Asszociáció

 

Amint felébredek, a gondolataim az álmom irányába terelődnek. Te jó ég, ki álmodik olyat, hogy valakinek a holtteste? Arra ébredek, hogy a testem merev, olyan pózban fekszek, mint a szarkofágokban a múmiák, aztán szépen lassan elkezd feloldódni a görcs. Merevgörcs. Hirtelen eszembe jut róla az a betegség, amiről tizenegy évesen olvastam, ami akár halálos is lehet, de a tetanusz-oltás is odaférkőzik a gondolataimhoz, ami felhozza a kiskutyám emlékét, akit annyira imádtam. A születésnapom után egy nappal hunyt el szopornyicában. Remek, máris jól indul a napom.

Épp forralom a teámhoz a vizet és hallgatom, ahogyan a vízforraló egyre hangosabban zúg. Az én fülem is sokat zúg mostanában, valószínűleg azért, mert túl sokat és túl hangosan hallgatok zenét. Ebben a pillanatban máris cseng a fülem és már fordulnék is hátra megkérdezni, hogy „na, vajon melyik fülem cseng?”, de nem áll mögöttem senki, úgyhogy kínosan elnevetem magam és azon gondolkodom, hogy vajon, aki figyeli ezt a jelenetet és nem hallja a gondolataimat, az mit gondolhat rólam.

Este buliba megyek a barátaimmal, miközben a sörömet kortyolgatom, az emberek beszélgetni kezdenek körülöttem egyetemről, munkáról, barátnőről, pasiról, pénzről és miegymásról. Egyetem? Mi lesz utána? Munkahely? Hova menjek? Baj, ha nem érdekel semmi sem igazán? Vagy mi van akkor, ha nem is az érdekel, ami mások szerint kéne, hogy érdekeljen? Barátnő, pasi? Akarok én egyáltalán valakit?

Igyál még!

Rövid idő múlva megcsörren a telefonom, amikor a képernyőre tekintek, akkor ismeretlen számra leszek figyelmes. Ki lehet az? Lehet, hogy valami állásajánlattal hívnak? Behívnak egy műsorba? Vagy mi van akkor, ha valami tragédia történt és rábízták valakire, hogy elmondja nekem? Végül, amikor felveszem, kiderül, hogy az egyik barátnőm az, akinek valamilyen oknál fogva nincs meg a száma. Nem mondom el neki ezt a bakit. De mit fog gondolni, miért nem a nevét mondtam a telefonba?

Igyál még!

Egyre több ember van, egyre több téma jön fel, mindegyikre bólogatok, még el is nevetem magam, az emberek ölelgetnek, mondják, hogy jól nézek ki, meg azt is, hogy milyen vicces vagyok. Vicces? Hiszen nem is mondtam semmi vicceset! Aztán eszembe jut az az álmom, amiben a körülöttem lévő emberek elkezdtek nevetni valamin, amit mondtam – és egyáltalán nem volt vicces –, majd dőltek a nevetéstől és közölték velem, hogy nálam viccesebb ember nincs a földön, én olyan utánozhatatlan vagyok. Utánozhatatlan. Valóban így lenne vagy csak a tudatalattim akarja éreztetni velem, hogy gondoljak így magamra? De hát ez olyan nagyképűen hangzik! Márpedig én nem vagyok nagyképű. Ugye?

Igyál még!

Sör. Alkohol. Részegség. A sok hülyeség, ami ilyenkor történik. A semmi. Nihil. Érzelemmentesség. Rideg. Hideg. Fagy. Tél. Január. Újév. Szilveszter. Éjfél. Kívánságok. Remény. Naivitás. Gyerekek. Játékok. Szerepjátékok. Szerepjátékok – egyedül. Magány.

Igyál még!

Hirtelen sötét lesz körülöttem, az emberek eltűnnek, az egész olyanná válik, mintha egy színpadon állnék és én vagyok egyedül megvilágítva, ezáltal nem látom a közönséget. Hangokat hallok a sötétből, mindegyik ugyanazt ismételgeti – az én hangomon. Aztán hallom, ahogy az egyik a kiskutyámról beszél, a másik a sörről, a harmadik a vízforraló zúgásáról. A többi hang a többi gondolatomat ismételgeti, én pedig zavaromban kutatni kezdek a fülhallgatóm után, hogy ne kelljen ezt hallgatni, de ekkor eszmélek rá, hogy nincs nálam a táskám, sőt, ruha sincs rajtam, a fény pedig egyre erősebben világít meg, a hangok pedig egyre hangosabbak. Ha becsukom a szemem, akkor vajon még sötétebb lesz?

Csukd be a szemed!

Amikor kinyitom, akkor újra a barátaim között találom magam, de néma csönd uralkodik, mindannyian döbbenten néztek rám. Ekkor veszem észre, hogy még mindig meztelen vagyok. El akarom takarni a testem, de a kezeim nem mozdulnak, csak a sokadik üres korsót képesek szorítani. Elfutni sem tudok, a lábaim belegyökereztek a földbe. Ha becsukom a szemem, akkor láthatatlanná válok? Félek, hogy már túl sokat láttak belőlem.