Hatvan

 

Nem is olyan régen hosszú útra mentél,

Mégis olykor visszajársz az álmaimban

És tanácsot adsz nekem, ha látod, hogy elakadok.

Amikor a fényképedre tekintek, akkor

Mindig azt az érzést tükrözi az arcod, amelyiket odaképzelem.

Valamikor dühös vagy, utána meg csak némán mosolyogsz,

Amikor rájössz, hogy mégsem azt az utat járom,

Amelyiket te.

Ilyenkor összeszorul a torkom, hiszen

Eszembe jut, mennyire másképp látlak az óta.

Azután ismertelek meg, miután elmentél.

Most tudtam meg, ki voltál, mielőtt világra jöttem.

Mintha azokat az érzéseket élném meg,

Amelyeket te is megéltél ekkor.

Viszont egy ponton

El kell, hogy engedjem a kezed,

De tudom, hogy te sem akarod tovább fogni.

Nem azért, mert nem szeretsz

És nem is azért, mert már nem vagy itt.

Hanem inkább új irányokat mutatsz

Azzal a kezeddel, amelyikkel eddig a kezemet fogtad.

Még mindig eszembe jut, ahogyan a vágyaid

Veled együtt mentek el.

Nem azokat a vágyakat sajnálom,

Amelyekre a kényszer miatt vágytál,

Hanem azokat, amelyek a félelem miatt

Egyre mélyebbre kerültek, mígnem

A legsötétebb lepedővel borítottad le őket,

Hogy soha többé ne juthassanak eszedbe.

Azt hitted, hogy más be tudja pótolni az űrt,

Hogy a megszokott dolgok elegek lesznek majd

A teljes élethez.

Nem azért remélted a gyógyulást,

Hogy egy kicsit magad miatt is élhess,

Hanem, hogy folytathasd azt,

Ami miatt belekerültél ebbe a spirálba.

Amikor rád nézek, mindig megmelengetik

A szívemet az emlékek és az, ahogyan egyre jobban

Szeretlek.

Sosem hittél abban igazán, ami az erőt adhatta volna,

Ahhoz, hogy megmaradhass olyannak,

Amilyen mindig is lehettél volna,

Ha nem temeted el magad előre.

Ha nem a félelem vezette volna a lépéseidet,

Hogy ne essen rés azon a pajzson,

Ami végül elzárt mindenkitől,

De legfőképpen saját magadtól.

Ennek ellenére én minden nappal

Egyre közelebb érezlek magamhoz

És mindig elképzelem,

Hogyan látnád a világot most,

Ha nem a falak közül próbálnál kitekinteni.

A félelem nem véd meg semmitől,

Csak megfojtja azt,

Aki benne él.

Mindenesetre én azért annyi gyertyát gyújtok,

Mint ahány éves lehetnél ma,

Ha hagytad volna, hogy mindannyian

Jobban szeressünk téged

Magaddal együtt.

Színkavalkád

 

A rituálém a következő: néha csakúgy magammal viszek egy buborékfújót, hogy aztán a benne lakozó megannyi buboréknak megmutathassam a világot. Ez nemcsak nekik új, hanem nekem is, hiszen ilyenkor felfedezem mindegyikük apró kis tulajdonságát. Szeretem megfigyelni a körülöttem folyó dolgokat, a körülöttem folyó életet. Aztán a kellemes, tavaszias szellő már repíti is őket a magasba vagy éppen a mélybe. A legnagyobb hamar kidurran, a legkisebb elszáll talán egészen a legalacsonyabban fekvő felhőig. A két teljesen egyforma külön irányba indul, míg a legkülönbözőbbek összetapadnak. A következő alkalommal viszont teljesen másképp alakul minden, hiszen sosincs két egyforma pillanat.

Hogy mi a szép? Az, amit te magad is szépnek látsz. A szerelmes levelek a párnád alatt, amiket sosem mertél odaadni. Az étel, amit nem magadnak készítettél el. A zene, amire mindenki táncra perdül. Az a bogárhátú, amiben mindig gyönyörködsz, ha elsétálsz mellette. Talán épp az egymásra találó buborékok jelentik számodra a szépséget. Mindenkinek mást jelent – ez is egyfajta szépség.

A tökéletlenség gyönyöre, amikor nekimész az üvegajtónak vagy leöntöd magad egy pohár borral. A siker, amikor végre megöleled azt, akit szeretsz, nem pedig elhúzódsz tőle, vagy amikor átmész azon a vizsgán, amit már rég feladtál. Az elfogadás, amikor a temetőbe már nem azért jársz ki, hogy visszavárd a holtakat.

Aztán ott van az a csúf vihar, ami rányomja az egész napomra a bélyeget. Amikor sírok, mert semmit sem látok szépnek, amikor örülhetnék, de egész egyszerűen nem tudok. Amikor azok a buborékok nem találnak egymásra, amelyeknek kéne, mert a szél más irányba fújja őket. Amikor valakik túl korán találkoznak vagy éppen túl későn. Összekuporodom a takaró alatt és várom, hogy a könnyeim eláztassanak mindent és nem akarom megnyugtatni magam, csak hagyom, hadd tomboljon az a vihar.

Végül ott állunk ketten a tükör előtt meztelenül, a fejem a válladon, karommal átkarollak. Másnap egyedül egy üvegpohárral a kezemben nézek farkasszemet a tükörrel, amiben állsz és hozzád vágom, de nem törsz össze. Odamegyek és megölellek, az arcunk félig-meddig összeér, úgy sírunk. Aztán már nevetünk.

Az egyik pillanatban mindenki érti, amit mondok, csak én nem – a következőben senki sem ért semmit belőlem, csak én. Valamikor csak te szeretsz – máskor pedig mindenki más, csak te nem.

Miután lecseng a buborékok tánca, visszaereszkedem a földre és ekkor pillantalak meg téged is. Nem szólok semmit, csak karon ragadlak és rántalak magam után. Gyere, lássuk együtt szépnek azt, amit szeretnénk ebben a szivárvány színű világban!