Bújj elő!

 

Haragszom magamra. Úgy haragszom magamra, amikor el akarok bújni mások elől. Amikor a szeretett dolgaimat és a valódi érzéseimet rejtegetem, mert félek attól, hogy elhagynak. De aki menni akar, azt engedni kell, azzal pedig úgysem tudom magam mellett tartani a másikat, ha elbújok előle. Hiszen, ha elbújok, akkor nem lát, márpedig, ha nem lát, akkor minek maradjon? Ez olyan, mintha egyenesen én kérném fel a távozásra. A legtöbb ember úgyis megérzi, ha csak a felszínt kapargatja. Az egész annyira abszurd egyébként. Félünk megmutatni magunkat másoknak, de ha nekünk nem bontakozik ki valaki teljes egészében, akkor fel vagyunk háborodva. Még akkor is, ha ezt nem mutatjuk. Még akkor is, ha ez látszólag nem zavar bennünket. Mégis ott van az a kis szúró, piszkáló érzés, hogy „nekünk miért nem mondja…”.

Tulajdonképpen az a kérdés, hogy egyes emberek előtt miért válik kínossá néhány dolog. Azaz, ha téged azzal akarlak lenyűgözni, hogy még mindig tudom utánozni a számmal Lewis csengőhangját a H₂O-ból, akkor a másik elől miért akarom ezt mindenáron eltitkolni és miért sütöm le a szemem, ha te ezt felhozod előtte? Vagy, ha neki azzal akarok imponálni, hogy felsorolom egy csomó zenének a címét, amiket a Need for Speed Underground 2-ből vagy a GTA V-ből ismertem meg, akkor előled meg miért hallgatom el ezt a tudományomat?

Látszólag laza vagyok, mintha nem érdekelne senki véleménye. Aztán a következő pillanatban már azzal idegesítem a többieket, hogy vajon észrevette-e bárki is, hogy mennyire ciki voltam. Itt bukok le saját magam előtt is, hogy valójában mennyire meghatároz, hogy ki mit gondol rólam. Hogy valójában vágyom az elismerésükre, vágyom a szeretetükre és igenis szomorú leszek, ha azt érzem, semmi sem érdekli őket, ami velem kapcsolatos. Mintha állandó figyelemhiánnyal küszködnék. Pedig sok mindent nem azért teszek, hogy figyeljenek rám, hanem, mert tényleg szeretem azokat a dolgokat.

Például szeretem a Yu-Gi-Oh! főcímdalát hallgatni és igenis iszonyatosan örülök annak az Exodia lapnak a paklimban. Szeretek állandóan zenét hallgatni és álmodozni, ráadásul az sem zavar, ha olykor-olykor mások előtt táncra vagy éppen dalra fakadok. Igenis nagyon szeretem a béna szóvicceket és tényleg jól szórakozom rajtuk. Szeretek örülni az apróságoknak, még akkor is, ha az az apróság történetesen egy bocis pulcsi vagy egy vécépapír gurigás fülbevaló. Szeretek kiskutyás videókat nézni Facebookon és azon sóhajtozni, hogy mennyire aranyosak. Szeretem megnyitni az összes horoszkópos cikket, még annak ellenére is, hogy a legtöbb ilyen cikk egyáltalán nem tükrözi a valóságot és igenis meg tud mosolyogtatni, ha valami jót írnak a csillagjegyemről. Még akkor is, ha csak legyintek rá, hogy ez megint egy baromság. Még akkor is, ha soha nem válik valóra.

Talán ezt nevezhetjük paradoxonnak is, mert látszólag nem érdekel, mit gondolnak rólam, miközben belül nagyon is érdekel, ennek ellenére mégis büszkén villogok a botrányos szóvicceimmel, a rajzfilmek iránti szeretetemmel és a vidám, színes holmijaimmal. Mert ez vagyok én, és valahol jól is esik megmutatni ezt. Nem feltétlen az elismerés vagy a szeretet hajszolása miatt, hanem egyszerűen csak magam miatt. Még akkor is, ha sokszor azt hiszem, hogy a legjobb az lenne, ha eltűnnék.

Hátra arc

 

Megtalálom azt az üveg bort a hűtőben. Nem habozok sokat, kiveszem, majd átöltözöm pizsamába, beülök az ágyamba és elkezdek inni, miközben a fülhallgatómból maximum hangerőn ordítanak a különféle zenék. Aztán immáron nyugodtan konstatálom, hogy megint ugyanott tartok. Nekem ez mindenre a megoldás, ezzel menekülök el magam elől. Az elől, hogy nem tudlak elengedni. Hatással vagy rám, pedig nem szeretném, hogy így legyen. Aztán elérkezik a másnap, én pedig hadakozom magammal, hogy már megint vissza kell térnem a valóságba. A valóság nem az én világom.

Hatéves koromban rászoktam arra, hogy kaparom a hüvelykujjaimat. Tudat alatt is bőszen kapargatom őket, akkor tudom, hogy már megint ideges vagyok, ha véresek. Például ilyen alkalom az is, amikor megjelensz. Nem tudom, mit tegyek, ezért elkezdem kaparni az ujjaimat és várom, hogy fájjon, mert az legalább eltereli a figyelmemet. A fájdalom ilyenkor nagyon jó. Jobb, mint belül. Sokkal valóságosabb és sokkal jobban kezelhető.

Utálok másnapos lenni, de ez akkor pont nem érdekel, amikor elkezdek inni. Csak ki akarom ölni a fájdalmat, ki akarom ölni az érzéseimet és minden egyebet is, ami a valósághoz, hozzád vagy éppen önmagamhoz köt. Menekülök. Menekülök, mert nem bírom befogadni azt a sok keserűséget. Ezért inkább elhitetem magammal, hogy mennyire jó vagyok, a mérgező pozitivitás lesz az otthonom és mindig hagyok egy kis helyet annak az üveg bornak is. Hiába jön el a másnap, amikor megérzem az igazságot, egyszerűen már azon gondolkodom, mikor szakadhatok ki végleg belőle.

Szapora légzés, zavart beszéd, kifürkészhetetlen mozdulatok. Le kell ülnöm. Sírni akarok, de nem megy, mert igazából csak pótcselekvés lenne. Félek szembenézni mindazzal, ami történik velem. Úgyhogy hagyom, hogy elteljen egy újabb nap azzal, hogy a félelmemben éljek. Kötődni akarok hozzád, de minden egyes alkalommal messzebbre taszítalak. Legalább megtanultam színlelni az önszeretetet. Olyan jól megy, hogy még én is elhiszem. Aztán minden hazugság a vécébe kerül. Percekig bámulom a tartalmat, ami belőlem jött, ami a részem volt egészen odáig. Már megint megtettem. Elbőgöm magam.

Legszívesebben ordítanék, de nem lenne értelme, mert csak én hallanám. Ráerőltetni másra a szeretetet nem lehet, de én mégis szeretném. Másnaposan sétálok a városban, érzem az emberek tekintetét magamon, szinte levetkőztetnek. Elég szégyellős vagyok, gyűlölök meztelen lenni, hiszen mindenki mindent lát. Én pedig úgy tűnik, szégyellem mindazt, ami vagyok.

Hazaérek és rohanok a hűtőhöz. Megnyugodok, mert látom, hogy ma is elutazhatok innen.