Szerelem

 

A szív és az ész küzdelme állandó a folyamatosan változó világban. Amikor az agyaddal látod, de a szíveddel nem érzed azt, amit érezned kellene. Ebben a helyzetben találom magam újfent, bármennyire is szerettem volna elkerülni ezt a csatát. Alaposan át lett beszélve, meg lett magyarázva, miért nem vagy hozzám való; egy darabig el is hittem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy kitöröljön egy érzést, ugyanakkor rájöttem, hogy nem akarlak kitörölni innen bentről. A legnehezebb eltüntetni a semmit, a nem létező emlékeket, amiket az elmém generált. Viszont te mindig is valós voltál. A nem létező emlékek – az a fejezet, ami a „mi lett volna, ha” után kezdődik. Lépni sosem mertem, egyszerűbb volt a saját történetem külső szemlélőjeként vizsgálni az eseményeket.

Mindig is szerettem volna közel kerülni hozzád, belátni a páncélod mögé, a hibáiddal együtt szeretni téged. Azonban nemcsak a páncélod jelentett gondot, hanem az a mélységes szakadék is, amit én generáltam. Féltelek szeretni, mert féltem, hogy nem leszünk egálban, hogy valamelyikünk jobban vagy éppen kevésbé fogja szeretni a másikat. Egyszerűbb hinni másoknak, mint a szívünk dobbanásának. Eltávolodni attól, akit szeretünk csak azért, hogy önigazolást nyerjünk – pazarlás.

Titok romantikus – amikor szeretnénk megőrizni másokban a rólunk kialakult képet azáltal, hogy nem mesélünk a szerelemről szőtt álmainkról. Csak várjuk, hogy a szánkba repüljön a sült galamb, aztán pedig csalódunk. Nem beszélni a semmiről, csak a mindenről és várni, mikor fordít hátat a másik. Elveszni egymás tekintetében, hogy aztán odébb pillantsunk és izguljunk azon, vajon ő mit látott. Ezért marad a távolság, a szakadék, a páncél. Mert szeretni én csak így tudok: távolról, leírt szavakkal. Szeretném, hogy érezz, de ne érezz soknak. Ezért a sok hűhó, ezért a sok küzdelem, hogy a végén a köztünk lévő tyúklépés fényévnyi hosszúságúra nyúljon.

Az ember azért kerüli azt, akit a legjobban szeret, hogy megóvja magát a fájdalomtól. Mert szeret mindig a legrosszabbra gondolni, attól tartani. Megtanulni blokkolni az agyadnak azon részét, amivel ezt az érzést szabályozod csak azért, hogy megvédd magad a kíntól. Csak azt nem értem, miért tekintünk rögtön kínként a szerelemre. Mint holmi nyűg, úgy cipeljük a vállunkon, meg akarunk tőle szabadulni és addig hurcoljuk a nehéz érzelmeket, amíg végül nem bírjuk tovább. Ettől félünk a legjobban, mégis úgy alakítjuk, hogy a végén a félelemnek legyen igaza. Többé nem akarom, hogy a szerelem mázsás súlyként nehezedjen rám.

Lassan szerettem beléd. Ahogyan kibontakoztál előttem, mint a virágba boruló fák tavasszal, annál jobban. Mint az évszakok váltakozása, úgy ismertem meg egyre több oldalad. Nem voltál mindig szép, de ez nem számított, hiszen én szépnek láttalak. Egyre jobban tisztult ki a kép. Minden mozzanatod, szavad és arcmimikád értelmet nyert a számomra. Egyesek szerint azt látok bele, amit szeretnék és talán túl sokat is képzelek, de a továbbiakban nem akarok az árral szemben úszni; csak hagyom, hogy sodorjon hozzád. Miért hitessem el magammal, hogy nem szeretlek? Miért tagadjam meg a vágyat? Ez nem egy nyáresti fellángolás, ami az ősz beköszöntével csillapodik. Ugyanakkor honnan is tudhatnám, mi ez, ha sohasem hagytam magamnak, hogy megéljem ezt az érzést?

Vészesen fogynak a szavak, vészesen fogy a távolság. Nem tudom, mi tévő legyek, hogyan ne hagyjam a múltnak, hogy tovább kísértsen. Mások vállára mindig könnyebben tettem a kezem, mint a tiedre. Talán ez volt az oka annak, hogy azután tudtad meg, mit érzek, miután már nem számított. Honnan is tudhatnám, hogy mi számít és mi nem, ha a generált emlékeimben élsz csupán, a szakadék másik oldalán, a páncél mögött. Hiszem, hogy két szív nem hiába fonódik össze a másodperc tört része alatt. Ez a kötelék pedig életünk végéig elkísér.

2024

Búvóhely

 

„Na, megint kezdődik!” – mondom, majd betömöm a számba a tenyeremnél is nagyobb mennyiségű csipszet. Mogorván ülök az ágyamon terpesz ülésben, miközben egy olyan sorozatot bámulok, amelyen nem kell gondolkodni. Persze, mindezt azért, hogy közben a saját kis hülyeségeimen agyalhassak. A szívem erőteljesen kalapál, majd’ kiugrik a helyéről; a légzésem abszolúte nem egyenletes, meg merem kockáztatni, hogy sípoló hangot is hallat – no persze ez megeshet az utóbbi hetekben igencsak nagy mennyiségben elfogyasztott dohányterméktől is. Mindez azonban már egy cseppet sem izgat, ugyanis előbb-utóbb az ember hozzászokik. Eleinte elviselhetetlen, aztán egyre könnyebben mondok le dolgokról. Mondhatni én magam párnázom ki a ketrecemet.

Mindig lépek egyet előre, aztán ötöt hátra, amikor úrrá lesz rajtam a pánik és nem ereszt el akkor sem, ha üvöltve kapálózok. Mindent meg tudok magyarázni, de tényleg mindent. Egy idő után így adom át magam a félelemnek. Szükségtelenné válik a kapálózás, szükségtelenné válik az üvöltözés, elvégre minden meg van magyarázva. A ketrec már kényelmes, még a lábamat is ki tudom nyújtani benne, minek kellene odakintre mennem, ahol még párna sincsen? Az emberek meg néznek, mint a vásári majmot a rácson keresztül. Ilyenkor pedig mit lehet tenni? Jól vissza kell bámulni, hogy lássák, bizony nem tévedtek. Pontosan olyan vagyok, mint egy vásári majom, a kényelem és a húgy meleg híve, aki néha odaböfög valami vicceset a népnek, aztán visszabújik a párnák mögé.

Tudom, hogy lépni kéne előre, de erre a gondolatra a szívem csak jobban ver, majd verejtékezni kezdek és idegesen tekergetni kezdem a zsíros kezemmel az aktuális epizódot. Hiába keresek még csipszet a zacskóban, egy darab sem akad benne. Feleslegesen csörgök az üres zacskóval, csak azért, hogy végre ne halljam a fejemben zakatoló gondolatokat. Természetesen ez nem segít a helyzeten, de igazán nem tudom, mit kellene tennem. Talán meg kellene nyugodnom. Remek gondolat! De hogyan? Kezdetnek elengedhetném azt a zacskót. Jó, rendben, legyen így. Ekkor viszont élesen belenyilall a fülembe a csend, majd mindezt kitölti az összes megfogant gondolat. Nem bírom tovább! Kiszöknek az első könnycseppek, majd arra eszmélek, hogy az egész arcom és a pulóverem tiszta takony meg könny. Hang nem jön ki a torkomon, csak szipogok csendben.

Így ülök percekig és egész egyszerűen nem tudom abbahagyni, amíg nem nyílik az ajtó és farkasszemet nem nézünk. Nos, nem sokat látok belőled, csak halovány foltokat és csak odaképzelem, hogy milyen fejet vághatsz, hogy így látsz. Talán jobb, ha nem tudom. Hiába léptél be a szobába, még mindig képtelen vagyok abbahagyni a sírást, csak azt várom, hogy végre magamra hagyj, hogy kitalálhassam, mi legyen a következő lépés: merre tovább? Előre vagy hátra? Ellenben te nem mész el, hanem leülsz az ágy sarkára és óvatosan simogatni kezded a lábfejem. Mondanám, hogy ez egyébként milyen aranyos, de éppen bömbölök, úgyhogy elég nehéz lenne bármit is mondanom, hiszen levegőt is alig kapok. Te nem tágítasz, tovább simogatsz és szép lassan oldódni kezd a folytonos zokogás. Egyre tisztábban látok, az arcomon és a pulcsimon lévő foltok elkezdenek száradni. Lehetséges volna, hogy akire mindig is szükségem volt az előrelépésben pontosan így ült itt előttem, mint ahogyan te is, csak nem akartam észrevenni?