Éppen
megyek egy találkozóra, ahová egy órával hamarabb értem oda, mint gondoltam. A
fenébe! Már kapom is elő a telefonomat, hogy tárcsázzam a számod és
elmondhassam, megint elmértem a távolságot. De mielőtt megnyomnám a gombot,
akkor fogom fel, hogy nem tudod felvenni a telefont. Legörbül az ajkam és
inkább visszacsúsztatom a zsebembe a készüléket. Szomorkás arckifejezéssel
nézek fel az égre, hogy a könnyeim, melyek annyira nagyon jönnének elő
rejtekhelyükről, visszakússzanak.
Tényleg
megtörténhet ez? Nem hiszem el, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Az
égen egyre szürkébb felhők úsznak, úgy tűnik, az idő is osztozik a
keserűségemen. Nincs kivel megbeszélnem a dolgokat, mert anno túl sokat
beszéltem, most pedig elég szánalmas módon ahhoz az emberhez fordulok, akihez
senki más. Rá várok ennél a hülye lámpaoszlopnál, holott nem is akarok vele
lenni.
Idegesen
belerúgok az oszlopba, ami megremeg. A körülöttem bámészkodó emberek egy
emberként fordulnak az irányomba, de egy másodpercnél tovább nem tart az egész.
Mindenki megy a dolgára. Mély levegő, jó
mélyen szívd be, aztán szép lassan fújd ki.
Egy
hónappal ezelőtt még minden rendben volt. Voltak barátaim, akiket meghallgattam,
és akik szintén meghallgattak engem. Tetszett egy srác, akinél azt gondoltam,
lehet esélyem. Az elmúlt időszakban kialakult rémálom helyzet megoldódni
látszott. Aztán egy csapásra, mindössze pár nap leforgása alatt megváltozott
minden. Azt mondják, ha ki tudod beszélni magadból a dolgokat, akkor jobb lesz.
Nem lett jobb. Egy idő után a barátaim, akármennyire is megértőek voltak,
elfordultak tőlem, mert nem volt időm az ő problémáikra is, nekik pedig
folyamatosan hallgatniuk kellett engem. Telhetetlen voltam és egyszerűen
mindenegyes alkalommal úgy éreztem, hogy még mindig van miről beszélni. A rég
eltemetett fájdalmakat újra átéltem, a nyári képzeletbeli barátom visszatért,
én pedig benne voltam nyakig.
Persze,
ilyenkor már lehet okos az ember, elvégre most már nagyon jól tudom, hogy
mennyivel másképp kellett volna kezelnem a dolgokat. Legszívesebben ordítanék,
de már nem akarom magamra vonni az utcán sétáló emberek figyelmét. Megtettem
ezt az elmúlt egy hónapban a folyamatos negatív világlátásommal. Nem azért
hagytak el, mert lelki teher voltam nekik, hanem azért, mert nem akartam ezen
változtatni. Kényelmesen éreztem magam az áldozat szerepében és nem törődtem
senki mással.
Egyetlen
ember volt csupán, akire tudtam, hogy alakuljon az életem bárhogy, bármikor és
bármiben számíthatok rá. Ez voltál te. Csak az volt a legnagyobb baj, hogy
neked nagyobb szükséged lett volna rám, én pedig nem tudtam neked segíteni.
Mindig csak útban voltam és hajtogattam a pozitív hülyeségeimet, amikor neked
csak egy vállra lett volna szükséged, amin kisírhattad volna magad. Elhittem
magamról, hogy én teszem érted a legtöbbet, de ez épp ellenkezőleg történt.
Most pedig itt tartunk. Nem hallhatom a hangod, nem tudhatom többé, mi történik
veled. Én pedig nem mesélhetek neked.
Én
azt szeretném, ha látnád, ahogy tényleg felnövök. Ha látnád, hogy jönnek az
unokák és ott futkároznak az udvarban. Ha látnád, ahogy megtalálom a társamat és
lásd milyen megbecsülésben élek, hogy végre ott áll mellettem valaki! Ha
látnád, hogy emberré válok, és nem tévedek el útközben. Ha látnád, ahogyan
valóra váltom az álmodat, amit megígértem.
Mit
meg nem adnék azért, ha megnézhetnénk együtt még egy hülye romantikus filmet,
vagy ha kézen fogva sétálhatnék veled a boltba, ha el tudnád mondani, mi bánt,
ha újból összevesznénk azon, amiért már megint nem az időjárásnak megfelelően
öltöztem fel. Ha ott állnál a konyhában és hívnál, hogy segítsek főzni, ha a
tévében néznénk valami krimisorozatnak a legújabb részét, ha feküdnél a
nappaliban a kanapén és abban a pillanatban mosolyogva integetnél, ahogyan belépek
a szobába.
Elsírom
magam, eközben az ég is sírni kezd. Az eső esik szakadatlan, a körülöttem lévők
mind behúzódnak egy fedettebb helyre, én viszont továbbra is ott maradok a
lámpaoszlopnál. Közben az az ember, akit nem is várok, ír egy SMS-t, hogy az idő
miatt mégsem jön. Nem különösebben visel meg az üzenet. Ellököm magam az
oszloptól és kisírt szemekkel elindulok. Azt, hogy hova megyek, még nem tudom.
De ebben a pillanatban csörög a telefonom. Te vagy az. A szám akkora mosolyra
húzódik, hogy rá sem fér az arcomra. Egy álomnak gondolom csupán. Zavaromban
összevissza bámulok és látom, ahogyan ott állnak a barátaim. Ahol ők állnak,
ott süt a nap. Én pedig egy másodperc tört része alatt döntök. Szaladni kezdek
hozzájuk és felveszem a telefont.
Most
kezdem megérteni. Nem a barátaim hagytak el engem, hanem én őket. Nem te
hagytál el engem, hanem én téged. Ez mind az én döntésem volt. Nem úgy
történtek a dolgok, ahogyan eddig gondoltam. Egyszerűen annyira féltem attól,
hogy a barátaim terhére vagyok, hogy hiába is kérdeztek, nem akartam beszélni.
Te pedig hiába szeretted volna hallani a vidám történeteimet, vagy csak azt,
hogy vagyok, nem hívtalak fel, mert féltem, hogy te erről nem akarsz tudni.
Végre
kiléptem az esőből, miközben veled telefonáltam. A körülöttem állók nyakába
ugrottam. Kicsit megáztam, amíg odaát voltam, de a napsugarak úgyis megszárítanak
majd. Most már itt vagyok köztetek.
