Mit mondhatnék? Már megint azt érzem, hogy minden az arcomra van írva, még az is, ami meg sem történt. Egész egyszerűen nem tudom levakarni róla a gondolataimat. Mintha mindenki ezt olvasná, amikor a szemembe néz. Látnak! Nem mondok hülyeséget, hiszen minden egyes pillantás a gyomrom legmélyéig hatol, ezt pedig nehezen képzelheti be magának az ember. Akármennyire is rázod a fejed, ez a valóság. Ugyan kérlek, ne próbáld az ellenkezőjét állítani, elvégre nagyon is tudom, hogyan működik az emberi tekintet – apránként levetkőztet és a meztelen belsőd felett ítélkezik. Nem én vagyok az, aki ítélkezik, értsd már meg, hanem te! Vagy ti, ha úgy tetszik. Mindenki lát és véleményt alkot, akármit is csinálok, márpedig én aztán elég sok mindent csináltam az életem során. Minek mondjam el? Úgyis tudod, ha rám nézel, hiszen mind tudjátok.
Hogyan írjam neked körül ezt az érzést, ami ilyenkor átjár? Szavakkal elég nehéz lesz, de hát nincs másom. Ez az egész olyan, mint amikor az árnyék megül a válladon és folyamatosan asszisztál ahhoz, hogy elhidd, már megint veled van a baj, te vagy mindennek az okozója. Ilyenkor ugyanez történik, csak az emberek tekintete ül az árnyék helyett a válladon és nem tudsz tőlük szabadulni, még akkor sem, ha becsukod a szemed és bedugod a füled. Addigra már beléd láttak mindannyian. Ijesztő, mi? Most aztán képzelheted, mit élek át nap mint nap! Ezek szerint nem érted, hogy miről beszélek. Sebaj, nem mindenkinek lehet jó a felfogása, de… Mit nem lehet ezen érteni? Nem, a tekintetek és az árnyék nem ugyanaz, csak hasonló mechanizmussal működnek, de semmiféleképpen nem ugyanaz a kettő eset!
Emlékszel arra az éjszakára, amikor végigüvöltöttem veled az utat hazáig, csak azért, mert rajtad töltöttem ki a dühömet; és még hány száz ilyen eset volt csak más-más emberrel. Nem emlékszel? Pedig iszonyú hangos voltam, csak úgy ömlött a számból a moslék és olyanokat mondtam neked, hogy „te idióta senkiházi, honnan tudnád, hogy nekem mi a jó, amikor még te magadnak sem tudod?”. Nem rémlik? Volt durvább is, amit a képedbe mondtam, lehet, ha azt idézném fel, akkor rögtön eszedbe jutna, hogy… Nem érdekel? Miért? Oké, hét éve volt, de volt jelentősége. Akkor. Azt akarod mondani, hogy most már nincs? Akkor a többi száz meg száz esetnek sincs? Szerinted vezekeltem eleget?
Nem tudom, most mit gondoljak. Elvégre eddig abban a tudatban éltem, hogy egyszerűen csak felelősséget vállalok a tetteimért, aminek következménye van. Ez pedig egyenlő a büntetéssel, amit nekem kell megszabnom magamnak. Hű, talán mégiscsak én vagyok az a sok tekintet. Vagyis inkább egy-egy emlékfoszlány, amit még mindig cipelek magammal, mert azt hiszem, jelent valamit. Mintha arra várnék, hogy mikor érkezik meg az igazi büntetés és mindaz, amit adok magamnak az csak egy felkészülés a valódira. Ugyanakkor egész életemben kergethetem ezt a valódit, nem igaz? Aztán a valódi büntetés mindig bővül még egy valódival, aztán még eggyel és még eggyel… Viszont sosem fogynak el, mert az a büntetés, amit én úgy várok és minden cselekedetemmel teret adok neki sosem jön el. Így csak a lista bővül, a vállamon pihenő emlékfoszlányok és tekintetek szintén. Van ennek így értelme egyáltalán?
Persze, tudom, nincsen. Mégsem tudom, hogyan vethetnék véget ennek az önmarcangolásnak. Tudod, én azt az elvet vallom, hogyha engem nem érnek utol, de a sánta kutyát igen, akkor lábon lövöm magam és megállok, hogy még véletlenül se menekülhessek el a tettem következménye elől. Itt nem csak és kizárólag a hazugságról van szó. Mindenről. De persze utána kikerülnek, ügyet sem vetnek rám, aztán ott maradok sántán. Szóval ezt akartad velem kimondatni? Tessék, rávezettél, kimondtam. Viszont nem nyertél vele semmit, mert megint érzem idebent, hogy erősödik a jól ismert érzés és szétárad a testemben, majd szorongatni kezd. Hogy miért? Hogyhogy miért? Amiért magamtól nem jöttem rá erre! Ó… Végül is, ha úgy vesszük, akkor mindenre én jöttem rá, meg aztán én mondtam ki mindent. Talán így egy kicsit kevésbé szégyellem magam. Nem csak e miatt. Minden miatt.
