Nem szeretem a tömeget. Akárhányszor
emberek között vagyok, érzem a tekintetüket, ahogyan átvájják a bőrömön és
belém látnak. Gyűlölöm. Úgy érzem, hogy mindenki tud mindenről, mindenki ismeri
a legbelsőbb gondolataimat és mindenki úgy
néz rám. Nem akarom, hogy úgy
nézzenek! Magányos vagyok így, tudom, hogy mindenki egy fura szerzetnek tart
engem, akit nem lehet kiismerni. Aki kiszámíthatatlan, aki bűnös, aki más.
Ezért is bámulnak meg, ezért próbálnak beleásni a lelkembe azzal az otromba
tekintetükkel.
Amikor sétálok át a zebrán, velem
szemben jön egy hatalmas tömeg. Érzem, ahogyan perzselik a bőrömet a szemükkel,
azért, mert én vagyok az egyetlen, aki az árral szemben megy. Mindenki
messziről kikerül, amennyire egy zebrán lehetséges és úgy bámulnak. Egy fekete
csuklyás ember viszont nem kerül ki. Megáll előttem, elállja az utam. Dühbe
gurulok, megszorítom a nyakát, erősen fojtogatom, közben megemelem. Azt akarom,
hogy tűnjön a szemem elől, takarodjon az utamból és hagyjon békén! Aztán egyszer
csak azt érzem, hogy engem is fojtogat valami. Az erőm hirtelen elhagy,
kénytelen vagyok elengedni a csuklyást. Érzem, ahogyan a fejem kékül, végül
térdre rogyok és levegőért kapkodok. Aztán óvatosan felnézek és látom, ahogyan
a csuklyás kapucnija lehullik a fejéről.
Aki velem szemben áll, én vagyok.
A zebra, a dudáló kocsik, a
szemükkel fürkésző emberek egyszerre eltűnnek, csak mi ketten maradunk, én és
én. Ő ördögien vigyorog rám, úgy méreget engem, én pedig úgy reszketek, mint a
nyárfalevél. Szóval ez vagyok én, szóval miatta bámulnak engem. Nem akarom,
hogy ő a részem legyen! El akarom őt tűntetni, ezért újból felpattanok és
ökölbe szorított kézzel megindulok felé. Ő viszont könnyedén megfogja az öklöm
és megszorítja. A dühös könnyek szaporán gördülnek le az arcomon, kiabálok,
csapkodok, azt akarom, hogy eresszen el és, hogy soha többé ne jöjjön vissza. Ő
csak vicsorog rám és annyit, mond, hogy ő a múlt.
A kitörölhetetlen múlt.
Ő azokat a tetteket, gondolatokat
képviseli, amiket régebben tettem vagy gondoltam. Azokat a döntéseket, amik
miatt az emberek szörnyként tekintenek rám. Ő az én részem, amit soha, de soha
nem tudok kitörölni. Nem ő a hiba, hanem én vagyok az. Elengedi az öklömet,
hátrébb lép, én szintúgy és csak nézünk egymásra. Ő mosolyogva vállat von, majd
kikerülve engem, elsétál mellettem. Hirtelen emlékképek hada kezd el kavarogni
a fejemben. Az a sok sikoly, könnycsepp, álmatlan éjszaka, vér, izzadság,
fájdalom, közömbösség, halovány mosoly és ördögi eufória. Minden emlék
egyszerre öntötte el az elmémet. Nem bírtam elviselni őket, ezért a fejemhez
kaptam és elordítottam magam. Tényleg egy szörnyeteg vagyok? Tényleg az vagyok,
aminek mindenki lát engem?
Óvatosan hátrapillantottam. A zebra
újból megjelent. Mögöttem sötét volt, de így is kivehető volt a fekete csuklyás
énem alakja, aki ölbe tett kézzel, vigyorogva bámul. A tekintetével azt
sugározza, hogy rajtam áll, hogyan döntök. Ezért aztán előre tekintek. Az út
túloldalán világos van. Igaz, ott nem vár senki, de mégis melegséggel tölt el a
látvány. Ekkor megértettem a csuklyás üzenetét. Kiegyenesedtem, letöröltem a
könnyeimet, majd újból hátranéztem. Bólintottam egyet, hogy felfogja, értem.
Határozott léptekkel megindultam előre a fénybe és eldöntöttem, hogy nem leszek
szörny. Hanem fény leszek, ami ezen túl beragyogja a világot.
