Látok
egy sápadt testet az előszobában.
Mozdulatlanul
fekszik, szemhéja csukva.
Szomorkásan
felé hajolok, és órákon keresztül bámulom Őt.
Őt,
aki igazából én vagyok.
Nem
fedi semmiféle textília, csupasz bőre ott hever előttem.
Felnevetek.
Ki
gondolta volna, hogy így végzem?
Ami
egykor fájdalom volt, ma már megszokássá vált.
Az
előszoba hirtelen emberekkel lesz tele.
A
Csend Zajjá alakul.
Arc nélküli emberek kiabálnak, és mégis némán nézik a testet, nézik Őt, néznek
Engem.
Hirtelen
kinyitom a szemem.
Nem
mozdulok, nem tudok megmozdulni.
Megpillantom
saját magam, ahogyan bámulom a testet.
Eltűnik
az arcom és artikulálatlan üvöltésbe kezdek én is, mint mindenki más.
A
tekintetem a kezemre siklik.
Halványodni
kezd.
Minden
homályos és a korábbi hangazavar már alig-alig hallatszik.
Eltűnök.
És
velem együtt minden más is eltűnik.
