Amiért érdemes

Szuper, hogy ennyire látni akartál, de szeretném a tudtodra adni, hogy ma kifejezetten hisztis vagyok. Nem csak ma, hanem mindennap. Mindig jön valami apróság, amit rosszul kezelek, aztán láss csodát, hisztizek egész álló nap, úgyhogy, ha le akarsz lépni, nem veszem rossz néven. Sőt, nem is bánnám, lehet, jobban járnál, hiszen ki akarna egész nap egy Hiszti Kriszti társaságában lenni?

Ó, szóval maradsz. Te tudod. Végül is, legalább képet kaptál arról, hogy mi az, amit vállalsz. De te vállaltad be, úgyhogy ez a te felelősséged, elvégre én szóltam előre. Később sem hibáztathatsz, ha majd kiakasztalak. Látod? Most is mit csinálok? Máris bűnbakká teszlek, holott nyilván az én hibám, ha nem érzed magad jól velem, mert idegesítelek. Többek között ez is a baj velem, nem bírom a kritikát.

Szólj rám, ha sokat beszélek, mert baromi idegtépő, amikor az egyik csak mondja, mondja, ezáltal pedig nem tud szóhoz jutni a másik, szóval kérlek, vágj a szavamba, ha úgy érzed, sok vagyok, mert én nem veszem észre. Túl sokat beszélek, tudom, csak azt nem értem, hogy te miért mosolyogsz ezen, amikor ki kellene akadnod, hiszen most sem érdeklődöm felőled, hanem magamról beszélek, hogy milyen rohadtul elviselhetetlen vagyok rövid-, illetve hosszútávon. Miért mosolyogsz ezen úgy, mintha valami stand-upot hallgatnál?

Nekem aztán mindig produkálnom kell valamivel magamat, nem bírom ki, ha nem lehetek a középpontban. Múltkor is például azon visított az egész társaság, hogy elmeséltem, hogy fél életemben azt hittem, hogy a HÉV az hajó. Érted, HAJÓ! Fogtam a fejemet, hogy milyen buta vagyok, de azért elmeséltem mindenkinek, hogy aztán jót nevessenek rajtam és megint rólam szóljon minden. Nem is értem egyáltalán, hogy miért nem tudom befogni a számat. Meg is értem, ha ezek után nem is szeretnél többet találkozni, hiszen ki akarna egy ilyen buta, egocentrikus, nevetséges, gyerekes emberrel időt tölteni?

Igen, igen, tudom, a kezem jéghideg, mert dohányzom. Nem is értem, minek fogtad meg. Ne, ne engedd el, elvégre a tied jó meleg! Vagyis… akarom mondani… ha szeretnéd, hogy holnap leamputálják a kezedet, akkor fogd csak nyugodtan az enyémet, de jelzem, hogy ezt a kezet semmi és senki nem tudja felmelegíteni. Minden végtagom hideg, hála a rossz vérkeringésnek, hála a dohányzásnak. Aztán, hogy valami rosszabbat mondjak: inni is szoktam és egyelőre nem találkoztam még azzal a Mérték nevű fickóval, akit minden buliban annyit emlegetnek. Ja, és még a humorom is szar.

Nem untad még meg? Mit, hát mit? Engem és a sok badarságot, amit itt összehordok. Itt vagy te, én pedig végig csak magammal foglalkozom, alázom magamat, ahogyan csak tudom. Ennyire nincs önbizalmam, hiszen miért kellene, hogy legyen? Te jó ég! Biztos nárcisztikus vagyok! Na, még egy ok, amiért el kell menned innen és minél nagyobb távolságot kell tőlem tartanod. Miért jössz közelebb még így is, hogy ezt kimondtam? Hiszen most mondtam el! Nárcisztikus vagyok.

Mindez, amit itt most felsoroltam az az, amiért nem érdemes mellettem maradni, elvégre csak kiszipolyozom az emberből azt a maradék életerőt is. Ellenben te gyakorlatilag hozzám bújsz. Nem értelek. Mi az, hogy nem hagyom, hogy mások úgy lássanak, amilyen valójában vagyok? Miféle badarság ez? Mindenki így lát engem, én csak előre közvetítek, hogy tudják, mire számítsanak, hogy ne lepjen meg, ha egyszer majd úgy döntenek, hogy lelépnek. Mit értesz az alatt, hogy a szemem nem azt tükrözi, amit a szavaim? Honnét veszed, hogy a gondolataim becsapnak engem? Alapból azt se értem, hogy miért maradtál itt velem, más már rég lelépett ilyenkor, te meg még fogod a kezem és az arcomat fürkészed, ami, megjegyzem, zavarba hoz.

Még mindig fogod a kezem. Nem fogom megérteni, de mindegy, azt hiszem nem sikerült elérnem, hogy ne kedvelj, mondhatok bármit, ugye? Úgy tűnik, te átlátsz a szitán és nem akarsz felszívódni. Hát jól van, nem bánom, akkor maradj csak, de szorítsd meg jól a kezem, hogy végre felmelegedjen, és ne fagyjon vissza soha többé!

Szerepjátékok

 

Remegő kezekkel nyúlok a korsó sörömhöz, miközben az arcodat nézem. Te a társaság másik végében ülsz, nevetsz, jól érzed magad, én pedig belül azon ügyködöm, hogyan ne vegyek tudomást arról, hogy mennyire zavar a jelenléted. Így hát mielőtt még a számhoz emelném a korsót, inkább észrevétlen visszahelyezem az asztalra és felnevetek azon az ócska poénon, amit valaki az imént elsütött. Mindenki felszabadultan nevet, engem kivéve, ugyanis másnak itt nincs takargatnivalója rajtam kívül. Talán nem is te vagy az, akinek a jelenléte zavaró, hanem nekem nem kellene itt lennem. Lehúzom a maradék sörömet, majd amikor halkan elköszönök a hozzám legközelebb ülőtől és felállok az asztaltól, igyekszem úgy elsétálni, hogy a lábremegésem se legyen látványos. Miután kiérek a kocsmából, akkor jövök rá, hogy amit én érzek, az mások számára teljességgel láthatatlan. Kifújom az órák óta benn tartott levegőt és előkapok egy szál cigarettát. Ezer éve nem gyújtottam rá és most sem azért teszem, mert hiszek abban, hogy ez a szál megnyugtat. Inkább csak az emlékek íze érdekel, mert minden egyes slukkban megbújik az az időszak, amikor nem izgultam azon, hogy tartozom-e közétek. Amikor nem éreztem magamat kívülállónak vagy hibásnak, sem egy nagyra nőtt gyereknek vagy éppen túl öregnek. Amikor minden szavam és tettem azt tükrözte, hogy egyenrangú vagyok mindenkivel. Ennek következtében azt hittem, bármit megtehetek – de a bármiből időközben semmi lett.

Azt mondják, az idő segít majd előre, de én nem tudok várni. Feszélyez a tudat, hogy nem tudom kezelni azt, ami körbevesz. Hogy nap mint nap beférkőzik a tudatomba az a gondolat, hogy vajon jó ember vagyok-e. Aztán újra ott tartok, hogy ez úgysem számít, ezért előkapom a telefonomat a zsebemből és inkább lebeszélek valaki olyannal egy találkozót, aki nem ismer, és akivel nem is akarok találkozni. Kerülni akarom azokat, akiknek hiányzom, és akik nekem is hiányoznak.

Miért van az, hogy valaki túl idős, valaki pedig túl fiatal? És miért van az, hogy én a kettő között vagyok? Valakinek az anyja vagyok, neked pedig a gyermeked voltam, aki az óvodáskori rajzait mutogatta vigyorogva, maszatos szájjal. Ami másoknak elég, az nekem túl kevés, nem bírom ki, hogy ne legyek egy kicsit túl sok. Nem bírom a köztes állapotot, ezért inkább lökök a mérlegen, pedig a szavaimmal törekszem az egyensúlyra, még akkor is, ha nem létezik. Miután elhagyom a kocsmát, már újra édesanyaként tündöklök, hiszen amikor megcsörren a telefonom, más hangszínen veszem fel. Nem akartam gyereket, mégis nekem van a legtöbb. Aztán, amikor mégiscsak megtanulnak egyedül dönteni, máris hiányozni kezdenek. Nem tudom eldönteni, hogy ők vagy csak a megszokott szerep hiányzik.

Nem szűnik a remegés, menetközben folyamatosan attól félek, hogy megbotlok a saját lábamban és elesek. Eszembe jut a gyermekkorom, amit most élek és hirtelen sóvárogni kezdek azért a törődésért, amiért akkoriban nem. Amiről azt gondoltam, hogy nem jár nekem és most, amikor már vágyom rá, úgy érzem, nem kaphatom meg senkitől sem. Vagy azért, mert valaki édesanyja vagyok, vagy pedig azért, mert valaki olyan szemében vagyok gyerek, aki nem akar gyereket nevelni.

A remegés a testemben – azok az érzések, amelyek gondolatok formájában nem tudnak érvényesülni. Amelyek kettéosztanak engem egy anyára és egy gyermekre. A remegés az, ami miatt az érzelmeim nem egyebek csokorba szedett, értelmetlen mondatoknál. Te pedig vígan iszod a hatodik korsó sörödet, én pedig örülök neki. Bárcsak időben is ott tartanék, hogy valóban örülni tudjak ennek. Leülök a legközelebbi padra és megvárom, amíg a testem összekapcsolódik az elmémmel, hogy végre rájöjjek, hogy a megnyugvást, amit tőled reméltem, igazából sosem tőled vártam. Mégis, amikor ráeszmélek minderre, akkor sem hiszem el, hogy valóban létezik valahol valaki, akitől feltétel nélkül megkaphatom azt a törődést, amire mindvégig szükségem volt, csak sosem mertem igazán vágyni rá.

Más szemmel

 

Egymásban keressük önmagunkat, azt az énünket, amelyiket egykor kinn hagytunk az utcán. Abban a pillanatban, ahogy a testünk egymáshoz ér, létrejön az a valóság, amelyikben mindketten létezünk. Annyiszor ismételjük meg ezt a valóságot, ahányszor csak akarjuk, de tartóssá sohasem válik. Amikor szétválunk, akkor jövünk rá arra, hogy igazából mennyire törékenyek vagyunk, hogy valójában egymás ölelése helyett mindvégig egymás mögé bújtunk. Így hát kimászom mellőled és elindulok.

Szeretek egyedül sétálni az utcán, mert abban reménykedem, hogy szembejön velem az az énem és végre a saját szemembe tudok nézni. Elfogadni mindazt, aki vagyok és összeolvadni az elhagyott énemmel. Együtt akarok élni magammal, hogy ezután együtt tudjak élni veled. Végre tudom, hogy mire vágyom, végre tudom, hogy kire várok.

Lassan eresztenek el a szavaid, megpihennek a vállamon. Tudatosítják bennem azt a változást, amit te okoztál. Egy ideig küzdök ellenük, mert nem akarom elfogadni a valóságod, azonban rájövök, hogy élvezem. Élvezem, hogy a szavaid velem maradtak és irányt mutatnak nekem. Tetszik a valóságod és szeretném, ha neked is tetszene az enyém. Viszont a távolság hatalmasra nyúlik, nem marad semmi sem belőled, csak szavak.

A tekintetem belefúrom a szívedbe, te pedig nem ellenkezel, hagyod, hogy kiássam belőled azt a temérdek mindenséget, amit elrejtesz még magad elől is. Mennyivel egyszerűbb másnak elmondani, mi játszódik le bennünk, mint saját magunknak. Szembesülni a valóságunkkal más által. Találkozni az utcán hagyott énünkkel a másik szemein keresztül. Egymásba fonódunk. Ajkad a fülemnél, karjaim a derekad körül. Egymásban vagyunk. Végre nem a másik mögött létezünk. Bárcsak így maradhatna ez addig, amíg szükségünk van rá, de jóval hamarabb véget ér a kelleténél. Később már csak esetlenül bukdácsolok melletted, miközben tekinteteddel megpróbálsz belém látni, de én nem kereslek többé, félek tőled.

Nem akarok félni tőled. Nem akarok félni senkitől. Keresem a kapcsolót, amivel másokhoz köthetem magam, de amikor megtalálom, akkor se nyomom meg. Elsétálok és várom, hogy majd te vagy valaki más megnyomja. A félelem fáj, a fájdalom fél. Mikor tudunk úgy egymás szemébe nézni, hogy ne keressük önmagunkat?

Мы

Я читаю книгу в тёмной комнате,

Никто не спрашивает о тишине

И о тебе,

Что почему я осталась здесь без тебя.

Ему нужна она – мне никто не нужен.

Глупость! Трудно жить одному,

Особенно без тебя.

Но сейчас мне уже не надо ничего говорить.

Ещё и ещё раз воспоминания приходят:

Золотая улыбка, милое лицо, мягкие руки.

Не знаю, что мне надо делать, так как тебя здесь больше нет.

Адский холод в моём сердце – это из-за твоего дефицита.

Юмор – это решение боли.

Láthatatlanok

 

Ma is csak a holtak útját egyengetem, a magaméval sehogyan sem boldogulok. A szívemben ott van az a szúró érzés, amivel szokás szerint nem törődöm. Ezen a napon is elérem az elérhetetlent, szeretek mindenkit, hogy senkit se kelljen igazán, majd elköltöm a pénzemet, hogy többé ne kelljen költenem. Ha nem marad semmi, akkor az nem fáj. Lerombolom azt a homokvárat, amit tegnap építettem, azért, hogy másnap újra felépíthessem. Így működöm.

Elhatározom, hogy ma leordítom a fejed, de a végén csak tánc lesz belőle, a könnyeimet nyelem, miközben hangosan énekelek veled együtt. Elhiszem, hogy ennek így kell lennie, hogy a fájdalom csak egy hamis illúzió. Azt gondolom, hogy sikerülhet egész életemben elterelni a figyelmemet, hogy ne kelljen szembenéznem magammal, hogy ne kelljen szembenéznem veled. Aztán mégiscsak összeakad a tekintetünk, de nem tudunk egymás lelkébe látni azoktól a falaktól, amiket építettünk. Van nálam egy fonal, amit neked tartogatok, de kezdem úgy érezni, hogy nem is neked van félretéve, hanem csak én hitettem el ezt magammal. Annyiszor mondtam azt, hogy ez a tiéd, hogy már el is felejtettem, hogy másé is lehetne. Látod, te is ilyen vagy; mondasz valamit évekkel korábban és azt hiszed, hogy az még mindig úgy van. Elhiszed, hogy sem a világ, sem pedig te nem változol.

Visszaköszön a gyerekkorom. Anya illatát érzem a párnán, a számban pedig nagymamám káposztáslepényének az íze van. Nem szeretem a káposztáslepényt. Aztán, amikor kikelek az ágyból, újból felnövök. Direkt visszafekszem, hogy hátha visszatér majd az az érzés, de már nem működik, a párnán csak a saját szagomat érzem, a számban pedig ott van az a keserűség, amelyet napok óta nem tudok lenyelni. Nem szeretem a keserűséget. Végül nem maradok az ágyban, hanem útra kelek.

Találkozom valakivel, aki mindenkit szeret, de amikor meg akarom ölelni, akkor elhúzódik tőlem. Találkozom valakivel, aki a résnyire nyitott ajtón beszélget egy idegennel, miközben a mellette lévő ajtó tárva-nyitva áll és onnan kiabálnak neki, hogy menjen be. Oldalra sem néz, hanem továbbra is oda könyörgi be magát, ahol nyilvánvalóan nem látják szívesen. Végül pedig találkozom veled. Úgy érzem, itt a pillanat, most tényleg leordítom a fejed, odaadom a fonalat és megengedem, hogy velem maradj, azonban megint csak dalban és táncban törünk ki. Táncolunk, énekelünk, én pedig sírok és úgy döntök, hogy elszakítom azt a fonalat és kidobom a kukába. Nem adom senkinek, mert nem tudom senkinek se adni. Leordítom annak a fejét, aki a nyitott ajtónál áll, azt pedig megölelem, aki a csukott ajtó előtt ácsorog.

Amikor hazaérek, elkezdem magyarázni a levegőnek, hogy hogyan öltsön szilárd formát. Úgy magyarázok, hogy közben belőlem lesz levegő. Egész egyszerűen eltűnök. Mert, ami nem igazi, az eltűnik. Aki nem igazi, az is eltűnik. Amint egyetlen ember is úgy dönt, hogy többé nem hisz bennem, akkor eltűnök. Én voltam az az egyetlen ember. A fonal a kukában eltűnik, az ember, aki mindenkit szeret, eltűnik, az ajtók és azok az emberek is eltűnnek. Te vagy az egyetlen, aki nem tűnik el.

Asszociáció

 

Amint felébredek, a gondolataim az álmom irányába terelődnek. Te jó ég, ki álmodik olyat, hogy valakinek a holtteste? Arra ébredek, hogy a testem merev, olyan pózban fekszek, mint a szarkofágokban a múmiák, aztán szépen lassan elkezd feloldódni a görcs. Merevgörcs. Hirtelen eszembe jut róla az a betegség, amiről tizenegy évesen olvastam, ami akár halálos is lehet, de a tetanusz-oltás is odaférkőzik a gondolataimhoz, ami felhozza a kiskutyám emlékét, akit annyira imádtam. A születésnapom után egy nappal hunyt el szopornyicában. Remek, máris jól indul a napom.

Épp forralom a teámhoz a vizet és hallgatom, ahogyan a vízforraló egyre hangosabban zúg. Az én fülem is sokat zúg mostanában, valószínűleg azért, mert túl sokat és túl hangosan hallgatok zenét. Ebben a pillanatban máris cseng a fülem és már fordulnék is hátra megkérdezni, hogy „na, vajon melyik fülem cseng?”, de nem áll mögöttem senki, úgyhogy kínosan elnevetem magam és azon gondolkodom, hogy vajon, aki figyeli ezt a jelenetet és nem hallja a gondolataimat, az mit gondolhat rólam.

Este buliba megyek a barátaimmal, miközben a sörömet kortyolgatom, az emberek beszélgetni kezdenek körülöttem egyetemről, munkáról, barátnőről, pasiról, pénzről és miegymásról. Egyetem? Mi lesz utána? Munkahely? Hova menjek? Baj, ha nem érdekel semmi sem igazán? Vagy mi van akkor, ha nem is az érdekel, ami mások szerint kéne, hogy érdekeljen? Barátnő, pasi? Akarok én egyáltalán valakit?

Igyál még!

Rövid idő múlva megcsörren a telefonom, amikor a képernyőre tekintek, akkor ismeretlen számra leszek figyelmes. Ki lehet az? Lehet, hogy valami állásajánlattal hívnak? Behívnak egy műsorba? Vagy mi van akkor, ha valami tragédia történt és rábízták valakire, hogy elmondja nekem? Végül, amikor felveszem, kiderül, hogy az egyik barátnőm az, akinek valamilyen oknál fogva nincs meg a száma. Nem mondom el neki ezt a bakit. De mit fog gondolni, miért nem a nevét mondtam a telefonba?

Igyál még!

Egyre több ember van, egyre több téma jön fel, mindegyikre bólogatok, még el is nevetem magam, az emberek ölelgetnek, mondják, hogy jól nézek ki, meg azt is, hogy milyen vicces vagyok. Vicces? Hiszen nem is mondtam semmi vicceset! Aztán eszembe jut az az álmom, amiben a körülöttem lévő emberek elkezdtek nevetni valamin, amit mondtam – és egyáltalán nem volt vicces –, majd dőltek a nevetéstől és közölték velem, hogy nálam viccesebb ember nincs a földön, én olyan utánozhatatlan vagyok. Utánozhatatlan. Valóban így lenne vagy csak a tudatalattim akarja éreztetni velem, hogy gondoljak így magamra? De hát ez olyan nagyképűen hangzik! Márpedig én nem vagyok nagyképű. Ugye?

Igyál még!

Sör. Alkohol. Részegség. A sok hülyeség, ami ilyenkor történik. A semmi. Nihil. Érzelemmentesség. Rideg. Hideg. Fagy. Tél. Január. Újév. Szilveszter. Éjfél. Kívánságok. Remény. Naivitás. Gyerekek. Játékok. Szerepjátékok. Szerepjátékok – egyedül. Magány.

Igyál még!

Hirtelen sötét lesz körülöttem, az emberek eltűnnek, az egész olyanná válik, mintha egy színpadon állnék és én vagyok egyedül megvilágítva, ezáltal nem látom a közönséget. Hangokat hallok a sötétből, mindegyik ugyanazt ismételgeti – az én hangomon. Aztán hallom, ahogy az egyik a kiskutyámról beszél, a másik a sörről, a harmadik a vízforraló zúgásáról. A többi hang a többi gondolatomat ismételgeti, én pedig zavaromban kutatni kezdek a fülhallgatóm után, hogy ne kelljen ezt hallgatni, de ekkor eszmélek rá, hogy nincs nálam a táskám, sőt, ruha sincs rajtam, a fény pedig egyre erősebben világít meg, a hangok pedig egyre hangosabbak. Ha becsukom a szemem, akkor vajon még sötétebb lesz?

Csukd be a szemed!

Amikor kinyitom, akkor újra a barátaim között találom magam, de néma csönd uralkodik, mindannyian döbbenten néztek rám. Ekkor veszem észre, hogy még mindig meztelen vagyok. El akarom takarni a testem, de a kezeim nem mozdulnak, csak a sokadik üres korsót képesek szorítani. Elfutni sem tudok, a lábaim belegyökereztek a földbe. Ha becsukom a szemem, akkor láthatatlanná válok? Félek, hogy már túl sokat láttak belőlem.

Hatvan

 

Nem is olyan régen hosszú útra mentél,

Mégis olykor visszajársz az álmaimban

És tanácsot adsz nekem, ha látod, hogy elakadok.

Amikor a fényképedre tekintek, akkor

Mindig azt az érzést tükrözi az arcod, amelyiket odaképzelem.

Valamikor dühös vagy, utána meg csak némán mosolyogsz,

Amikor rájössz, hogy mégsem azt az utat járom,

Amelyiket te.

Ilyenkor összeszorul a torkom, hiszen

Eszembe jut, mennyire másképp látlak az óta.

Azután ismertelek meg, miután elmentél.

Most tudtam meg, ki voltál, mielőtt világra jöttem.

Mintha azokat az érzéseket élném meg,

Amelyeket te is megéltél ekkor.

Viszont egy ponton

El kell, hogy engedjem a kezed,

De tudom, hogy te sem akarod tovább fogni.

Nem azért, mert nem szeretsz

És nem is azért, mert már nem vagy itt.

Hanem inkább új irányokat mutatsz

Azzal a kezeddel, amelyikkel eddig a kezemet fogtad.

Még mindig eszembe jut, ahogyan a vágyaid

Veled együtt mentek el.

Nem azokat a vágyakat sajnálom,

Amelyekre a kényszer miatt vágytál,

Hanem azokat, amelyek a félelem miatt

Egyre mélyebbre kerültek, mígnem

A legsötétebb lepedővel borítottad le őket,

Hogy soha többé ne juthassanak eszedbe.

Azt hitted, hogy más be tudja pótolni az űrt,

Hogy a megszokott dolgok elegek lesznek majd

A teljes élethez.

Nem azért remélted a gyógyulást,

Hogy egy kicsit magad miatt is élhess,

Hanem, hogy folytathasd azt,

Ami miatt belekerültél ebbe a spirálba.

Amikor rád nézek, mindig megmelengetik

A szívemet az emlékek és az, ahogyan egyre jobban

Szeretlek.

Sosem hittél abban igazán, ami az erőt adhatta volna,

Ahhoz, hogy megmaradhass olyannak,

Amilyen mindig is lehettél volna,

Ha nem temeted el magad előre.

Ha nem a félelem vezette volna a lépéseidet,

Hogy ne essen rés azon a pajzson,

Ami végül elzárt mindenkitől,

De legfőképpen saját magadtól.

Ennek ellenére én minden nappal

Egyre közelebb érezlek magamhoz

És mindig elképzelem,

Hogyan látnád a világot most,

Ha nem a falak közül próbálnál kitekinteni.

A félelem nem véd meg semmitől,

Csak megfojtja azt,

Aki benne él.

Mindenesetre én azért annyi gyertyát gyújtok,

Mint ahány éves lehetnél ma,

Ha hagytad volna, hogy mindannyian

Jobban szeressünk téged

Magaddal együtt.

Színkavalkád

 

A rituálém a következő: néha csakúgy magammal viszek egy buborékfújót, hogy aztán a benne lakozó megannyi buboréknak megmutathassam a világot. Ez nemcsak nekik új, hanem nekem is, hiszen ilyenkor felfedezem mindegyikük apró kis tulajdonságát. Szeretem megfigyelni a körülöttem folyó dolgokat, a körülöttem folyó életet. Aztán a kellemes, tavaszias szellő már repíti is őket a magasba vagy éppen a mélybe. A legnagyobb hamar kidurran, a legkisebb elszáll talán egészen a legalacsonyabban fekvő felhőig. A két teljesen egyforma külön irányba indul, míg a legkülönbözőbbek összetapadnak. A következő alkalommal viszont teljesen másképp alakul minden, hiszen sosincs két egyforma pillanat.

Hogy mi a szép? Az, amit te magad is szépnek látsz. A szerelmes levelek a párnád alatt, amiket sosem mertél odaadni. Az étel, amit nem magadnak készítettél el. A zene, amire mindenki táncra perdül. Az a bogárhátú, amiben mindig gyönyörködsz, ha elsétálsz mellette. Talán épp az egymásra találó buborékok jelentik számodra a szépséget. Mindenkinek mást jelent – ez is egyfajta szépség.

A tökéletlenség gyönyöre, amikor nekimész az üvegajtónak vagy leöntöd magad egy pohár borral. A siker, amikor végre megöleled azt, akit szeretsz, nem pedig elhúzódsz tőle, vagy amikor átmész azon a vizsgán, amit már rég feladtál. Az elfogadás, amikor a temetőbe már nem azért jársz ki, hogy visszavárd a holtakat.

Aztán ott van az a csúf vihar, ami rányomja az egész napomra a bélyeget. Amikor sírok, mert semmit sem látok szépnek, amikor örülhetnék, de egész egyszerűen nem tudok. Amikor azok a buborékok nem találnak egymásra, amelyeknek kéne, mert a szél más irányba fújja őket. Amikor valakik túl korán találkoznak vagy éppen túl későn. Összekuporodom a takaró alatt és várom, hogy a könnyeim eláztassanak mindent és nem akarom megnyugtatni magam, csak hagyom, hadd tomboljon az a vihar.

Végül ott állunk ketten a tükör előtt meztelenül, a fejem a válladon, karommal átkarollak. Másnap egyedül egy üvegpohárral a kezemben nézek farkasszemet a tükörrel, amiben állsz és hozzád vágom, de nem törsz össze. Odamegyek és megölellek, az arcunk félig-meddig összeér, úgy sírunk. Aztán már nevetünk.

Az egyik pillanatban mindenki érti, amit mondok, csak én nem – a következőben senki sem ért semmit belőlem, csak én. Valamikor csak te szeretsz – máskor pedig mindenki más, csak te nem.

Miután lecseng a buborékok tánca, visszaereszkedem a földre és ekkor pillantalak meg téged is. Nem szólok semmit, csak karon ragadlak és rántalak magam után. Gyere, lássuk együtt szépnek azt, amit szeretnénk ebben a szivárvány színű világban!

Összhang

 

Még mindig hallom azt a bizonyos kérdést, képtelen vagyok elfelejteni, ahogyan azt is, hogyan kerültem el a választ. Igyekeztem szabályosan venni a levegőt, előre néztem, az arcomon pedig a kezdeti zavart felváltotta az az érzelemmentesség, ami az ilyen szituációkban a leginkább jellemző rám. Ültem és a gondolatok egy pillanat alatt megálltak, semmi sem jutott eszembe, amivel kifejezhetném, hogy pontosan mit is érzek. Magam sem tudtam, mit is érzek, mégis hogyan fogalmazhattam volna meg ezt úgy, hogy nem csak te, de én is értsem?

Ekkor jöttem rá, hogy a szavak sokszor nem érnek semmit, hogy a kulcs máshol rejtőzik. Hiába sejtettem, hogy mindenre úgysem tudok felkészülni, arra viszont nem számítottam, hogy egyetlen kérdés megválaszolása legalább egy fél esztendőt vesz majd igénybe. Hogy a válasz talán nem is csak a beszédben rejlik, hanem a mozdulatok, az arckifejezések és az érintések mögött lelem meg. Minden több összetevős történet. Az érzések is és azok kifejezése is.

Eddig azt hittem, hogy ismerem az érzéseimet, hiszen akárkivel beszéltem, gördülékenyen tudtam mesélni a legapróbb problémáktól kezdve a hatalmas tragédiákig, vagy éppen rólad meséltem annyit, hogy az ember a beszélgetés után szinte egy hétig küszködött a hányingerrel, hogy mindent, amit mondtam be tudjon fogadni. Azt hittem, hogy ez is gyerekjáték lesz, hiszen annyira megy nekem a kommunikáció, miért akadnék fenn egy ilyen egyszerű kérdésen, mint a „Pontosan mit érzel?”? Az utazás itt kezdődött el, a kérdés elhangzása után.

Volt, hogy fizikai fájdalmat okozott az, hogy szembesüljek a valódi érzéseimmel. Igen, a valódiakkal. Mindig mindent próbáltam egy lepedő alá rejteni, és igyekeztem úgy tenni, mintha az, ami a lepedő alatt van, nem létezne. Aztán persze a miérteket kerestem, nem értettem, hogy miért nem hiszem el én magam sem azt, amit mondok vagy gondolok. Az érzéseim és a gondolataim nem voltak kompatibilisek. Megtagadni a valódi érzéseimet csak azért, hogy elhitessem magammal, hogy rendben vagyok – a legnagyobb hülyeség, amit tehet az ember. Viszont ami belénk ég, az később ösztönösen jön. Így tagadtam meg mindazt, ami bennem volt, ezért nem tudtam kifejezni semmit sem és ezért gyarapodtak a kérdések magammal kapcsolatban, ahelyett, hogy fogytak volna.

Csak téged láttalak és egyre távolabb sodródtál tőlem, bármennyire is próbáltam beléd kapaszkodni. Túlságosan el voltam foglalva magammal és nem jutott idő semmi másra. Pedig annyira szeretnélek megnyitni téged, úgy igazán. Ennek ellenére, amikor fizikálisan állsz távol tőlem, akkor úgy érzem, hogy teljes egészében látlak. Szeretlek így látni.

Szóval úgy döntöttem, hogy hagyom az érzéseimnek hadd lepjék el a szívemet és az egész testemet. Mert az értelem, az érzelem és a test összhangja adja azt, amire valójában az embernek szüksége van. Az elnyomás nem segít – a törődés igen. Azt hiszem, készen állok arra, hogy kitárjam a szívemet.

Elkenődött folt

 

Gyenge vagyok. Irigykedve nézem mások életét, ahogyan élvezik azt és eszembe se jut, mi lehet a boldog pillanatok mögött. Csak a boldog pillanatokat látom. Elfeledkezem arról, hogy én is tudok így érezni, engem is irigykedve figyelnek mások ilyenkor, de most csak az üres pohár marad, a harag, az agresszió és miegymás. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, ami ellen egész életemben beszéltem. Hazaérek reggel nyolckor, nyelem a könnyeimet, a szomorú zenékből álló lejátszási lista szól a fülembe. Nem tudom visszatartani, sírni kezdek.

Az ember miért keresi tudat alatt azt, amitől retteg? Miért válik olyanná, amitől fél? Miért adja fel, ha valami nehézségbe ütközik? Én is érzem azokat a tekinteteket magamon, amelyeket az elmém kreált, mégis látom bennük a valóságot. Úgy csinálok, mintha az én életem rendben lenne, mintha marha tisztán látnék mindent – így osztom az észt mindenkinek. Aztán, amikor már nincs kedvem harcolni a bennem lévő ördöggel és engedek neki, akkor kiszabadul minden fájdalom, sérelem és kudarc.

Mennyire szeretnék szeretni, de nem szerethetem azt, akit szeretek. Mennyire fáj arra gondolni, hogy ugyanúgy nem tudok túllépni semmin, mint a többiek, hogy közben az élet halad tovább, én pedig egyhelyben toporgok, és úgy érzem, nem tudok felnőni a feladathoz. Azt hiszem, senki sem látja a törést, miközben annyira nyilvánvaló, hogy még az is látja, aki nem ismer. Csak nem beszélünk róla, de ha beszélünk is, akkor sem leszek könnyebb. Lyukat beszélek az emberek hasába, mégsem szabadulok. Talán azért, mert sose arról beszélek, amiről kéne. Létezik olyan, hogy megunja magát az ember, hogy bárhogy nézi magát a tükörben, nem tud azonosulni azzal, akit ott lát?

Mintha saját magam akadálya lennék, és ezért nem lehetek boldog. A gondolataim, a pillanatnyi vágyaim felülírnak mindent és tehetetlen vagyok velük szemben. Napjaim nagy részében fekszem az ágyban és álmodozom. Az álmokat teszem valósággá a fejemben, így nem kell értük tenni semmit és ettől máris boldog leszek. Ezért egyszerűbb plátói szerelmesnek lenni, mert nem kell érte tenni semmit, de az érzés az megvan. Ezért egyszerűbb ideképzelnem őt is és beszélgetni vele, mintha csak egy hosszú utazásról jött volna vissza. Mennyi mindenről maradt le! Azt is egyszerűbb elképzelni, hogy igazi hős leszek, nem pedig egy csalódás.

Én… Én annyira… szeretnék… Csak még egyszer… Csak egy csókot… Csak egy beszélgetést… Annyira…

Hiányoztok úgy, ahogyan a fejemben éltek és ettől a hiánytól, minden egyes pillanatban kevesebb leszek. Mintha saját magamban oldódnék fel. Aztán addig beszélek a tettek helyett, mígnem teljesen feloldódom.