem akarom újra látni, ahogyan ott ülsz a fotelban. Nem akarom hallani, ahogyan óbégatod, hogy „kicsi a konyha”, nem akarom, hogy ott legyél valahol, amikor valójában nem vagy ott. Nem és nem! Éppen ezért úgy döntöttem, ritkábban járok majd haza, hogy biztosan ne találkozzak újból az emlékeddel.

Koncertek? Jöhetnek!

Ottalvás? Hogyne, minden hétvégén!

Külföldi út? Már megvettem a repjegyem, remélem, te is.

Így vártam a tavaszt, az újjászületés időszakát, ahol minden a szivárvány színében pompázik, a bogarak pedig úgy zizegnek, a madarak pedig úgy csicseregnek, hogy nem hallani tőlük a saját gondolatainkat. Épp erre volt szükségem. A zajra, a színekre, az illatokra, millió különböző érintésre, amivel leküzdhetem a hiányod.

Aztán… aztán be lettünk zárva. Nincsenek koncertek, bulik, külföldi utak. Haza kellett mennem. Hogy gyűlöltem! A ház sokkal nagyobbnak tűnt és sokkal csendesebbnek, mint idáig. Én pedig ugyanúgy vártam, hogy elmehessek. De csak nem jött el a pillanat. Abban a világban ragadtam, amit oly nagy hévvel igyekeztem elhagyni. Szembe kellett néznem a gyengeségeimmel, azzal, hogy mennyire hiányzol, mennyire magányos vagyok nélküled. Hogy még mindig látlak, pedig egyáltalán nem akarlak látni. Nem akarom, hogy a hiányod befolyásolja az életem.

Aztán teltek, múltak a hónapok, másképp láttam a dolgokat. Azt gondoltam, talán az élet azért marasztalt otthon, hogy ténylegesen lezárhassak mindent. Mert a menekülés nem megoldás. Aztán már megint nem így gondoltam. Aztán megint így. Úgy szálltam fel egy hullámvasútra, hogy évek óta nem jártam vidámparkban. Egyszer azt hiszem, túlvagyok rajtad, aztán meg újból megjelensz az álmaimban, mintha mi sem történt volna. Néha azon gondolkodom, ki fogja, illetve fogja-e egyáltalán bárki is betölteni azt az űrt, amit hagytál. Lesz-e olyan nap az életemben, hogy nem azon gondolkodok, mennyi mindent vesztettem, hanem azon, hogy mennyi mindenem van?

Mások azt mondják, legyek türelmes, én pedig már képtelen vagyok megülni a seggemen, mert már annyit vártam. Túl sok mindent nem értek, és minél jobban próbálom megérteni, annál jobban nem értem és annál több mindent nem értek. Tehetetlennek érzem magam és elveszettnek. Reménytelennek. Utálom azokat, akik csakúgy kapnak, pedig nem tesznek egyebet, csak elvesznek másoktól. Aztán már nem utálom őket, hanem csak magamat, amiért így gondolkodom.

Az egyed ül

Kiiszod a bögréd tartalmát, így az üresség végre nem benned van. Óvatosan helyezed vissza az asztalra, miközben szemeidben gyűlnek a könnyek. Hiába remegsz, válaszolsz azokra az üzenetekre, amiket órák óta olvasatlanul hagytál. Legszívesebben leírnád mindenkinek, hogy „segítség!”, de tudod, nem lenne értelme, mert még te magad sem vagy tisztában azzal, mi is bánt igazán.

Egyszer anyukáddal sétáltál haza a vasútállomásról a kezedben egy hatalmas és csúnya rózsaszín unikornissal. Úgy ölelgetted, mintha ő lenne az egyetlen társad, anyukád kezét pedig úgy szorongattad, mintha már előre megérezted volna, egyszer csakugyan otthagy majd ezzel az ócska plüssel. Ekkor tizennyolc éves voltál.

Úgy teszel, mintha egy ékkel megállítottad volna az idő kerekét, hogy egy másodpercet se haladjon tovább, mert neked itt pont jó. Nem akarod látni azt a sok borzalmat, ami vár rád. Ugyanazokat a vicceket meséled, ugyanazokat a ruhákat hordod és ugyanazokat a hibákat követed el újra és újra, miközben körülötted mindenki felnő.

Az erő, amit egykor neked tulajdonítottak rég nincs már veled, talán soha nem is volt, csak a sok sajnálkozó tekintet szülte. Leültek melléd, megkérdezték, hogy vagy, te elmesélted, aztán odébb álltak és a távolból integettek tovább. Ők megtettek mindent.

A barátokból időközben haver lett, a haverok pedig tudjuk nagyon jól, hogy pont akkor nincsenek ott, ha ver az élet. Ránézel a csúnya rózsaszín unikornisra, újból szembesülsz azzal, hogy ketten maradtatok, de te ezt nem akarod. Így hát kitalálsz magadnak még valakit, akivel esténként együtt alhatsz. A pizsamád egy pólóból és egy rövidnadrágból áll, ami éjszaka láttatja a sebeidet. Ilyenkor sírsz egy kicsit, jóéjt-puszit adsz nekik, hogy biztosan elaludjanak, és ne szakadjanak fel az éjszaka közepén – pláne akkor ne! Mert az aztán elviselhetetlen. Nem elég, hogy napközben azzal kell foglalkoznod, hogyan takard el őket és hogyan ne vegyél róluk tudomást, de ha este is nyalogatnod kell őket, hogy végre megnyugodjanak, az az igazi katasztrófa.

Lankadt a figyelmed, most épp megint megnyugodtál, mivel valaki a kérésedre megölelt. Úgy hiszed, az érintés többet ér a szónál, csak arra nem gondolsz, hogy mi van akkor, ha kötelezően történik. És az agyad újból pörögni kezd, hogy vajon hány ölelés volt valódi és hány csak kényszer. Mindenben csak a kényszert látod, egyedül a plüssben nem. Még az elképzelt személy, aki éjszakánként melletted alszik átkarolva téged, még az is csak kényszeresen van ott, hiszen te képzeled oda!

Ideje megálljt parancsolni, mert komolyan mondom, becsavarodsz. Túl sokat gondolkozol, ez ám a baj.

Csak ülj le.

Ülj le, ha mondom neked.

Így hát leültem.

Álomfejtés

1. nap

Éjszaka úgy döntünk apuval és a bátyámmal, hogy elindulunk valahova kocsival. A bátyám vezet, én ülök hátra, apa pedig mellé. A kocsin érződik, hogy valami nincs rendben vele, de úgy gondolom, hogy csak én képzelem így, biztosan minden jól működik. Aztán a bátyám elkezd tolatni, félig már kilóg az útra, amikor lefulladunk. Szép lassan visszaáll, apu szidja, hogy minek az a jogsi, ha nem is tud vezetni. A bátyámon látszik, hogy ideges, majd szép lassan újra megpróbálja. Óvatosan rátapos a gázra, de valamiért előre megyünk, gyorsan megáll, apa üvölt vele, hogy miért nem képes tolatni ezzel a vacakkal, amikor a bátyám letapossa a gázt, a kocsi pedig meglódul előre. Áttörjük a kerítést, apa magából kikelve ordít, hogy mégis mi a fészkes fenét csinál, ő pedig majdhogynem sírva kinyögi, hogy nem lehet leállítani, az autó pedig továbbgyorsul. Szembe velünk egy háznak a fala. Forróságot érzek, miközben az egész világ kifehéredik.

Meghaltunk.

Ezt onnan tudom, hogy a következő kép, ami előttem van, egy cikk, amiben leírják, hogy egy elszabadult autó okozta a tragédiát, ami 12209 kilométer per órára gyorsult.

Itt felébredek, ekkor jövök rá, hogy mindez álom volt csupán, hiszen 12209 kilométer per órára felgyorsulni ennyi idő alatt lehetetlen.

Azt olvastam az interneten, hogyha azt álmodod, hogy meghalsz, akkor az valójában belső változást, átalakulást jelent. Egy másik oldalon pedig azt, hogy tudat alatt valamit nagyon szeretnék lezárni az életben. Teljesen úgysem tudom megfejteni, mit jelenthet, nincs nálam Krúdy Gyula könyve.

2. nap

Hirtelen ott vagyok az általános iskolás tornateremben a gimnáziumi osztályommal. Ez már érdekes képet fest, aztán kiderül, hogy újból szerenádozunk a tanárainknak. Egyszer csak ott terem mellettem anyu, ami elég furcsán érint. Először nem értem én sem, mi abban a fura, hogy ott van, azt gondolom, talán csak azért nem értem az ottlétét, merthogy szerenád van és nem igazán szoktak szülők jelen lenni ilyenkor. Aztán rájövök, hogy valami más hibádzik. Anyának betegnek kellene lennie, de nagyon betegnek. Ehhez képest makk egészségesen áll mellettem, a haja sem hullott ki, kedvesen mosolyog rám én pedig egész szerenád ideje alatt mellette maradok. Aztán rájövök, hogy nemhogy betegnek kellene lennie, hanem egyszerűen nem kellene ott lennie úgy egyáltalán. Ő már nem él. Majd amikor kimegyünk a teremből megcsörren a telefonja. Az a jellegzetes csengőhang, amihez az idők folyamán hozzászoktam. Felveszi, majd a mosoly lekonyul. Némán elrakja a készüléket és óvatosan mondja nekem: „a bátyád meghalt, túladagolta magát”.

Felébredek, anya eltűnik, a bátyám viszont még él – tudtommal. Leellenőrzöm a közösségi oldalakat, nemrégen mutatott rajtuk aktivitást, így megnyugszom.

Megint beütöm a keresőbe. Ha megjelenik egy halott szerettünk az álmunkban az azt jelenti, hogy valamit üzenni szeretne nekünk, ő így próbál segíteni. Szóval anyu segíteni szeretett volna nekem? Lehet, tényleg látja, mi történik velem, mi történik bennem?

Valahol azt írják, hogyha meghalt a testvérem az álmomban, akkor az azt jelenti, hogy hiányzik nekem. Tény, hogy távol vagyunk egymástól mindenféle értelemben, szóval egyértelmű, hogy hiányzik. Remélem, előbb-utóbb visszatér majd.

3. nap

Elmegyek a mosdóba, mert valami furcsa érzés fog el. Amikor lehúzom a bugyimat is ijedten szembesülök azzal, hogy vérzek. Pakolok be betétet, de egyáltalán nem örülök és nem tudom, hova tenni a vérzést, mivel előtte pár nappal múlt el a menstruációm, így nem kellene megjönnie. A vérem viszont ömlik továbbra is, csurog le a lábamon. Fontolgatom, hogy nőgyógyászhoz kellene mennem, aztán hirtelen valami savanykás ízt érzek a torkomon, ami egyre jobban jön fel. Vért hányok, csakúgy zubog ki a számból, majd az orromból is. Nem áll el, mindenhonnan jön a vér én pedig érzem az ízét, szinte fuldoklom tőle. Kinyitom a vécé ajtaját és kikiabálok apának – már amennyire tudok -, hogy vigyen be a kórházba.

Itt felébredek. Mindent leellenőrzök, nem vérzek sehol sem. Aztán fogom a fejemet, hogy ez már a harmadik nap, amikor rosszat álmodok.

Az egyik helyen azt írják, hogyha azt álmodom, hogy vérzek, az az önsanyargatásra, bűntudatra, önsajnálatra utal. Illetve arra is, hogy mindig fecsegek másoknak a panaszaimról. Másutt azt olvasom, ha maga a menstruációm jelenik meg az álmomban az egy olyan kedvezőtlen helyzetet jelez, ami rengeteg odafigyelést igényelne, ennek ellenére inkább a szőnyeg alá söpröm. Valahol a vérnek pozitív dolgokat is tulajdonítanak, nem tudom, mi lehet igaz.

A ma éjszakától félek, nem akarok ilyeneket álmodni. Legszívesebben folytatnám azokat a gondolatmeneteket, amiket elalvás előtt folytatok, de nem. Alvás közben az elmém önálló életre kel és csakúgy álmodik valamit. Mindezek után visszagondolok az elmúlt időszakra, az életemre, mindenre, ami eddig történt velem.

Lekapcsolom a lámpát, egy darabig nézek ki a fejemből a sötétben, végül úgy döntök, legyőzöm önmagam. Behunyom a szemem és szép csendesen elalszom.

Épül a ház

Épül a ház, épül a ház fala.
Nem süt be a remény, mert nincsen ablaka.
Épül a ház, épül a ház fala.
Egy kedves teremtés gyönge sikolya.

 

Egy kétéves csók szaga terjeng a levegőben,
Amit majd kimész megnézni ebédidőben,
Mert akkor délibábként a kép eléd vetül,
Ahogyan csókolóztál rettenthetetlenül.
És újra érzed a puha ajkakat a szádon,
Megint töprengsz a vágyon,
Hogy újból megízlelhesd a vörösboros nyálát,
Aztán nem győződ adni neki a hálát,
Amiért segített elhitetni veled,
Hogy ennél jobban senki sem szeret.

 

Mert csókolni kell a csúnya lányt, csókolni,
Hogy elhiggye, tudja őt valaki szeretni.
Aztán mondani kell még pár szót, mondani,
A kegyes hazugságokat csakúgy ontani.

 

Csapzottan, fáradtan penderülsz vissza a fal mögé,
Hogy ne tudjon senki se odagyűlni köréd.
Újabb téglát emelsz a falhoz, hogy biztosan
Olyan sötét legyen, ami megőrzi titkodat.
A titkodat, hogy mennyire rettegsz attól,
Hogy senkinek sem kell kinyitnod az ajtót.
Így hát leszeded azt is. Minek?
Nem kell ez az ajtó senkinek!

 

Anyád hangja visszhangzik, s nevet
„Akkor ma kiteregetsz végre velem?”
„Jaj nekem!
Megyek, mielőtt még elfelejtem!”
Aztán rájössz, hogy ez a visszhang évekkel ezelőtti,
És ezt neked többé már nem mondja soha senki.
Apád arcát látod magad előtt a kanapén,
Ahogyan könyörögve téged arra kér,
Hogy ne hagyd el őt is, mint másokat,
Mert szelektáltál már jó sokat.
Kidobod a kanapét is, mert nem kell,
Ne feküdjön rajta semmilyen ember!

 

Nem érted, hogy miért nem értik,
Hogy te annyit kérsz ugyan mégis
Szeressen már valaki, ha te annyira szeretsz,
Az, akire te minden nap vágyakozva meredsz.
Jöjjön vissza szeretni az is, aki elment,
Mert ez a helyzet az őrületbe kerget.
Miért van az, hogy csúnya vagy és nem szeret senki?
Ezen felül egyedül meg sem akarsz halni.
Összekuporodva a fal mellett tépkeded a hajadat,
Azt várod, hogy végre jöjjön el a pirkadat.
Csak azzal nem vagy tisztában, hogy a ház sötét.
Így meg sem fogod érezni a hajnal szürke ködét.
Csend telepszik a házra, hatalmas csend.
Egy varjú a tégla tetőn feketén megpihent.

 

Épül a ház, épül a ház fala.
Nem süt be a remény, mert nincsen ablaka.
Épül a ház, épül a ház fala.
Egy holttest kellemetlen, rút szaga.

Az üzenet

Remegő kezekkel ütöm be a nevét a keresőbe. Egy darabig elidőzök az adatlapján, miután rákattintok a nevére. Újból végignézem a képeit, csak és kizárólag a régieket, mivel újak nem láthatóak. Nem tudok róla semmit, ugyanis négy hónapja nem beszélünk. Pedig megígérte, hogy nem változik semmi. Ebbe azért belefért volna néhány „szia, hogy vagy”, illetve egy „boldog szülinapot”, de nem… még az utóbbi sem fért bele úgy tűnik. Pedig ezt aztán tényleg nem vártam volna tőle. Csak egy rövid, kétszavas üzenet, nem olyan nagy ügy. Pláne úgy, hogy én is írtam. És tudom, tudom, hogy fenn volt, mert láttam, hogy ezt meg azt lájkolt! Oké, elég gyerekes vagyok, de akkor is!

Pontosan azzal a szándékkal nyitottam meg a chatablakot, hogy most írni fogok neki. Mert érdekel, hogy mi van vele. Ha mástól nem merem megkérdezni, akkor tőle fogom. Mondjuk, tőle még annyira se merem… Basszus, barátok vagyunk, nem? Akkor meg mitől félek? Hogy nem ír vissza? Hogy meg sem nézi, vagy csak „leláttamozza”? Őszintén szólva, igen, ettől rettegek. Na, de! Nem szabad tovább húzni az időt. El is kezdek gépelni.

„szia mizu” – ütöm be. Hm… Hát… Hogy is mondjam? Talán egy kis javítással…

„szia, mizu?” – na, így már talán elfogadható, nem? Vagy nem? Nem… Mégis ki az, aki úgy ír rá valakire négyhónapnyi kommunikáció hiányában, hogy „szia, mizu?”. Gyorsan kitörlöm az üzenetféleséget, majd agyalni kezdek, mégis mit írhatnék.

„Szia, olyan rég hallottam felőled, mi van veled?:)” – ez talán jobb egy fokkal. Még szmájlit is biggyesztettem a végére, hát nem édes? Hirtelen ideges leszek, kitörlöm ezt is, majd a következőt ütöm be:

„na csá, hallod, baszódj meg, amiért eltűntél és nem kerestél, rohadtul nem erről volt szó. azt mondtad, minden marad ugyanúgy, aztán meg még a szülinapomon sem írsz nekem. igazán köszi” – jó, ezt már rögtön abban a pillanatban kitöröltem, ahogy begépeltem. Semmi értelme elküldeni egy dühös, sértődött üzenetet. Nagy sóhaj hagyja el a számat és inkább félrerakom a laptopom. Majd holnap, akkor mindenképpen írni fogok neki.

Aztán ezt mondom holnap is. Majd ezután is. És az azt követő napon is.

Ez így nem mehet tovább! Ő nem fog írni, mert… miért írna? Én viszont szeretném tudni, hogy mi van vele. Olyan régen láttam. De ha írok neki, akkor biztos arra gondol, hogy én… Én pedig nem akarom, hogy arra gondoljon, hogy én… Erős vagyok, nem írok! De tudni akarom… Nem, nem akarom tudni!

Az a baj velem, hogy egy szimpla üzenetbe is túl sokat képzelek. Pedig csak annyit írnék benne, hogy „Hé, miújság, el vagy tűnve…”. Ebbe aztán az ember nem gondol sokat. Főleg, ha egy jó barátról van szó. Jó? Barát? Az vagyok én még egyáltalán? Elvégre a barátok keresik egymást, kíváncsiak a másikra. Itt viszont úgy érzem, hogy csak én vagyok kíváncsi rá. Vagy mi van, ha ő is kíváncsi rám? Lehet, ő is ennyit szenved egy nyamvadt üzeneten, mint én? Ne gondolj már mindent túl!

„Hé, miújság, el vagy tűnve…” – ütöm be végül ezt az üzenetet. Nem biztos, hogy ez a legjobb, amit írhatok, de mindegy, nem? Úgysem tudja az előzményeket. Még vacillálok, hogy elküldjem-e vagy sem. Csak meg kell nyomnom az entert.

Csak. Nyomd. Meg. Az. Entert.

Á, inkább az egérrel rákattintok a gombra. Nem, inkább nem küldöm el. Kitörlöm az üzenetet, a kurzort pedig a lájkjel felett hagyom. Elmélyedek a gondolataimban, hogy mi legyen az üzenet. Ebben a pillanatban benyit apa a szobámba, én pedig ijedtemben megnyomom az egeret.

- Jó lesz az a maradék milánói ebédre? – kérdezi. Rémülten bólogatok, hogy tökéletes, majd megvárom, amíg kisétál a szobámból és becsukja az ajtót. Újból a laptopomra pillantok, és ekkor veszem észre, hogy mit műveltem. Egy rohadás lájkjel. Elküldtem. Véletlenül.

Kiikszelek mindent, a tenyerembe temetem az arcomat. Most mit csináljak? Töröljem ki? De az még gázabb… Írjam, hogy véletlen küldtem? De akkor meg azt gondolja, hogy visszaolvastam a beszélgetéseinket. Vagy esetleg, ha azt írnám, hogy amúgy is írni akartam neki?

Elnevetem magam, majd megrázom a fejemet. Minek írjak ezek után bármit is? Úgysem javítana semmit. A legjobb az lesz, ha mindent ugyanúgy hagyok, és többé nem vetemedek semmi ilyesmire, mert úgy tűnik, hogy ez a netes kommunikáció nem nekem lett kitalálva.

Elkendőzve

Éppen azt az íróasztalt törlöm, amit már nem használ senki. Csakúgy úszik a porban, néhányszor fel is köhögök, miközben felszállnak az aprócska porcicák. Az asztal tetején ugyanaz a kupi van, mint azelőtt, nem mozdítottunk el semmit a helyéről. Megpillantom a bekeretezett fényképedet az íróasztal melletti polc legtetején, aztán sóhajtok.

Mikor jössz vissza?

Soha.

Nagyot nyelek és kisietek a nappaliból. Apa kérdezi, letakarítottam-e az asztalodat én pedig bólintok, majd elteszem a rongyot és felmegyek a szobámba. Kiterülök a hatalmas ágyon, amin nemrég még ketten aludtunk. Nagy lókötő vagyok már én, mégsem zavart soha, hogy együtt kellett veled aludnom. Kellett egyáltalán? Hisz nem volt kötelező sosem. Rosszabb estéken, amikor szomorú voltam, csak elkezdtem kutatni a takarók alatt a kezed után, hogy megfogjam. Ez mindig egyfajta erőt adott nekem, egy megnyugvást, egy biztonságot. Tudtam, hogy itt vagy velem. Aztán ezt a szobát felváltotta a kórházi szoba, az vált szokásos helyszínné, illetve a földszint, hogy ne kelljen lépcsőznöd a későbbiekben. Minden pillanatban, amikor végigsétáltam azokon a rémséges folyosókon, összeszorult a torkom. Ahogyan belestem egy-egy kórterembe és láttam azokat az embereket… Kiabáltak, sírtak vagy csak csendesen, mindenféle érzelem nélkül feküdtek az ágyon és várták, hogy vége legyen. Hogy minek? Ezt csakis ők tudták.

Emlékszel azokra a fiúkra, akikről mindig meséltem neked? Képzeld, már nem mesélek róluk. Tudod, miért? Mert nem vagy itt, ők pedig sosem voltak itt. Minek meséljek olyanokról, akik nincsenek jelen, ráadásul hogyan, ha te is hallótávolságon kívül jársz már? Tudom, mit akarsz mondani, de jelzem, hogy az nem ugyanaz. Igen, egy anya meghallja a gyermeke szavait, akárhol is van, de nem, ez most más helyzet, te is nagyon jól tudod.

Hideg a kezed – mondtad mindig, amikor megfogtad a kezeimet. Rossz a vérkeringésem – feleltem én, majd megvontam a vállamat. Mindig te jutsz eszembe, ha valaki mással folytatom le ezt a párbeszédet. Mostanság annyira hidegek a kezeim, hogy volt olyan nap, amikor kesztyűt húztam fel, hogy melegen tartsam őket – úgy, hogy odakinn hét ágra sütött a nap. A kis parázzsal, amit még te adtál a kézszorítások alkalmával, próbálom felmelegíteni, de egyre nehezebben megy.

Jól emlékszem a napra, amikor elkezdett hullani a hajad. Szomorú voltál. Nem mutattad, de szomorú voltál. Felkaptál egy kendőt a sok közül, ami már egy éve elő volt készítve neked, majd ragyogó arccal tetted tovább a dolgodat. Úgy ragyogtál mindig, mint a Sarkcsillag éjjelente, amikor nem takarja ki semmi. Elpusztíthatatlan voltál akkor is, amikor már tudtuk, hogy azok a falak omladoznak és sosem fognak újból felépülni.

Egyre tisztábbá vált az arcod, a hangod tompábbá, gesztusaid megfeleződtek. Nem voltál már otthon velünk, nem tudtunk segíteni neked és ezt te nagyon jól tudtad. Fájt neked, hogy fájdalmat okozol nekünk. A sok fájdalom mellé még ez is beékelődött. Szerettél volna mindenkit tehermentesíteni – jártál, keltél, ahogy és ameddig tudtál, ahogy és ameddig az elhaló izmaid engedték.

Már nem használtál kendőt, hiszen minek azt használni, ha az ember nem megy semerre sem, mert haldokló teste nem engedi? A régi nagy beszélgetések leredukálódtak egy fél percre, amiben összefoglaltuk, velünk mi történt. Azért csak velünk, mert veled mindennap ugyanaz történt: a szenvedés. Aztán hiába mondtunk bármit, már nem tudtál rá figyelni.

Sokszor elképzeltem, milyen lesz a búcsú pillanata. Eleinte szerettem volna elmondani mindent, de tényleg mindent. Órákon keresztül ott ülni és mondani. Aztán végül nem így lett. Behívtak minket, te kapkodtad a levegőt, utolsó erődből még bekaptál egy gyógyszert és azt kérdezgetted, miért vagyunk ott mindannyian. Illetve: majdnem mindannyian. A többiek beszéltek, én álltam és némán sírtam. A gondosan felépített tervem a búcsúnkról abban a pillanatban szállt el. Megfogtam a kezed, hogy még utoljára felmelegíthesd, belenéztem a szemeidbe, amik könnyekben úsztak. Nem azért könnyeztél, mert sírtál – jobban mondva, nemcsak azért. Hanem fuldokoltál is.

Szeretlek – hagyta el a számat ez a nyolcbetűs szó. Ekkor már tudtam, hogy a búcsúnk megtörtént. Aztán másnap jött a telefon, én pedig egész álló nap feküdtem az ágyon és kerestem a gondolataimat, amik szétszéledtek. Aztán eltelt két hónap. Az emberek többsége a temetés után túllép a dolgokon: eljönnek, megnézik, sírnak vagy nem, aztán nekik megy tovább az élet. Nekünk is megy tovább, csak másképpen.

Két héttel a halálod előtt összetalálkoztam egy jó ismerősöddel, akivel már rég nem találkoztál. Ő biztos volt a gyógyulásodban. Persze, hogy biztos volt, hiszen nem látott téged. A combjaid akkorák voltak, mint az én alkarom, a bőröd fakószürke, kisebb-nagyobb bevérzések a testeden, megdagadt bal kar. Járni nem tudtál már egyáltalán, még a fordulás is nehezen ment. Mikor még otthon laktál, olykor előfordult, hogy telefonon hívtad apát, hogy kísérjen ki a mosdóba vagy, hogy fürdessen meg. De amint beleálltál a lavórba és az első csutak megvolt, már mondtad is, hogy elég ennyi. Ezek az emlékképek villantak be akkor is, amikor ezzel az ismerőssel találkoztam.

A kendőidet végül én hordom, csak nem úgy, ahogyan te. Fásliként tekerem velük körbe magam, afféle pajzsként, hogy mindentől megvédjem magam. Körbe tekerem velük a szívemet is, hogy véletlenül se mehess el. Hiszen, ha elmész, akkor ki fogja felmelegíteni a kezeimet?