Napi háromszori étkezés

Reggelire csodálatot ettem napindítóként.
Színes világ tárult elém, amikor kiléptem az ajtón.
Te karon ragadtál és elindultál velem a nagyvilágba.
Együtt vágtunk neki a kalandnak.
Hihetetlen, hogy lejöttél hozzám a magasból és lenn is maradtál, pedig igen sokan mentek volna fel hozzád.
Ebédre levesként gyönyörűséget szürcsöltem, majd főfogásnak megkóstoltam a szerelmet.
Gyönyörűséges szerelem.
Ez az, ami minket jellemez.
Sugárzik rólunk a boldogság, amióta leszálltál mellém.
Mindenki irigykedve néz utánunk az utcán.
Átölellek kedvesen, te pedig magadhoz szorítasz, mint ahogy mindig.
Vacsorára pedig lenyelem a valóságot.
...
Magamat ölelgetem, hogy felolvasszam megfagyott szívemet, amit te sosem olvasztottál fel szereteteddel.
Kilépek az ajtón, a színes világba toppanok, ahol csak én vagyok szürke.
Karon ragadlak, de te kitéped karjaidat az enyéim közül.
Megértem, nem akarsz te is színtelen lenni.
Inkább átkarolod azt, aki színpompás.
Az ő szíve forr, mint a nyár.
Átölelem magam.
Nagyot nyelek.
És várom, hogy reggel újra belépjek abba a világba, ahol Te vagy.

Csillagok nélkül

Csillagok fényéből kortyolva
Léptem be a Holdudvarba,
Hol örvényben kavarogva
Hulltam bele ölelésedbe.
Összegabalyodtunk.
Egy olyan gubanc keletkezett,
Mit szétszedni egyszerűen nem lehetett.
Fájdalmas csomó, mi az idő múlásával eltünedezett - belőled.
Kavics pattan, csók csattan, halk suttogás morajlik a csendes éjben némi sóhajjal fűszerezve.
Szép csendesen elengedsz, én viszont újra átkarollak, majd amikor én engedlek, te húzódsz közelebb hozzám.
Így megy ez perceken keresztül.
És így megy ez bennem hónapok óta.
Örvényben kavargás, csók csattanás, kavics pattanás, puha lehelet, csillaghullás.
Te és én, aztán egyre inkább csak én kortyolom tovább a csillagokat.
Úszom könnyáztatta medencémben, míg te az óceán vizét szeled át Érte.
Kilépek a kapun, de nem látlak,
Csak a kis kavicsokat látom magam előtt, akik már nem pattognak.
Mennyi mindent tudnának mesélni arról az éjszakáról.
Sóhaj követ sóhajt - ez sajnos nem olyan, mint akkor volt.
Kereslek Téged, de nem talállak.
Csak Mellette látlak.
Felnézek az égboltra, de egy csillag sem ragyog.
Már mindet megittam egyedül, Nélküled.

Elegem van

Elegem van abból, hogy azt gondolják az emberek,

Hogy a saját problémájuk a legnagyobb, másoké nagyobb nem lehet.

Elegem van abból, hogy mindig azt mondják, gyerekes vagyok,

Mert ha tizenhárom évesen pornót nézek az már érett dolog.

Elegem van abból, hogy mindenki így meg úgy megmondja,

De belül összenyomja a saját meg nem oldott gondja.

Elegem van abból, hogy a segítőkész emberek

A kihasználtságtól már a földön sírva fetrengenek.

Elegem van abból, hogy ha valakibe szerelmes leszek,

Nem merem elmondani, mert tudom, úgy is pofára esek.

Elegem van abból, hogy azt mondják, a jó dolgok váratlanul jönnek,

Ettől a mondattól sajnos, csak még jobban várom őket.

Elegem van abból, hogy az önző emberek,

Másokon keresztül gázolva zsebelik be, amit lehet.

Elegem van abból, hogy valakinek van egy oldala, mi szerethető,

De nem mutatja senkinek, azért, mert ettől túl sebezhető.

Elegem van abból, hogy van előítélet,

Ami sajnos fontosabb, mint egy emberi élet.

Elegem van abból, hogy vannak kamu barátok,

Kik téged tönkretesznek, eldobnak – ettől mindjárt hányok.

Elegem van abból, hogy fontosabb a látszat,

Mint hogy megmutasd, mi ért téged: öröm vagy bánat.

Elegem van abból, hogy a megalázkodás divat,

És hogy egyre többen választják maguknak ezt az utat.

Elegem van abból, hogy a hülye mondja meg, mi legyen,

A másik meg csak legyint, hogy rendben van, ez így remek.

Elegem van abból, hogy csak a hibát látom,

Öngyűlölet a társam, a boldogság csak álom.

Elegem van abból, hogy hagytam, átvágják a fejem,

Egy álszent, hazug játékban kiszúrjanak velem.

Elegem van abból, hogy elegem van mindenből,

S ki tudja, hogy az emberek változnak-e innentől?

Elegem van abból, hogy én én vagyok,

Elegem van abból, hogy én önmagam vagyok!

Szösszenet

Itt ülök a széken egyedül és rád nézek éppen.

Mintha meg sem történt volna, már elveszett minden.

Emlékeink már megsárgultak, tán meg sem történt az, ami akkor meghatározta az életünket.

Paradoxon

Mindent elmondok, mégsem mondok semmit.

Mindenki szeret, mégsem szeret senki.

Sok barátom van, még sincsen egy se,

Központi alak, mégis magányos egyke.

                             

Nyújtom feléd karom, te meg elhúzod,

Igazából én húzom, s te vagy aki nyújtod.

Nem akarom, vagy csak nem veszem észre,

Hogy a fény helyett megyek lefelé a mélybe?

Nagy büszkén mutogatom igazi személyem,

Holott magam sem tudom már, ki vagyok egészen.

Mondok nektek mindent: sok jót, sok szépet,

De a sok szép mögött megbújik egy féreg.

Áltatom magam, vagy titeket áltatlak?

Kinek ártok jobban: nektek vagy magamnak?

Szóra nyitom ajkam, egy hang se jön ki rajta,

Amit az Égtől kaptam, már az Ördögnek adtam.

Árnyékává váltam egykori önmagamnak,

Színes emlékekből szürke foltok maradtak.

Felfelé megyek a lépcsőn, mégis lefelé visz,

Olyan ember lettem, ki a negatívban hisz.

Toljatok felfelé! Hadd kapjak észbe!

Segítsetek nekem, hadd legyen vége!

Beállni a sorba nem akarok ám.

Szürke felhő helyett legyek szivárvány.