Paradoxon

Mindent elmondok, mégsem mondok semmit.

Mindenki szeret, mégsem szeret senki.

Sok barátom van, még sincsen egy se,

Központi alak, mégis magányos egyke.

                             

Nyújtom feléd karom, te meg elhúzod,

Igazából én húzom, s te vagy aki nyújtod.

Nem akarom, vagy csak nem veszem észre,

Hogy a fény helyett megyek lefelé a mélybe?

Nagy büszkén mutogatom igazi személyem,

Holott magam sem tudom már, ki vagyok egészen.

Mondok nektek mindent: sok jót, sok szépet,

De a sok szép mögött megbújik egy féreg.

Áltatom magam, vagy titeket áltatlak?

Kinek ártok jobban: nektek vagy magamnak?

Szóra nyitom ajkam, egy hang se jön ki rajta,

Amit az Égtől kaptam, már az Ördögnek adtam.

Árnyékává váltam egykori önmagamnak,

Színes emlékekből szürke foltok maradtak.

Felfelé megyek a lépcsőn, mégis lefelé visz,

Olyan ember lettem, ki a negatívban hisz.

Toljatok felfelé! Hadd kapjak észbe!

Segítsetek nekem, hadd legyen vége!

Beállni a sorba nem akarok ám.

Szürke felhő helyett legyek szivárvány.