Összhang

 

Még mindig hallom azt a bizonyos kérdést, képtelen vagyok elfelejteni, ahogyan azt is, hogyan kerültem el a választ. Igyekeztem szabályosan venni a levegőt, előre néztem, az arcomon pedig a kezdeti zavart felváltotta az az érzelemmentesség, ami az ilyen szituációkban a leginkább jellemző rám. Ültem és a gondolatok egy pillanat alatt megálltak, semmi sem jutott eszembe, amivel kifejezhetném, hogy pontosan mit is érzek. Magam sem tudtam, mit is érzek, mégis hogyan fogalmazhattam volna meg ezt úgy, hogy nem csak te, de én is értsem?

Ekkor jöttem rá, hogy a szavak sokszor nem érnek semmit, hogy a kulcs máshol rejtőzik. Hiába sejtettem, hogy mindenre úgysem tudok felkészülni, arra viszont nem számítottam, hogy egyetlen kérdés megválaszolása legalább egy fél esztendőt vesz majd igénybe. Hogy a válasz talán nem is csak a beszédben rejlik, hanem a mozdulatok, az arckifejezések és az érintések mögött lelem meg. Minden több összetevős történet. Az érzések is és azok kifejezése is.

Eddig azt hittem, hogy ismerem az érzéseimet, hiszen akárkivel beszéltem, gördülékenyen tudtam mesélni a legapróbb problémáktól kezdve a hatalmas tragédiákig, vagy éppen rólad meséltem annyit, hogy az ember a beszélgetés után szinte egy hétig küszködött a hányingerrel, hogy mindent, amit mondtam be tudjon fogadni. Azt hittem, hogy ez is gyerekjáték lesz, hiszen annyira megy nekem a kommunikáció, miért akadnék fenn egy ilyen egyszerű kérdésen, mint a „Pontosan mit érzel?”? Az utazás itt kezdődött el, a kérdés elhangzása után.

Volt, hogy fizikai fájdalmat okozott az, hogy szembesüljek a valódi érzéseimmel. Igen, a valódiakkal. Mindig mindent próbáltam egy lepedő alá rejteni, és igyekeztem úgy tenni, mintha az, ami a lepedő alatt van, nem létezne. Aztán persze a miérteket kerestem, nem értettem, hogy miért nem hiszem el én magam sem azt, amit mondok vagy gondolok. Az érzéseim és a gondolataim nem voltak kompatibilisek. Megtagadni a valódi érzéseimet csak azért, hogy elhitessem magammal, hogy rendben vagyok – a legnagyobb hülyeség, amit tehet az ember. Viszont ami belénk ég, az később ösztönösen jön. Így tagadtam meg mindazt, ami bennem volt, ezért nem tudtam kifejezni semmit sem és ezért gyarapodtak a kérdések magammal kapcsolatban, ahelyett, hogy fogytak volna.

Csak téged láttalak és egyre távolabb sodródtál tőlem, bármennyire is próbáltam beléd kapaszkodni. Túlságosan el voltam foglalva magammal és nem jutott idő semmi másra. Pedig annyira szeretnélek megnyitni téged, úgy igazán. Ennek ellenére, amikor fizikálisan állsz távol tőlem, akkor úgy érzem, hogy teljes egészében látlak. Szeretlek így látni.

Szóval úgy döntöttem, hogy hagyom az érzéseimnek hadd lepjék el a szívemet és az egész testemet. Mert az értelem, az érzelem és a test összhangja adja azt, amire valójában az embernek szüksége van. Az elnyomás nem segít – a törődés igen. Azt hiszem, készen állok arra, hogy kitárjam a szívemet.

Elkenődött folt

 

Gyenge vagyok. Irigykedve nézem mások életét, ahogyan élvezik azt és eszembe se jut, mi lehet a boldog pillanatok mögött. Csak a boldog pillanatokat látom. Elfeledkezem arról, hogy én is tudok így érezni, engem is irigykedve figyelnek mások ilyenkor, de most csak az üres pohár marad, a harag, az agresszió és miegymás. Azzá váltam, amitől a legjobban féltem, ami ellen egész életemben beszéltem. Hazaérek reggel nyolckor, nyelem a könnyeimet, a szomorú zenékből álló lejátszási lista szól a fülembe. Nem tudom visszatartani, sírni kezdek.

Az ember miért keresi tudat alatt azt, amitől retteg? Miért válik olyanná, amitől fél? Miért adja fel, ha valami nehézségbe ütközik? Én is érzem azokat a tekinteteket magamon, amelyeket az elmém kreált, mégis látom bennük a valóságot. Úgy csinálok, mintha az én életem rendben lenne, mintha marha tisztán látnék mindent – így osztom az észt mindenkinek. Aztán, amikor már nincs kedvem harcolni a bennem lévő ördöggel és engedek neki, akkor kiszabadul minden fájdalom, sérelem és kudarc.

Mennyire szeretnék szeretni, de nem szerethetem azt, akit szeretek. Mennyire fáj arra gondolni, hogy ugyanúgy nem tudok túllépni semmin, mint a többiek, hogy közben az élet halad tovább, én pedig egyhelyben toporgok, és úgy érzem, nem tudok felnőni a feladathoz. Azt hiszem, senki sem látja a törést, miközben annyira nyilvánvaló, hogy még az is látja, aki nem ismer. Csak nem beszélünk róla, de ha beszélünk is, akkor sem leszek könnyebb. Lyukat beszélek az emberek hasába, mégsem szabadulok. Talán azért, mert sose arról beszélek, amiről kéne. Létezik olyan, hogy megunja magát az ember, hogy bárhogy nézi magát a tükörben, nem tud azonosulni azzal, akit ott lát?

Mintha saját magam akadálya lennék, és ezért nem lehetek boldog. A gondolataim, a pillanatnyi vágyaim felülírnak mindent és tehetetlen vagyok velük szemben. Napjaim nagy részében fekszem az ágyban és álmodozom. Az álmokat teszem valósággá a fejemben, így nem kell értük tenni semmit és ettől máris boldog leszek. Ezért egyszerűbb plátói szerelmesnek lenni, mert nem kell érte tenni semmit, de az érzés az megvan. Ezért egyszerűbb ideképzelnem őt is és beszélgetni vele, mintha csak egy hosszú utazásról jött volna vissza. Mennyi mindenről maradt le! Azt is egyszerűbb elképzelni, hogy igazi hős leszek, nem pedig egy csalódás.

Én… Én annyira… szeretnék… Csak még egyszer… Csak egy csókot… Csak egy beszélgetést… Annyira…

Hiányoztok úgy, ahogyan a fejemben éltek és ettől a hiánytól, minden egyes pillanatban kevesebb leszek. Mintha saját magamban oldódnék fel. Aztán addig beszélek a tettek helyett, mígnem teljesen feloldódom.