Ne haragudjak

 

Nos, kedves Te!

Nem igazán tudom, milyen megszólítást írhatnék, semmi sem jut az eszembe. Legalábbis semmi olyan, aminek biztosan örülnél, és ami őszintén hangzana. Kezdetnek legyen elég annyi, hogy én tényleg szeretnélek szeretni téged. Valahol szeretlek is, csak egész egyszerűen elhiszem azt a sok baromságot, amit hiszek, hogy gondolok rólad.

Ne haragudj, hogy a legnehezebb pillanataidban cserbenhagytalak és inkább fokoztam a fájdalmadat, mintsem hogy véget vetettem volna neki. Csak lesújtó, degradáló címkéket aggattam rád, hogy úgy érezd, megérdemled a büntetést ahelyett, hogy öleltelek volna. Engedtem, hogy mások szeretetére vágyakozz, de nem hagytam, hogy megkapd azt a szeretetet. A legszomorúbb az egészben az, hogy a legkézenfekvőbb helyről nem érkezett a segítség.

Ne haragudj, hogy a szerethetőségedet valamihez kötöttem és nem foglalkoztam a valós igényeiddel. Ha nem értél el valamit, rögtön büntettelek érte, jobban kínoztalak, mint bárki más. Belezavartalak az állandó önsajnálatba és a bűnbakkeresésbe – ami szinte minden helyzetben te voltál. Sosem engedtem, hogy bárminek is tiszta szívből örülj, mindig kétséget kellett, hogy ébresszek benned.

Nekem kellett volna a legnagyobb támogatódnak lennem, ehelyett én váltam a legnagyobb ellenségeddé. Én akadályoztam meg a legtöbbször a boldogságod. Mindig csak arra gondoltam, hogy éljük túl valahogy, ahelyett, hogy éljünk. Otthagytalak abban az erődben, amit még régen építettünk fel, hogy megvédjen téged minden rossztól. Csakhogy ez az erőd már a jótól is megvéd, nem enged be egy árva lelket sem.

Ne haragudj, amiért azért kell félned az elhagyatottságtól, mert én is elhagytalak. Megértem, hogy félsz kapcsolódni, ha egyszer a legnagyobb szövetségesed is ellened fordult. Most azonban úgy döntöttem, hogy megtanulom, hogyan tudnálak szeretni. Minden nappal egyre jobban. Szeretném, hogy olyan csodával tekinthessek rád, mint ahogyan azok az emberek, akiket csak akkor veszel észre, ha más szemével méregeted magad. Ezt az érzést szeretném magamban táplálni én is.

Egy dolgot azonban már most megígérek neked: többé nem kell, hogy a valótlant szeresd mindenáron. Mostantól a szeretet kézzel foghatóvá válik a számodra. Még ha döcögősen is haladunk majd, minden nappal újból közelebb kerülünk egymáshoz. Végül, amikor majd a tükörbe nézünk, az az ember fog visszaköszönni nekünk, akit mindketten mások szemein keresztül látunk.

Szeretettel és odaadással,

Á.

Ne haragudj

 

Kedvesem!

Már nem üzenhetek neked semmi egyebet erről a helyről, hiszen a hangomat sem hallod, bár tudom, sokszor elképzeled, milyen lenne, ha megbeszélnéd velem mindazt, ami végbemegy benned. Azért nem kérhetek bocsánatot, amiért már nem vagyok ott, de mindazért igen, amitől nem védtelek meg, amíg ott voltam.

Ne haragudj, amiért inkább a házimunkával törődtem, nem pedig azzal, hogy megtanítsalak biciklizni, így hát neked kellett ezt megtenned egyedül, mert senki sem volt rá hajlandó. Te sem szóltál senkinek sem, mert ezt tanultad tőlem. Majd megoldom egyedül – ez vált a te mottóddá is, rosszul érezted magad, ha segítséget kellett kérned.

Ne haragudj rám, amiért elvárásokat raktam a nyakadba. Csupán azt szerettem volna, hogy ne kövesd el azokat a hibákat, amiket én elkövettem. Bár, akkoriban még nem ez motivált, hanem inkább az, hogy túlszárnyalj engem és légy a legjobb, ha már én nem lehettem elég senkinek, de még magamnak sem. Ezzel pontosan abba az irányba tereltelek, amerre nem szerettelek volna, mivel nem kezeltem megfelelően a saját feldolgozatlan sérelmeimet.

Arra tanítottalak, hogy tarts ki az elveid mellett a végsőkig – még akkor is, ha azok igazából már nem is szolgálják a javadat. Én még akkor is ezeket a fene elveket szolgáltam, amikor már rég másról kellett volna szóljon minden. Úgy veszem észre, hogy neked sikerült erre rájönnöd, csak még időre van szükséged, hogy mindent át tudj gondolni.

Ha hiszel valamiben, ha mélyen legbelül tudod és érzed, hogy azt kell tenned, az lesz a te utad, akkor úgysem fog semmi sem eltántorítani. Most már én is tudom. Köszönöm neked, hogy erre megtanítottál így utólag is! Ismerlek elég jól, de ezt te is tudod. Azt látom, hogy bármennyire is sokszor saját magad szabotálod, mégis ott bent tudod te is, hogy mit szeretnél – és azt is, hogy hogyan fogod elérni azt.

Ne haragudj, hogy elhanyagoltalak, és amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám, akkor ölelés helyett csak hidegen odamondtam egy-két mondatot. Én annyira szerettelek volna megölelni a szavak helyett, de a saját fel nem dolgozott traumáim és tapasztalataim utat törtek maguknak és nem hagyták, hogy így tegyek. Tudom, már nem haragszol érte és sosem haragudtál rám eléggé, de most mondom neked, hogy véletlenül se bagatellizáld el ezt az egészet! Ne nézd le magad, mert ugyanolyan értékes vagy, mint bárki más és megérdemled, hogy megöleljenek, amikor szükséged van rá, ezt ne vond meg magadtól! Nem kell erősnek mutatnod magad minden helyzetben, mert valamikor ahhoz kell erő, hogy kimondd, mire van szükséged. Én ezt sosem tudtam megtenni igazán, ennek pedig az lett az ára, hogy már nem lehetek ott veled.

Szeretném, hogy tudd, szerettelek téged még akkor is, amikor ez nem úgy tűnt. Tudom, mára már rájöttél erre, de jó ötletnek gondoltam ezt megerősíteni ebben a levélben is.

Tudod, mi a dolgod és te ismered a legjobban saját magad. Éppen ezért kérj bocsánatot te is attól a lélektől, mint ahogyan én tettem az imént.

A legnagyobb szeretettel, puszival és öleléssel,

A.

Miről beszélek, amikor öngyűlöletről beszélek

 

Kezdjük azzal, hogy van egy test, amiben van egy lélek. Ez a kettő nagyon szeretne kapcsolódni, de bizonyos gondolatok és érzések megakadályozzák ezt az összhangot. Amikor a deperszonalizáció tűnik az egyetlen mentsvárnak, hogy külső szemmel is szemlélhesd magad. Amikor ebben az állapotban vagyok, akkor látom, hogy ki is vagyok és egyszerűen nem értem az ellenem irányuló utálatot. Csak egy egyszerű embert látok, aki ugyanúgy megérdemelné a szeretetet, mint bárki más, mégis a legnagyobb ellenségem a világon az én magam vagyok.

Büntetni magamat nem egyszerű, mivel a vélt hibának megfelelő büntetést kell kiszabni. Ennek a legegyszerűbb módja, ha megvonom magamtól az ételt vagy a szeretetet. Nem kell látványos adagokra gondolni, csak mondjuk fél napra, amíg egy falatot sem kapok be, vagy nagy ritkán egy egész huszonnégy órára. A lényeg az, hogy addig éhezzek, amíg már nem bírom, vagy éppen nem kívánom az ételt. Az utóbbi azért jobb, mert még ad plusz időt a kínból, amit el kell viselnem. Nem öröm ez nekem, de sajnos úgy hiszem, ebből fogok tanulni.

A következő büntetés az a szexualitás és a mások szeretetének megtagadása. Itt a „mindent a szemnek, semmit a kéznek” elvet alkalmazom, ugyanis azzal büntetem magam, hogy a vágyakozást megengedem, azonban elveszem magamtól a lehetőséget a „jutalmam” bezsebelésére, mivel címkékkel látom el magam. Önző, éretlen, gyerekes, nem túl szép, mentálisan beteg, gyenge, túlérzékeny, álmodozó, túlpörgött, nyámnyila. Ez így azért jobb megoldás, mert ezáltal súrolom az őrület határát, elvégre engedem magamnak a vágyat, azonban, ha akadna is lehetőségem, addigra már rég elriasztom magamat tőle. Meg persze a másikat is, mert be akarom bizonyítani neki, hogy miért nem érdemes kezdenie velem.

Egyik lehetséges büntetés az is, hogy engedem, hogy beszéljek – de sose arról, amiről valójában kellene. Ha mégis megteszem, akkor a bűntudatba rugdalom magam, megkérdőjelezem azt, hogy biztosan jó emberrel osztottam-e meg, amit akartam és így inkább nem hagyom nyugton a lelkemet.

Az öngyűlölet pontosan az a fajta kínzó, akit te magad engedsz hatalomra, és ha megengeded neki, akkor nehezen szabadulsz tőle. Minden egyes módszerét ki kell ismerned ahhoz, hogy elkergethesd őt a trónodról. Azt akarja, hogy azonosítsd magaddal, hogy aztán még jobban gyűlöld magad – már csak azért is, mert így érzel magad iránt. Egy ördögi kör veszi kezdetét, amiből kihátrálni nem könnyű, ugyanis, ha benne ragadsz, akkor te magad válsz majd azzá a kínzóvá, akitől mindig is óva intettek.