Színkavalkád

 

A rituálém a következő: néha csakúgy magammal viszek egy buborékfújót, hogy aztán a benne lakozó megannyi buboréknak megmutathassam a világot. Ez nemcsak nekik új, hanem nekem is, hiszen ilyenkor felfedezem mindegyikük apró kis tulajdonságát. Szeretem megfigyelni a körülöttem folyó dolgokat, a körülöttem folyó életet. Aztán a kellemes, tavaszias szellő már repíti is őket a magasba vagy éppen a mélybe. A legnagyobb hamar kidurran, a legkisebb elszáll talán egészen a legalacsonyabban fekvő felhőig. A két teljesen egyforma külön irányba indul, míg a legkülönbözőbbek összetapadnak. A következő alkalommal viszont teljesen másképp alakul minden, hiszen sosincs két egyforma pillanat.

Hogy mi a szép? Az, amit te magad is szépnek látsz. A szerelmes levelek a párnád alatt, amiket sosem mertél odaadni. Az étel, amit nem magadnak készítettél el. A zene, amire mindenki táncra perdül. Az a bogárhátú, amiben mindig gyönyörködsz, ha elsétálsz mellette. Talán épp az egymásra találó buborékok jelentik számodra a szépséget. Mindenkinek mást jelent – ez is egyfajta szépség.

A tökéletlenség gyönyöre, amikor nekimész az üvegajtónak vagy leöntöd magad egy pohár borral. A siker, amikor végre megöleled azt, akit szeretsz, nem pedig elhúzódsz tőle, vagy amikor átmész azon a vizsgán, amit már rég feladtál. Az elfogadás, amikor a temetőbe már nem azért jársz ki, hogy visszavárd a holtakat.

Aztán ott van az a csúf vihar, ami rányomja az egész napomra a bélyeget. Amikor sírok, mert semmit sem látok szépnek, amikor örülhetnék, de egész egyszerűen nem tudok. Amikor azok a buborékok nem találnak egymásra, amelyeknek kéne, mert a szél más irányba fújja őket. Amikor valakik túl korán találkoznak vagy éppen túl későn. Összekuporodom a takaró alatt és várom, hogy a könnyeim eláztassanak mindent és nem akarom megnyugtatni magam, csak hagyom, hadd tomboljon az a vihar.

Végül ott állunk ketten a tükör előtt meztelenül, a fejem a válladon, karommal átkarollak. Másnap egyedül egy üvegpohárral a kezemben nézek farkasszemet a tükörrel, amiben állsz és hozzád vágom, de nem törsz össze. Odamegyek és megölellek, az arcunk félig-meddig összeér, úgy sírunk. Aztán már nevetünk.

Az egyik pillanatban mindenki érti, amit mondok, csak én nem – a következőben senki sem ért semmit belőlem, csak én. Valamikor csak te szeretsz – máskor pedig mindenki más, csak te nem.

Miután lecseng a buborékok tánca, visszaereszkedem a földre és ekkor pillantalak meg téged is. Nem szólok semmit, csak karon ragadlak és rántalak magam után. Gyere, lássuk együtt szépnek azt, amit szeretnénk ebben a szivárvány színű világban!