Álmodni annyi, mint...

 

Délelőtt háromnegyed tíz van és én egy szemhunyásnyit sem aludtam – megint. Ülök a padon, a fülemben maxon szól a zene, hogy biztosan ne aludjak el. Szerencsére több mint nyolcszáz zeném van a telefonomon, úgyhogy még egy darabig fennmaradhatok; de ha véletlen elfogyna, akkor majd lejátszom mindet újból. Igazából már kezdek összeesni, ezért idegbetegen nyomkodom a hangerő gombot, hátha majd hirtelen úgy dönt a készülék, hogy a maximumot is túlszárnyalja és véglegesen megöli a dobhártyámat. Újabb energiaitalt bontok; ez ma már a negyedik. Jaj, bocsánat, nem ma, elvégre tegnap reggel óta fenn vagyok és azóta azon ügyködök, hogy ez így is maradjon. Nem szeretnék aludni, bármennyire is kívánja a testem meg valahol az elmém is, de a lelkem az nem.

Nem az alvással, hanem az álmokkal van bajom. Az én álmaim nyomasztóak; akkor is, ha vidámak és akkor is, ha nem azok. Megvan az az érzés, amikor felébredsz egy szuper jó álom után és csalódottan konstatálod, hogy semmi sem volt belőle valóság? A jókedved már reggel tovaszáll, aztán egész nap azon agyalsz, hogyan juthatnál oda vissza. Aztán aznap este lefekszel, bízol a viszontlátásban, erre belecsöppensz életed leggusztustalanabb rémálmába és izzadtan, csapzottan ülsz fel, majd szembesülsz a valósággal. Viszont most sem vagy tőle boldog, pedig most kellene annak a résznek jönnie, hogy a valóság sokkal jobb, mint az álomvilág, ennek ellenére te mégsem így érzel.

Nehéz a leválás az álmokról, túl sokáig ragadok bennük és túl sokáig ölik ki belőlem a realitás érzékelését. Amikor a barátaim sztorizgatnak körülöttem, én pedig még mindig azon agyalok, hogy pár órával ezelőtt a nagybetűs MÁSIK VILÁGBAN túléltem a bubópestist és azok a hegek örökre beleégtek a bőrömbe. Vagy amikor komoly témákról folyik a beszélgetés, valakinek meghalt valakije, te pedig egész végig azon őrlődsz, hogy vajon elmondd-e valaha is, hogy tudod, milyen érzés halottnak lenni. Hiszen te az álmodban valakinek a holtteste voltál, és amikor felébredtél, ösztönösen feszültek meg az izmaid és kapkodtál levegőért, aztán meglepetten tapasztaltad, hogy nem vagy letakarva azzal a fehér lepellel. Végül meggondolod magad és inkább csendben maradsz.

Mondd csak, veled is volt már olyan, hogy azért haragudtál valakire, mert az álmodban elkövetett valamit ellened? Vagy amikor fogalmad sincs, hogy pontosan mit álmodtál, de amint arra az illetőre gondolsz, elfog valami furcsa és megmagyarázhatatlan érzés. Éppen innád a reggeli teádat, gondolkodsz a napi teendőiden, az embereken, és amikor arra a személyre gondolsz, megállsz, nem kortyolsz bele a teába, hiába van a bögre a szád közelében. Kiráz a hideg, összeszorítod az ajkadat, aztán úgy teszel, mintha mindez nem váltott volna ki belőled semmilyen érzelmet.

Amikor még a legkuszább, legjelentéktelenebb álmok is jelentéssel bírnak és kihatnak rád, kihatnak a mindennapjaidra. Az ismétlődés, ami sokszor ezeket az álmokat jellemzi. Foghullás, tornádók, kutyatámadás, elindulni valahová, ahová sose érsz el. Aztán ott egy helyszín, ami többször, más formában, de ugyanúgy megjelenik, és nem tudod hová tenni. Vagy amikor megfigyelőként szerepelsz egy történetben, aztán te kerülsz annak a helyébe, akit egészen idáig figyeltél, legyen az férfi vagy nő.

Már remeg a kezem az idegességtől, a szívem hevesen ver, az ájulás szélén járok, amikor kinézel az ajtón. Csalódottan rázod a fejed, amikor összenyomom az újabb energiaitalos dobozt, aztán rágyújtok. A zene pedig ordít, a szemem pedig már csukódna le, félig már alszom is szinte. Amikor letérdelsz elém és belenézel a szemembe, nem tudom eldönteni, hogy álmodom-e vagy ébren vagyok. Már éppen beletörődök abba, hogy ez csak egy újabb álom, amikor érzem, hogy mindkét karoddal a hónaljam alá nyúlsz és óvatosan felemelsz. A cigi kiesik a kezemből, bár már amúgy sem égett, a testem elernyed a kezeidben, ha akarnám, se tudnám megmozdítani egyik végtagomat sem. Aztán lehelyezel a kanapéra, betakargatsz az odakészített pléddel és belesuttogsz a fülembe.

Jó éjszakát, álmodj szépeket! – mondod, és még látom azt a félmosolyt az arcodon, mielőtt végleg lehunynám a szemem.

Buborék

 

Megteszem az első lépéseimet mezítláb a mezőn. Lassan lépkedek, hogy talpam alatt megízlelhessem a füvet, ami így még talán sosem ért hozzám. Varázslatos érzés és egyben ijesztő is, mert belül még mindig attól rettegek, hogy előbb-utóbb felsérti a lábamat valamelyik kiálló szál. Ilyen érzés lenne szabadnak lenni? Eddig csak a házunk ablakából álmodoztam erről a napról, most meg itt vagyok kint és még mindig nem hiszem el. Egy pillanatra megszédülök, amikor egy csodaszép pillangó elrepül az orrom előtt. Hirtelen elfog a félelem, hogy mi van akkor, ha ő is bántani akar. Aztán legyőzöm önmagam, immáron sokadszorra, és kinyújtom a jobb kezem és a mutatóujjammal előre mutatok. A pillangó rászáll, majd tovább is áll, amint megremegek a félelemtől. Ilyen érzés a boldogság is, csak egy másodpercig tart, ha nem hiszünk benne tovább.

Emlékszem, amikor még csak a házunk ablakából kémleltem a mezőt. Eleinte nem tulajdonítottam neki jelentőséget, hiszen ott volt mellettünk, annyiszor csodálhattam az ablakunkból, amennyiszer csak akartam, nem volt szükségem arra, hogy megérintsem. Néha elöntött a félelem, főleg, amikor vihar támadt, olyankor mindig örültem, hogy idebenn vagyok, a szüleimmel együtt. Igen, ők is örültek annak, hogy van fedél a fejünk fölött, hogy nem nekünk kell kinn ázni. Mindig is így vélekedtem a mezőről; szép a szemnek, de jobb, ha távol marad, nem nekem való vidék az. Ugyanezt gondoltam a nagyszüleimről is, akiket nem ismertem; jó volt nézni a falon függő képeket róluk, olykor még hiányoztak is, de ha valóban találkoznom kellett volna bármelyikükkel, akkor remegtem volna az idegességtől. Akárhogy is nézzük, idegenek voltak, én pedig az idegenektől féltem. Ugyanígy féltem a mezőtől is. A mező is idegen volt a számomra, bármennyire is közel volt hozzám.

Aztán telt az idő, nőttem fel és a félelmem kíváncsisággá alakult át. Néztem anyámat, ahogyan egyre gyengébbé és gyengébbé vált, a továbbiakban otthonául egy aprócska szoba szolgált. Még azt sem csinálta meg, amit eddig szívből csinált, ugyanis elhitte, hogy ő már gyenge mindehhez. Anyám mindig is szerette a mezőt, de sosem ment ki oda, csak kiült a tornácra és onnan bámulta, miközben apám kiszakadt ingjét foltozta. Sosem mondta, hogy szereti, de a vágyakozó tekintetéből kiolvastam, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint a mezőre. Végül elnyomta magában ezt az érzést, és ott maradt abban a szobában.

Valóban ennyit ér az életünk, egy szobát, amelyben majd velünk együtt halnak meg a vágyaink? Többé már nem tudok hinni abban, amiben eddig hittem. Az vált idegenné, ami eddig ismerős volt. Apám kiutasít a teknőhöz, hogy mossam ki a ruhákat, én pedig szófogadóan kimegyek. Magammal viszem a buborékfújót, amit még anyámtól kaptam régebben. Megmerítem a vízben és a kellemes szellő helyettem is fújni kezdi a buborékokat. Némelyik a fűhöz ütközve kipukkan, így tűnik el köztem és a mező közt is a határ. Ekkor már tudom, hogy mit kell tennem. A ruhák a teknő mellett hevernek, én leveszem magamról a cipőmet és halkan, nehogy apám meghallja, lépdelek a mező felé. A buborékfújót is otthagyom a földön és már félúton járok, amikor ez eszembe jut. Jó lett volna magam köré varázsolni egy buborékot, hogy megvédjem magam, ugyanakkor tudtam azt is, hogy az a buborék kizárja a szellőt, a talpamat csiklandozó fűszálakat és a tarkaszárnyú lepkéket is. Sajnáltam apámat, de nem eléggé ahhoz, hogy visszaforduljak. Hiába él burokban az ember, ugyanúgy meg tud sérülni, mint bárki más, csak azokat a sebeket nem ő okozza, így nem is tudja rájuk a gyógyírt.

Megállok, mert elértem a mező végét. Felemelem a bal lábamat és végignézek rajta. Tele van piros karcolásokkal, de már egyik sem rémiszt meg. Hagyom, hogy végigcsordogáljon rajta a vér és megyek tovább.

Érzelmek

Pontosan mit érzel? – kérdezted, miközben ültünk egymás mellett. Egyikünk sem nézett a másikra, én az ujjaimat morzsolgattam, te pedig a szökőkutat nézted. Halovány mosoly jelent meg az arcomon, a hangom elhalkult és monoton hangon feleltem a kérdésedre. Nem tudtam megfogalmazni a választ, jobban mondva; nem tehettem meg. Bűntudatot kelteni másban, amiért nem érzi azt, amit én? A világ legnagyobb gonoszsága.

Mindenki másképp éli meg az érzéseket, más köt össze bennünket, de talán épp ez benne a szép. Én szerelmes vagyok mindenbe, és amikor ezt érzem, akkor az egész világ a barátommá válik. A legapróbb hangyától kezdve a legmagasabb fáig. Jó érzés szeretni. Amikor sétálsz alkonyatkor, miközben a számodra legkedvesebb zenét hallgatod, és mindent színesen látsz. Ilyenkor önti el a szívedet a csodálat – legalábbis az én szívemet biztosan. Ekkor általában bekúszik egy gondolat, hogy de jó lenne, ha ezt az érzést átadhatnám másoknak is, milyen nagyszerű lenne, ha ők is tudnának róla, ha ők is éreznék ezt az energiát. Mindenkinek elmondani, hogy mennyire szeretem őket, mindenkinek a tudtára adni, hogy mennyire szerelmes vagyok beléjük.

Aztán ennek az érzésnek a helyét felváltja a mélyről jövő üresség. Bezárkózom a szobámba és szorongatok mindent, hátha képes leszek kötelékeket kialakítani velük, de hiába próbálkozom, nem sikerül. Mintha a szívemet valami meggátolná abban, hogy érezzen. Aztán az ürességet felváltja a fájdalom; annak a fájdalma, hogy nem tudathatom a világgal, mit érzek. A könnyek, amelyek végigcsordogálnak az arcomon, olyan mélyről jönnek, hogy minden egyes könnycsepp fáj. Utálom, hogy nem érezhetek, utálom, hogy nem mutathatom ki. Vagy csak azt utálom, hogy nem tudom kimutatni?

Tehetetlenségbe burkolt tétlenség. Félelem attól, hogy kirekesztenek, pedig csak érezni szeretnél, márpedig érezni nem bűn. De én annak érzem, még akkor is, ha semmi okom nincs rá. Belém lett kódolva, hogy akkor leszek jó ember, ha úgy érzek, ahogyan mások, nem számít, hogy nekem ez nem megy. A bizalom hiánya másokkal szemben, mert mindig attól rettegek, mikor haragszanak meg rám, ha nem érzek úgy, ahogyan ők. Elkezdek remegni, az arcomra kiül a zavarodottság, a lábaim összefonódnak és csetlek-botlok. A szívem hevesebben ver, mert csak azokat a történeteket látom a tekintetek mögött, amelyeket én írtam.

Pontosan mit érzel? – visszhangzik újra a kérdés, én pedig kiordítok az ablakon. Újra szerelmes vagyok az egész világba és most már nem rejtem véka alá. Remélem, a válaszom elhallatszik hozzád is.