Láthatatlanok

 

Ma is csak a holtak útját egyengetem, a magaméval sehogyan sem boldogulok. A szívemben ott van az a szúró érzés, amivel szokás szerint nem törődöm. Ezen a napon is elérem az elérhetetlent, szeretek mindenkit, hogy senkit se kelljen igazán, majd elköltöm a pénzemet, hogy többé ne kelljen költenem. Ha nem marad semmi, akkor az nem fáj. Lerombolom azt a homokvárat, amit tegnap építettem, azért, hogy másnap újra felépíthessem. Így működöm.

Elhatározom, hogy ma leordítom a fejed, de a végén csak tánc lesz belőle, a könnyeimet nyelem, miközben hangosan énekelek veled együtt. Elhiszem, hogy ennek így kell lennie, hogy a fájdalom csak egy hamis illúzió. Azt gondolom, hogy sikerülhet egész életemben elterelni a figyelmemet, hogy ne kelljen szembenéznem magammal, hogy ne kelljen szembenéznem veled. Aztán mégiscsak összeakad a tekintetünk, de nem tudunk egymás lelkébe látni azoktól a falaktól, amiket építettünk. Van nálam egy fonal, amit neked tartogatok, de kezdem úgy érezni, hogy nem is neked van félretéve, hanem csak én hitettem el ezt magammal. Annyiszor mondtam azt, hogy ez a tiéd, hogy már el is felejtettem, hogy másé is lehetne. Látod, te is ilyen vagy; mondasz valamit évekkel korábban és azt hiszed, hogy az még mindig úgy van. Elhiszed, hogy sem a világ, sem pedig te nem változol.

Visszaköszön a gyerekkorom. Anya illatát érzem a párnán, a számban pedig nagymamám káposztáslepényének az íze van. Nem szeretem a káposztáslepényt. Aztán, amikor kikelek az ágyból, újból felnövök. Direkt visszafekszem, hogy hátha visszatér majd az az érzés, de már nem működik, a párnán csak a saját szagomat érzem, a számban pedig ott van az a keserűség, amelyet napok óta nem tudok lenyelni. Nem szeretem a keserűséget. Végül nem maradok az ágyban, hanem útra kelek.

Találkozom valakivel, aki mindenkit szeret, de amikor meg akarom ölelni, akkor elhúzódik tőlem. Találkozom valakivel, aki a résnyire nyitott ajtón beszélget egy idegennel, miközben a mellette lévő ajtó tárva-nyitva áll és onnan kiabálnak neki, hogy menjen be. Oldalra sem néz, hanem továbbra is oda könyörgi be magát, ahol nyilvánvalóan nem látják szívesen. Végül pedig találkozom veled. Úgy érzem, itt a pillanat, most tényleg leordítom a fejed, odaadom a fonalat és megengedem, hogy velem maradj, azonban megint csak dalban és táncban törünk ki. Táncolunk, énekelünk, én pedig sírok és úgy döntök, hogy elszakítom azt a fonalat és kidobom a kukába. Nem adom senkinek, mert nem tudom senkinek se adni. Leordítom annak a fejét, aki a nyitott ajtónál áll, azt pedig megölelem, aki a csukott ajtó előtt ácsorog.

Amikor hazaérek, elkezdem magyarázni a levegőnek, hogy hogyan öltsön szilárd formát. Úgy magyarázok, hogy közben belőlem lesz levegő. Egész egyszerűen eltűnök. Mert, ami nem igazi, az eltűnik. Aki nem igazi, az is eltűnik. Amint egyetlen ember is úgy dönt, hogy többé nem hisz bennem, akkor eltűnök. Én voltam az az egyetlen ember. A fonal a kukában eltűnik, az ember, aki mindenkit szeret, eltűnik, az ajtók és azok az emberek is eltűnnek. Te vagy az egyetlen, aki nem tűnik el.